Az érkezésem utáni első három hónapot munka nélkül töltöttem, Londonon kívül. Lakhatásra, étkezésre nem volt gondom, de így is hamar megtapasztaltam, hogy Anglia magyar pénztárcával mérve drága hely. Munkábaállásomig 6 számjegyű összeget költöttem el forintban, igaz voltam- és ittam 2hetet Edinburgh-ban, ill. párszor Londonban is kebaboztam. Rájöttem, hogy munka nélkül nem fogok messzire jutni a kb 200fontnyi megmaradt forintommal.
Sok helyre küldtem önéletrajzot, de sehonnan nem érkezett mégcsak válasz sem, úgy tűnik külföldön még nem ismerik a Pázmányt. :) Nyakamba vettem hát a várost, bízva a személyes jelentkezés hatásában, de tapasztalat híján pincérnek, de csaposnak se kellettem sehová. Egy ötlettől vezérelve végül a Soho-ban kötöttem ki, és besétáltam a Gay Hussar-ba ahol felszolgálót ugyan nem kerestek, de pont szükségük volt egy mosogatóra. A trial shiftet becsülettel végigdolgoztam, megtartottak. Szerencsémre itt megismertem két lökött, de tündéri magyar csajt, Gizit és Szilvit. Rengeteget segítettek nekem, a beilleszkedés ment, kiderült, hogy az én pozíciómat évek óta csak tanult emberek töltötték be: egy magyar jogász 1,5, egy fogtechnikus pedig 3 évig koptatta előttem a tányérokat... A konyhán is sikerült haverokat szereznem, megszerettem a helyet, csak ne kellett volna minden nap 10órát a föld alatt töltenem, a gulyás szószos tányérok és a nagynyomású mosogatógép társaságában. Egy hónappal később álltam tovább, azóta a nagyszerű Caffé Nero kávézólánc csapatát színesítem.
A kávézóval alaposan meggyűlt a bajom mire belejöttem. Rengeteget mosogattam decembertől 2 hónapon keresztül, nem ritkán véresen sebesre száradt a kézfejem, csak Anyu spéci patikában kevert krémének köszönhető, hogy túléltem azokat az időket. :) Sokat idegeskedtem, hogy a vendégek a lehető legjobb kiszolgálást kapják tőlem, de rá kellett jönnöm, hogy a nagy többségnek fontosabb, hogy gyorsan a kezébe nyomjanak valamit, minthogy minőséget kapjanak. Azóta kevesebbet stresszelem magam. Közben a Nero-nál Shiftleader és Maestro lettem, jelenleg pedig az Assistant Manageri címre hajtanak...
Novemberben kedves Robi barátom, akivel Edinburgh-ban sikerült közelebbről megismerkednem (miután egy hetet töltöttünk el egy 1,5m széles ágyon) Londonba költözött, nem kis vesződség közepette. Törénetünket rendszeresen figyelemmel követők még emlékezhetnek a blog kezdetén leírtakra. Minden tiszteletem az ővé, azok után amin akkor keresztülment. December elején Balázs is követte Robit, kelet-Londonban állapodtak meg, egy rémisztő higiéniai problémákkal küzködő házban. Amikor először jártam ott, azt sem tudtam hová nyúljak, hogy ne kapjak el rögtön Hepatitist vagy valami egyéb egzotikus nemibetegséget amire csak az azonnali tarkólövés jelent gyógymódot.
Az igazi londoni élet ekkor kezdődött. Bazsit ismét megtalálta a szerelem, jártunk a Ministry of Soundban, a Fabricben, nem egyszer tomboltunk Pete Tongra és már csukott szemmel is hazatalálunk az éjszakai busszal. Bejártuk London fő nevezetességeit, vizibicikliztünk a Hyde parkban, még partyfotózni is voltunk együtt. Karácsonykor közösen főzőcskéztünk, Szilveszterkor pedig majdnem agyontaposott minket a tömeg a Trafalgar téren.
A március némi depressziót hozott magával, a magánéletem ismét romokban hevert és a többieknél is kezdett kiborulni a munkahelyi bili. Ilyenkor már csak Pete Tong és az angol cider-sör mix tartotta bennünk a lelket, a körülményekhez mérten viszonylag jó hatásfokkal. Az április eléggé szar volt, nem is említeném.
Májusban egy négy napos autós túra csalt némi mosolyt az arcunkra, amit az északi tenger felől érkező jeges szél rögtön rá is fagyasztott, amint Brightonnál a tengerparton pulóverben, kapucnis kabátban, sapkában és sálban álltunk. De így is jó volt, végre felszabadultnak és gondtalannak érezhettük magunkat.
Júniusban már csak a hó végére vártam, június 29. volt az otthon töltött szabadságom első napja. A nyaralás fantasztikusan telt, ahogy elterveztem (lásd kicsit lentebb). Azóta is azon gondolkozom, hogy mit keresek én itt?
Jelenleg éppen a hazautazást tervezgetjük, mindenki kerülőutakon. Robi Thaiföldön keresztül, Bazsi és én is szívesen követnénk de még nem tudjuk, hogyan alakulnak majd a dolgaink.
Röviden: sokat nevettünk és sokszor sírtunk is volna, ha nem lennénk borzasztóan kemények. :) Sokat tapasztaltunk de rengeteg jóból kimaradtunk. Vezettünk jobbkormányos autót Londonban és azon kívül, manuális váltóval a rossz oldalon, gazdagabbak lettünk jópár ősz hajszállal és biztosan hajam is ritkult. Rengeteg lejárt szavatosságú élelmiszerrel sokkoltuk a szervezetünket és most is az egy hete lejárt tejet isszuk, de még mindig semmi hatása... :D De aminek a legjobban örülök az az, hogy összeált a LEBASZ, Bazsival, Robival és velem. A sikersztori folytatódik...
