Cambridge

Szilvivel egy ideje tervezgettük, hogy átugrunk Cambridge-be, az annak idején Oxfordból elüldözöttek által alapított egyetemi városba. Végre összejött ezen a hétvégén. Bármilyen fura, nekem szabit sem kellett kérni, Szilvinek vasárnap általában szabadnapja van, így január 24-én, 11.10-kor már rap-pelhettük, hogy „ülünk a vonaton”, miközben csorgott ki vagonunk King’s Cross állomásról. Csupán egy óra út és a kis ékszerdobozkába érünk, furcsa is volt, hogy ilyen rövid távra 20 font a jegy (per fő, per út), de egyszer megéri.

Az állomástól 15 perc séta alatt beérhetünk a belvárosba, de biciklit is bérelhetünk. Apropó az egész városnak Amszterdam hangulata van – nem kizárólag miattam. Biciklik ezrei díszítik az utcákat. Kis piactér kézműves csecsebecsékkel, zöldséggel, gyümölccsel, zenei bakelitekkel… A gasztronóm kínálatból egyéni lehetőséget választottunk: strucckolbászos szendvicset temérdek hagymával és mustárral, melyet a tér közepén csócsáltunk el. Isteni volt, bár megvitattuk, hogy nincs kifejezetten „más”, különleges íze az óriás madárnak, hiába a sokakat vonzó marketingfogás. Valami még kellett, így betértünk egy tündéri, nagyon idős épületben található teázóba. Angolosan elkortyolgattunk egy kancsónyi teát tejjel és megosztottunk egy gyümölcskenyérkét (scone) vajjal. Nyami-nyami, de jó volt már megint…

A városképhez tartozik néhány öreg, egyedi épület, folyó, bárok, de 95%-ban a kollégiumok 700-800 éves épületein hivatott itt sóhajtozni a hozzánk hasonló turista. Megfogható a levegőben a kultúra. Az utcán járkáló diák kedves, gyönyörűen beszél és tisztelettudó. A Sainsbury’s-hez kért útbaigazításunk után egészen elaléltunk a szavak kiejtésétől. Ugyanakkor láthatóan megvan a fiatalok egy részében a „hát igen, én itt tanulok” virtus is. Persze gondolom nekem is adna egy kis plusz tartást, ha évente rengeteg pénzért a világ (egyik) legjobb egyetemén tanulnék. Nagyon el lennék szállva, szinte biztos. Ha mást nem, a kapcsolatok miatt szerencsések. Talán az itt végzett ifjúnak majd nem kell azon gondolkozni, hogy kitchen porter vagy takarító legyen pár év múlva. Talán… Egyébiránt meglepő London után, hogy az emberek több mint 99%-a fehér és valószínűsítem, hogy brit.

Este találkoztunk Szilvi régi ismerősével, Tofival. Eredetileg Norbi, aranyos, jófej srác, az egyetemi városban él jó ideje, dolgozik kertészként és mindenesként, meg ki tudja még miként. Elvitt minket egy kocsmába, melyet az a mítosz leng be, hogy a II. világháború alatt a Cambridge-ben állomásozó amcsi katonák törzshelye volt. Öngyújtóikkal készített plafonirományaik állítólag eredetiek. Itt lecsúszott 3 üveg bor, majd kacifántos útvonalakon indultunk Tofi lakásához. Vezetőnk a koleszok udvarain keresztül vezetett bennünket, néha azt se tudva ő hol van, de viccesen minden őrnek, gondnoknak bőszen intett, biccentett, mint öreg diák, aztán haladtunk tovább. Szilvivel egymást támogatva, röhögve követtük. Kíváncsi lennék, ez máskor is így történik-e és tényleg annyit látták már Norbit, hogy azt hiszik róla diák, vagy csak véletlenül ment minden ilyen simán… Tofi otthona igazi melegséget árasztó családi fészek érzetet kelt. Itt várt minket egy hatalmas fazék zöldségleves, melyet természetesen házigazdánk főzött, aki nagy konyhamester. Háromig borozgattunk, cidereztünk, dumáltunk, zenét hallgattunk, majd mentünk alukálni, hosszú, fárasztó nap volt ez mindenki számára.

