Angol kultúra

Itt töltött időszakom alatt döntően egyoldalú tapasztalatom van számos dologgal kapcsolatban. Ezt eddig nem akartam blogra vetni, hiszen mindenkinek, mindennek kell hagyni időt, formálják csak a tapasztalatok a véleményt. Lassan azonban eltelik egy év és általánosságban el kell, hogy mondjam: a taglalt kultúra nem létezik! Bárhogy próbálom meggyőzni magam, nem, nem és nem. Íme egy kis csokor néhány példával.


Utca, tömegközlekedés:

Az emberek többsége alkalmazkodva a modern kor vívmányaihoz, fülében zenével, kezében telefonnal járkál a legkevesebb kapcsolatot keresve a külvilággal. Mivel menet közben is általában a Blackberry-jüket vagy iPhone-jukat baszkurálják és tömegben sem néznek fel, óriási test-test ütközéseket lehet látni minden nap, lepattannak egymásról, van, aki észre sem veszi, van aki perdül egyet és úgy megy tovább. Teljesen normális, elnézést ilyenért nem kell kérni. A tolakodás, lökdösődés alap, ha nyílik a metró ajtaja, mindegy, hogy lenne leszálló, máris nyomul fel a sok tahó és megsértődnek, ha "véletlenül" elsodrom őket a vállammal. A fiataloknak, középkorúaknak eszükbe sem jut átadni a helyet, a világháborúkat átharcolt öregek csodálkozó tekintettel néznek, ha én ezt megteszem.


Vendéglátás:

Eddigi tapasztalataim alapján (ez még változhat) a hétkönapi (értsd: nem posh) helyekre beülő átlag nem köszön, többnyire megköszön, de ételt szétdobál, italt kifröcsköl, majd az asztalon hagyja az egyheti kitermelt szemetét és 90% ismét köszönés nélkül távozik. Legutóbbi úgyis megesik, ha hatszor rákiabálok: Bye!

Azt imádom leginkább, ha bejönnek és valósággal ignorálnak. Köszönök, nem köszön; megkérdezem mit kér, nem felel, meg se hall, rám se néz, később, meg papol, hogy ő már várt egy ideje. Az a fasza még, ha valaki úgy gondolja készen áll rendelni, majd 10 perc alatt sikerül is ezt megtenni, mert fingja nincs mit akar, nem tudja mi micsoda, pedig le van írva arra a kurva étlapra, de nem olvassa el, aztán neki áll följebb a végén, hogy ő nem tudta mi is van ebben a kajában, nem akar fizetni érte, hiszen neki senki nem mondta, holott csak az agyát, meg szemét kellett volna megerőltetnie... Még azt imádom amikor elkezdenek rendelni, majd a második tételnél valami baszott jópofa sztori kerekedik és ismét elfelejtik, hogy rájuk várok és folytatják nyugodtan. Ennél már csak a komoly üzletember kedvesebb, aki bejön, máris rendel, fizet, egy fillérrel sem ad többet, de egy pillanat erejéig sem néz rám vagy mond egy plusz szót, végig a telefonjára púposodva nyomkodja a gombokat.


Vezetés-gyalogosok:

Csak négy napig volt a seggünk alatt autó, de ennyit egyhuzamban nem rettegtem életemben. Bármikor, bárhonnan kivághatnak, ráhúzhatják az emberre a kormányt, máris dudálnak, ha valami nem tetszik. Az előzékenység nem létező fogalom, a négy nap alatt összesen nem történt négy eset, mikor el-, beengedtek volna minket.

Nap, mint nap látható, hogy a buszoknak sem adnak elsőbbséget, a gyalogosokkal szemben döntően figyelmesek, de csak a zebráknál. Ez azért gond, mert a sok pöcs gyalogos mindenhol özönlik át az úttesten, aztán néha közéjük hajtanak, ha nem elég gyors a tömeg. A gyalogosok csak az autót látják normálisan - ha legalább egy kicsit figyelnek - így néha a biciklis, akinek már nincs ideje megállni - a számára amúgy zöld lámpánál - sokszor rongyol emberfalba. Tréfás "európai" szemmel látni ezt a sok gyökeret.

