Januári hétköznapok

Január 5-e, este 11.30. Már egy ideje ülünk a konyhában, ahol időnként egy aranyos kisegér szalad át lábaink között vagy a falon végigbattyog egy csótány. Ahogy szinte minden nap, épp tartjuk a kapcsolatot a külvilággal a fantasztikus internet segítségével, illetve bújjuk a végre ismét ömlő állásajánlatokat. A hó szakad egy ideje óriási pelyhekben, de mindketten kissé szontyolodva csak nyomkodjuk a billentyűzetet. Azért sikerült rávenni Robit és kimentünk egy kis sétára. Frenetikus volt. A nyár kimaradt, se meleggel, se fürdési lehetőséggel nem találkoztam, de végre legalább az igazi téli hangulattal szemezhettem egy ideig. Csodás volt. Mint a kisgyerekek, élveztük, ahogy ropog a hó a talpunk alatt, csúszkáltunk, dobáltunk hógolyókat és természetesen készítettük a képeket! Akaratlanul is mosolyogtunk, ami igen jól esett, végre picit ismét kiláttunk egy ablakon az amúgy mostanság nem túl sok jövőt sejtető homályosságból.

Sajna Szabinak eléggé kivan mindene a Caffé Nero-val, aminek lehet sejteni az okát. Tudjuk, hogy ügyes és gyors, de ezt túlzottan nem bizonyíthatja, mert minden szart vele csináltatnak. Robi se érzi, hogy elérte karrierje csúcspontját azzal, hogy parkolóőr. Egy ideig bírta, de láthatólag mostanság már idegei nem engedik viselni ezt a melót. Van pár kellemetlen híre otthonról, a „thaiföldi kapcsolat” sem mondható épp virágzónak és ez az itteni dobozba zártság, mely nála szinte szó szerint értendő a parkolóbódé miatt, bizony elkedvetleníti az embert. Nekem csak annyi a probléma, hogy ismét örülnék, ha már egy olyan melóm lenne, mint Edinburgh-ban, pedig gyűlöltem. De már az is valami lenne. Úgy látszik itt se sokat érek a diplomákkal és a marketinges-rendezvényes tapasztalattal…

Ehhez jött, hogy tegnap (jan. 5.) elindultunk pár munkaközvetítő ügynökséghez azzal a céllal, hogy végre ne csupán mi keresgéljünk állást, majd ők tuti segítenek, hiszen Londonban ez a módja. Igenis mindhárman képzettek vagyunk (vagy legalábbis képzettebbek attól, amit most csinálunk – főleg én). Hát, háromból egybe jutottunk be, kettőnél különböző regisztráció és kétéves UK-tartózkodás nélkül felejtős a helyzet. A harmadiknál pedig elhadarta egy csaj, hogy kit, mit kell felhívni, de ő bizony nem tud segíteni, majd próbált minél hamarabb kitessékelni bennünket az irodából és visszaülni netezni. Ez volt a pillanat, mikor fejleszegve ráeszméltünk sokadszor, hogy bármilyen feketének, indiainak több esélye van nálunk és hogy aznapra elég volt a csalódásból.

Elmentünk hát a Science Museum-ba, ami igazán megfogó volt, de előtte a szokásos olcsó KFC-menüt (4.79 font) betoltuk, ami legalább laktató és ismét isteni volt, már amit a gyorskaja kategórián belül értelmezni lehet. Két csirkecomb, egy fincsi szenya, „sült kumpi”, babos szósz és üccsi. A múzeumban a legtöbb anyag tapasztalati, úgyhogy mindent lehetett próbálgatni. Mondanom se kell, hogy többnyire Szabira vártunk, aki amúgy már nem először volt itt. :) Űrhajók, rakéták, repülők, autók, fizikai kísérletek, ááá… Mindenhonnan löktük félre az 5-6 éveseket és próbáltuk amit csak lehetett! Robit és Szabit majdnem beszippantotta egy hajtómű, illetve el akarták lopni az IFA prototípusát, én meg csodáltam a V2 (faukettes) rakétát, melyről sosem tudtam, hogy ennyire óriási, így nem csoda, hogy egykor rettegett tőle Európa - hiszen 1 tonnányi robbanóanyagot szállított.

Ezután Szabi hazatért Gerard’s Cross-ba, Robi Leyton-ba, én pedig összefutottam Hajnival, aki két napja jött vissza magyarországi pihijéről és átadott egy szeretetcsomagot, melyet szüleim küldtek. Míg hazaértem, meg se mertem lesni mit tartalmaz és jól tettem. Kipakoltam mindent az ágyra és ámultam. Legszívesebben belefetrengtem volna, ahogy filmekben a pénzbe szokás. Képzeljétek el fél év hiány után a következőket óriási mennyiségben: kolbász (igazi magyaros, omlós), nagymamám féle sajtos és lekváros süti, egy fél kör Trappista sajt (csak aki itt él, az tudja, micsoda kincs ez miután hozzászokunk a cheddar-hoz), mákos és diós bejgli, pálinka, fűszerek… Ja és Hajniéktól egy nagy adag disznótoros, amit majd valami ünnepre teszünk félre, úgyhogy most a mélyhűtőbe került. Robi szeme is felcsillant, ahogy folyamatosan hordtam be a „falatokat” a konyhába. Persze gigáig tömtük magunkat, ami már kellett. Eltelt pár óra és ekkor kezdett el esni a hó is, melynek séta lett a vége.

Tehát láthatjátok, hogy itt bármi megtörténhet! Megint szar kezdés után három jó élmény (múzeum, étek, hóesésben korzó) is ért bennünket. Valahogy csak elleszünk. Már csupán a srácoknak kell munkát váltani, illetve nekem találni egyet! :)