Hétfőn túlontúl izgatottan keltem, szinte biztos voltam benne, hogy hívnak munka ügyben. Most aztán már tuti. Sajnos hiába. Ez picit rányomta bélyegét az egész napra, kezdek megint a nagy pozitivizmusomból bezuhanni. Ha nem lenne Szilvi és Szabiék, nem is tudom, hogy tartanám magam, ha egyáltalán még itt lennék. Kezd elfogyni minden tartalék és ha továbbra sem lesz állás, csak kölcsönből éldegélnék Londonban, aminek nincs sok értelme. Szóval izgi, lehet, hogy a következő két hét bármit hozhat. Ezek a gondolatok zúzták agyon a mai napot és néha a kedvemet, még napközben Cambridge-ben is, ahol újfent kicsit mászkáltunk, majd fél 3 körül szálltunk vonatra, mert Szilvinek sajna 4-től dolgoznia kellett.

Cambridge kipipálva.

Street music - London

Londonban bármerre jár az ember, bizony összefut számos utcai zenésszel. Metróban, utcán, buszon, aluljárókban... És legtöbb esetben igen nívós is a tudásuk, előadásuk. Mivel szomorúan szoktam látni, milyen tehetségek kallódnak, legalább gondoltam készítek egy olyan bejegyzést, ahová rendszeresen töltöm majd fel a legújabb felfedezettjeimet, legalább így híressé téve őket.

"Almost" terror attack

2009. január 23. 16 óra 20 perc.
Épp elindulok Hajnitól egy emlékezetes Cikó-kutyasétáltatás után a Tufnell Park megállóhoz. Ahogy a metróállomást közelítem, látom, hogy az egész körbe van kordonszalagozva már a felszínen, néháy rendőr állja körül, szóval bazz (mondom magamban) már megint nem lesz egyszerű. Mint írtam korábban, gyakran áll le egy-egy metróvonal, de akkor a város egy része meghal. Most tanúja voltam minden percnek. Tényleg így van. Én meg majdnem vele haltam... idegileg.

"Napok óta számítunk terrordámadásra, bárhol, bármelyik pillanatban megtörténhet London közigazgatási határain belül" - futott át az agyamon a hír, bár nem tudtam, hogy jól emlékeztem-e vagy csupán a túl sok alvás következtében képzelgek - már megint. Két szaltóval oda is teleportáltam magam a közelben lévő 134-es buszhoz, melyről láttam, hogy ugyanúgy Camden Town-hoz megy, nekem fasza az is, csak pár megálló és talizom Szilvivel. Na persze... Felszállt utánam még néhány ember, ajtók csukódnak, busz indul, majd satufék! Rendőrök lepik el az utcákat tizesével. A kereszteződésben, ahol az autókat nem engedték áthaladni, szempillantás alatt egy hexaédert képeztek, persze ismét szalagot alkalmazva, testtel hülyén nézett volna ki. A sofőr szólt "This bus terminates here... for a while..." tehát mindenki leszállt. Fentről iszonyű dörgést hallottam, majd mint egy amerikai akciófilmben, előttem pár méterre leszállt egy helikopter a kereszteződés közepébe. Egy jelzőlámpa kicsit megsérült, dehát ennyi belefér. Mentőhelikopter volt, vártam, hogy kiugranak belőle és rohannak le a metróba valakikhez akik felrobbantak, beestek a szerelvény alá, de semmi. Se véres húscafat, se hullák, se radioaktivitás. Nyugodtan letették a gépet és vártak. Gondoltam bejelentést kaptak készülődő valamiről (támadás, bombariadó), de nem derült ki mi az. Lehet, hogy legközelebb nem petárdázom a metróalagutakban, a South Park-ból úgyis jobb ötletet kaptam: Red Rocket! (Akinek kell, az érti.)

Ettől kezdve se gyalogos, se autós-motoros-biciklis forgalom nem volt, a környező üzleteket bezáratták és mindenkinek ott kellett maradnia, ahol volt. Idővel elindulhattam a belváros irányába gyalog. Kellemes. Olyan, mintha elsétálhatnál a Nagyvárad tértől a Deák térig... Az útba eső metróállomások zár alatt voltak szintén. Ma leltem rá mi történt, sajna nem túl vidám. Ha valakit érdekel, bővebben:

http://www.camdennewjournal.com/news/2010/jan/woman-hit-train-dies-despite-dramatic-rescue-bid-tufnell-park

The Caffé Nero Experience - The Memories of a Forgotten Child (Egy elfeledett gyermek emlékei)

2010, London

A T1000-es a töltőállomáson aludt. A tarkóján csatlakoztatott kábelen éppen szoftverfrissítést hajtottak rajta végre, a múltkori átmeneti lefagyás miatt. A közelben álló mérnökök még mindig azon tanakodtak, hogy mi lehetett az, ami a robotot emberi érzelmek imitálására késztette. Olgával eközben valami egészen furcsa dolog történt: a gyártósorról való lekerülése óta először álmodott.