Van még valami, ami nagyon felcseszi a fejemet. Pl. ha sétálok egy forgalmas városi főútvonal mentén, ahol folyamatosan keresztutcákat kell keresztezni, ugyebár a kis utcákból kihajtó autóknak mindenképp meg kell állni, hiszen elsőbbséget kell adniuk a főútvonalon haladóknak. De ők nem úgy állnak meg, mint nálunk: hogy a saroktól-sarokig tartó szakaszon a gyalogos átsétálhasson, hanem nagy sunggal keresztbe áll, mégha öt percet is kell ott várnia. A sok paraszt néha dudálva áll be a kereszteződésbe, hogy mit megyek én át előttük, majd 1,5 méter múlva amúgy is megáll.


Mű-udvariaskodás:

Elegem van az állandó hávárjúból, ha igazából a választ mindenki leszarja. A legrosszabb, ha nátbeed, de akkor sincs tovább, hogy "és miért?" Ó lávli és nagy mosoly még akkor is, ha épp arcon köplek? Mit kell állandóan áludvariaskodni? Vándörful az időjárás, miközben már megint esik te nyomi?

Szilvivel és Szabival a kirándulásunk alatt volt egy jó sztori. Szabi útbaigazítást kért egy nőtől, akit épp megállított.
- Sorry, could you tell me how we can get to ...?
A nő csak nézett, majd Szabi, mint akinek leesett a tantusz:
- Hi, how are you?
- Good, good, how are you?

- Fine thanks. Nice weather, isn't it?

- Yes, lovely.

- Alright. So, could you tell me...

Én csak röhögtem, hihetetlen, hogy a felesleges muszáj-köreikkel mennyi időt tudnak pazarolni.


Fog még eszembe jutni számtalan dolog, de ezeket tudatni akartam veletek és magammal is... Otthon sem voltam elégedett az "átlag" emberrel, de sajnos meg kell állapítanom, hogy itt butábbak, bunkóbbak és figyelmetlenebbek. És ha valaki azt gondolja, hogy ezek a bevándorlók, hát NEM. Ismerek itt olaszt, spanyolt, írt, csehet, lengyelt, litvánt, törököt és valahogy mindegyik ismeri azokat a normákat, melyeket én és ha nem is IQ-harcosok, jó emberek. Remélem még hírt adok bármiféle revízióról, de sajnos nem bízom benne egyelőre.

Egészségügy-teszt

Már lassan egy éve fizetem ennek a csodás országnak a TB-t, így gondoltam ideje legalább megnézni hogy is működik.

Többször voltam már beteg, főként az itteni csodálatos időjárásnak és annak köszönhetően, hogy a világ minden tájáról áramló bevándorlók eszméletlen mennyiségű betegséget is behoznak, nem kevés alkalommal valami új vírust kombinálva össze hónapról-hónapra és lehet látni, hogy megy végig mindenkin körülöttem, majd idővel persze rajtam is.

Vasárnap betelefonáltam a munkahelyemre, hogy szarul érzem magam, nem tudok menni dolgozni. Ez még itt nem lenne elég, mert ezt szarják le (meg azt is, hogy még soha nem hiányoztam, ami itt elég ritka), úgyhogy azt mondtam hasmenésem is volt. Ez a köcsög főnöknek kapóra jött: oké, akkor csak úgy jöhetsz vissza dolgozni, ha van róla papír, hogy már rendben vagy. Mondtam jó, aztán hétfőn Szabi kíséretében nekivágtam a dokikörútnak, mely azt hittem pár perc lesz, ez mégiscsak "Nyugat".