Kislányként rohangált egy aranyló búzamezőn. Karjait szélesre tárva gyengéden simította végig az érett kalászokat. Kicsivel odébb meglátott egy lepkét, odaugrott, hogy elkapja. A törékeny jószág könnyeden lebbent tova a langyos nyári szellőben az esetlen gyermeki mozdulatok elöl. Olga ekkor vékony, gyermeki hangon felnevetett: „Hihihihihi!”

A telepek töltése és a szoftverfrissítés éppen befejeződött, amikor a T1000-esből artikulálatlan és hátborzongató hangok törtek fel: „Muhahahaha!” A tudósok összenéztek, valaki felvetette a teljes merevlemez-formattálás ötletét, de ezt elvetették mert már közel járt a műszakkezdés ideje. „-Kiküldjük a terepre és a Központnak egyelőre nem szólunk. Az operátorok tartsák szemmel, szükséghelyzetben azonnal leállítjuk! Előtte azonban… Hova a csudába tűnt? Az előbb még itt volt!”

Olga ekkor már távol járt. Kalapját a szemébe húzva, a kenőzsírt fagyasztó hideggel dacolva haladt a cél felé. Nem érdekelték a bőrmenti receptorait érő hőmérsékleti ingerek. Csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a lehető legtöbb vendég lehetséges leggyorsabb kiszolgálása Szabó megfingatása közben. Zsebébe dugott keze ökölbeszorult, már nem járt messze a kávézótól…

Kép-áradat

Hátha vannak hozzám hasonló fanatikusok, akik egyszer éltek itt, netán jelenleg is és imádják ugyanezen dolgokat, helyeket vagy annyit dolgoznak, hogy nem is tudnak róluk... Akár csak látogatóban jártak erre. Esetleg máshol élők és olyanok, akik egyszer éltek, de már nem élnek, viszont szerették Londont... Minden ilyesmi népségnek ajánlom figyelmébe e kis bemutatót, mely szinte egy teljes "London-belváros-felfedezés". Tessék ámuldozni!

Ismét tettem múlt vasárnap (jan. 17.) egy hatalmas, 6 órás sétát. Kezdtem a Liverpool Street megállótól végigjárni a piacokat, ahol úgy érezheti magát az ember mint otthon a Kőbazárban vagy a Négy Tigrisben, csak olcsóbb! :) Majd elsétáltam Bank állomás felé a St. Paul-t is útba ejtve. Onnan át a Millenium Bridge-en a Tate Modern-hez, fel a London Eye-ig, át a Westminster Bridge-en, meglesve az Abbey-t. Be a St. James Parkba egészen a Buckingham Palace-ig, át a Marlborough Palace-hoz, majd a Pall Mall-on a Trafalgar Square-en át Covent Garden-be, onnan pedig a Strand-ra majd a Temple megállónál szálltam újra metróra, mert leszakadtak már a lábaim. Sajna egyedül mászkáltam, nem volt kivel megosztani, de gyönyörű idő volt és legalább most közzéteszem. (És igen, az 5. képen egy olyan munka látható, melyet soha nem vállalnék be.)

Élvezzétek tik is bameg! :)

Bazsi part-time job

Ki gondolta volna rólam, hogy gyerekről fogok gondoskodni 27 évesen nulla tapasztalattal? Képzeljétek azt az anyukát, aki először meglátott, mint jelentkező au-pair-t: kelet-európai, nagydarab, munkanélküli, férfi, közel a 30-hoz. Én nem hiszem, hogy odaadtam volna magamnak a lakáskulcsot már a második nap, dehát ezért vagyok itt. :)