Neten kinéztem a legközelebbi GP (General Practitioner) címét az NHS (Egészségügy) hivatalos honlapján. Itteni szokásokhoz híven a cím alatt nem volt semmi, csak egy lakóház. Ekkor volt 11 óra. A közelben volt szerencsére egy gyógyszertár, megkérdeztem őket, hamar el is irányítottak. Kis séta, ott is vagyunk. Hát akkor biza első a regisztráció, számtalan adatlap kitöltése. Itt volt néhány nem túl adekvátnak tűnő papír, pl. milyen színű, fajú, vallású vagyok, mely biztos rettentő fontos lesz, ha épp újraélesztenek. A végeredmény elég fura lett: other white (Hungarian); not religious, but baptized; majd szegény csaj meglátta, hogy Tripoliban születtem, na ez nagy szart kavart. A megoldás az lett, hogy az ázsiai összefoglaló négyzethez (mely kb. négy alosztályra bomlott) a leányzó befirkantott egy ötödiket: Lybia. Majd büszkén odébb rakta a papírokat. Kérdeztem, hogy akkor mikor lehetne találkozni dokival. Ó hát a hétre már nincs időpont! Mondta ezt hétfőn... Otthon ilyet el tudtok képzelni? Akkor kérdeztem, most mi van, ha nekem most köll a doki? Adott egy címet 30 percnyi buszúttal odébb, hogy ott van ilyen esetekben úgynevezett Walk In Center (WIC). Szóval normális régi módszer szerint az ember bemegy és lerendezik.
Amúgy viszont csütörtökön jöjjek vissza, mert általános vizsgálatnak vetnek alá, hiszen ide regisztráltam. Anyátok, arra bezzeg lesz idő...

Szóval Szabival kisétáltunk a buszhoz, eljutottunk a Whip's Cross Hospital-hoz, ahol megtudtuk a következőt: Már számtalanszor tudtára adták a Leyton-i GP-knek, hogy náluk nincs WIC, csak nem képesek megjegyezni. Ennek nagyon örültünk. Út a következő helyre, ami lakhelyünktől, amúgy 5 perc séta lett volna.

Felmegyünk 13.55 körül, kitöltök egy lapot, majd azt mondja a recis, hogy pár perc. Leülünk Szabival, röhögcsélünk, még azon is elmosolyodunk, hogy bárki bejön, mindenki előttünk bemegy, majd kijön átlag 10 perc után és láthatóan a dokik nem fogadják egy percen belül a következő pácienst, tehát ráérősen dolgoznak. Biztos azt beszélték, hogy menjetek csak be előre, ők csak magyarok! 15 óra tájban szóltam a pultnál, hogy visszajöjjek netán később? De azt mondták: Don't worry, the doctor will see you very soon.

Kb. fél négykor sikerült bejutni és 4 perc alatt letudtuk a dolgot. Megjelenésemet igazoló papírt nem kaptam, mert bármilyen hivatalos okmány kiadásáért 20 fontot kell fizetni! Szóval max nem megyek vissza ide többet dolgozni, abba se halnék bele, úgy is ki akarok lépni.

Majdnem 5 óra alatt nagyjából sikerült, amit akartunk. Ha az ember viszont ragaszkodik a háziorvosához, nem is tudom mit csinál, ha két hetet kell várnia... Emberek, ismét egy pont, amit nem ártott tapasztalnom, mert azt hittem ez is csak otthon megy szarul, de nem, sőt!

Urak Londonban

Régóta érezzük, hogy az angolok lenéznek minket. Ez most vagy azért van, mert szar a munkánk vagy csak szimplán azért, mert bevándorlók vagyunk. Szóval, mivel munka közben folyamatosan alárendelt szerepben vagyunk kitaláltuk, hogy heti egyszer, terápiás jelleggel urizálni fogunk. Ezalatt azt értem, hogy kiprovokáljuk, hogy valahol még ránk is ’felnézzenek’ és uramnak szólítsanak. Erre a következő stratégiát találtuk ki: bemegyünk az ASDA nevű, TESCO-nál is olcsóbb hipermarketbe és megfürdünk az árufeltöltők kötelezően felénk nyilvánított tiszteletében.

Egy elképzelt szituáció:
- Elnézést, merre találom a csokis tejet?
- Balra a második sor, URAM.
- Megmutatná pontosan?
- Itt van URAM.
- Köszönöm.
- Nagyon szívesen URAM.

Majd a megszerzett csokis tejjel a kasszához ballagunk és 1- illetve 2 pennysekből összedobjuk az árát. A pénztáros hosszasan számolgatja.

- Elnézést URAM, de még 3 penny hiányzik.
- Mennyi?
- 3 penny, URAM.
- Sajnos ennyink van.
- Sajnálom URAM, nem tudom odaadni a csokoládés tejüket.
- Sebaj, viszlát.
- Viszont látásra URAM.