Szóval el is felejtettem közölni a nagyérdeművel, hogy január 11-e óta egy 9 éves nagyon jópofa kissrácra vigyázgatok, neve Lucas David Alexander Noon. Kis zseni gyerek, rettentően bírom és ráadásul olyan angol órák ezek számomra, melyért én kapok pénzt. Többnyire 3-4 tájban kell felvennem suliból, hazasétálunk a Hampstead Heath-en keresztül (talán London legnagyobb és legszebb parkja), megcsináljuk a házit, készítek valami kajcsit neki és anyuka 7 tájban otthon is van. Nem sok idő, nem sok pénz, de élvezem, tanítok és tanulok és ez nem is nevezhető munkának, mert jó. :)

Hogy bizonyítsam "kis zseni" állításomat, felsorolok pár alapvető témát, melyről gyakran értekezünk:
- melyik vallás a legelfogadhatóbb számunkra
- marketing-tanácsadás a londoni médiumokat figyelembe véve
- piackutatás az angol piacon
- miért is a Star Wars (számára) minden idők legtutibb filmje és videójátéka
- a szervezetbe mennyi édesség és zöldség-gyümölcs bevitel oltja ki egymást egy nap...

Szóval kissé zizi, de jópofa. Amúgy azon kívül, hogy elég jó minden tantárgyból, klarinétozik (remélem szaxizni is fog...), gitározik, rögbizik és színészkedést tanul. A probléma főként a koncentrációjával van, de mondjuk nem rosszabb, mint Szabi. Lucasnál is előfordul, hogy fújja a klarinétot, majd a másik pillanatban meglát valamit és ami addig a szájában volt, az repül, és rohan odébb, mondjuk a tévéhez vagy a vécére. Utóbbi végképp "szabis". Ezekről próbálom leszoktatni, többre nincs is szükség, mert illedelmes, aranyos, jól nevelt.

Budapest=Orlando

Na ha itt vagytok, ilyen fasza lehetőség van budapesti kiruccanásra! :) Ínycsiklandó poszter árulkodik a budai kilátásról!

Mindig egy másik város is mellette van, hogy lehessen hasonlítgatni az opciókat. Gondoltátok volna, hogy simán vagyunk olyan jók, mint pl. Orlando?

Kanári rakpart

Először gondoltam csak áthaladok a DLR-ral (Dockland Light Railway) Canary Wharf-on, de le kellett szálnom. A "vasút" az épületek között a magasban, vízfelületek felett közlekedik, repül. Mintha az ember a jövőbe érkezne. Általában a természet és a szerves dolgok vonzanak, de ez elképesztő. Olyan kis szigetkéről van szó, mely annak idején London vízi kereskedelmét volt hivatott lebonyolítani. Tele kis csatornákkal, egykori kikötökkel. Mára viszont olyan, mintha felhőkarcolókat húztak volna Velence cölöpeire. Nem is teljesen érthető hogyan lehet ezt mind vízre építeni, de nyomják ezerrel, közel sincs kész. Számtalan irodaház, bankok, minimum 50 emeletes szerverparkok és természetesen lakóparkok. Sehol egy talpalatnyi föld, tényleg az egész szinte szervetlen, leszámítva a beúszó, berepülő különböző madarakat. Ja és ha netán egy térre tévedünk a stresszes munkában valami gyorskaját vagy cigit erőltetni gyomorsavval átitatott szervezetünkbe, gondoskodtak róla, hogy az igazi "brókergyerek" ekkor se maradhasson le a tőzsde folyamatos alakulásáról. Fényreklámszerűen megy az épületek oldlán az elképzelhető összes tőzsdeindex. Azt mondanom sem kell, hogy az egész 24 órás, hiszen innen vezényelik a világ gazdaságát a kis karmesterek...

A valóság keveredett fejemben számos filmmel (Vissza a jövőbe, Ötödik elem, 12 majom, Emlékmás, Szárnyas fejvadász, A sziget) és könyvvel (Ember tragédiája, 1984). Fura hangulatot áraszt, mert egyik oldalon fantasztikus emberi teljesítmény ilyet felhúzni, minden egyedi kialakítású, elvarázsoló stb. Ugyanakkor soha nem dolgoznék egy ehhez hasonló falanszterben, ahol még ha sok pénzt is lehet keresni, olyan mintha egyek lennénk a milliókból, egy öltönyben és egy számmal a hátunkon nevünk helyett.

Mindenesetre érdemes megnézni. Nem mindennapi lehetőség pl. egy második magyar sci-fi sorozat leforgatásához (még jó hogy az Űrgammák után).