UK-trip – day 4 – Northleach, Oxford, London

Utolsó nap, sajna, azért még egy ideig elutazgattunk volna. Az előző napihoz hasonló reggeli után – ezeknek tényleg ez a normális – meglestük az 1200-as években épített gyönyörű templomot, amit a környékbeli gyapjúkereskedők pénzéből húztak fel.

Ezután irány Oxford! Nagy élményre számítottam, így csalódás ért ismét. Cambridge után ez szinte semmi, 10-es skálán Cambridge 10, Oxford 2. Innen irány-horány London, szörnyű csúcsforgalom, másnap reggel kocsileadás és irány vissza a munkába, az unalmas hétköznapokba.

Ja, és útközben kiderült, hogy a tolmácstanfolyamot, amire három hónapja vártunk, lefújták. Nem is tudom akarja-e ez az ország, hogy szeressem… Szar idő, szar kaja, sok kudarc, kevés szép hely. Lesz még itt valami?

Annyi legalább jól esett, hogy végre két olyan emberrel voltam, akiket szeretek (még ha különbözőképpen is), nyugi volt és azt csinálhattunk, oda mehettünk pár napig amit és ahová csak akartunk. És ez a szabadságérzet egy éve számomra hiányzik és hiányozni fog, mert a körülmények miatt elég bezártnak és korlátoltnak érzi magát az ember…

UK-trip – day 3 – Bath, Northleach

Reggelünket habzsoló reggelivel kezdtük. Próbáltunk energiát adó táplálékot magunkhoz venni, hiszen hosszú út állt előttünk. Kifejezetten nem ízletes kolbászkák voltak nem túl finom szalonna, sárga darabos trutyi, amit rántottának neveztek, forró konzerves bab, pár szem éretlen paradicsom, kenyér és néhány croissant. Utóbbi volt az egyetlen melynek volt íze, nem is rossz. Szabival kipróbáltuk az angolok nagy kedvencét, a Marmite-ot. Olyan kellemes íze van, mintha az epés hányás utáni szájízt keserű mézzel vegyítenénk, hát megkönnyeztük a dolgot, nehéz volt lent tartani az addigiakat. Ezt egy kis joghurttal és müzlivel öblítettük, ezek tűrhetőek voltak, mert nem helyben készültek!

Ez a reggeli fejenként plusz kb. 8 fontba fájt. Bosszúból a müzli-félékből magyarosan jó sokat le is nyúltunk!

Bejártuk Bath városkát, igazán ajánlom mindenkinek, számomra picit „veronás” hangulata volt, Szilvi szerint „firenzés” – Szabi szerint is, de ő még nem volt ott, úgyhogy ez nem számít. Mindenesetre egy kis mediterrán hatás érezhető az egészen, sok szép régi épülettel tarkítva, több helyen az Avon folyó szeli át, egy tágas parkkal a központban, melyben óriás fák vetnek árnyékot.

Délután becsüccsentünk a Seat-ba és kitaláltuk, hogy irány Szilvi nagy álma, Cotswold! Van egy könyve, melyben azt írják ezt látni kell mielőtt meghal az ember. Már fura volt az is, hogy a GPS nem ismerte, de valahogy irányba igazodtunk, a szállodában egy srác mondta, hogy milyen várost célozzunk meg, meg Robi is küldött infókat sms-ben. Amikor elértünk a szállóban megadott városkába, gondoltuk eljött az ideje személyes varázsunk fitogtatásának. Először Szilvi kérdezett, legalább megtudtuk hol vagyunk. Aztán Szabi kérdezett meg egy lányt, hogy hol is van Cotswold. A lány gyanakvó tekintettel mért végig minket, majd megkérdezte melyik része. Szabi azt mondta, mondjuk a központ. A csaj fintorogva azt mondta nem tudja, de ez láthatóan nem volt igaz. Utána én következtem. Egy aranyos nénit állítottam meg, aki tudtunkra adta, hogy Cotswold egy régió, már ott vagyunk, csakhogy ez sok kisvárost magába foglal! :) Így érthető volt az addigi bizalmatlanság, mely minket körbevett.

Tájékoztatást kaptunk hová érdemes menni, és asszem elég jól döntöttünk, mert végül Nortleach-ben kötöttünk ki, ami lélegzetelállító volt. Mintha visszamentünk volna 400 évet az időben. Az első helyen sikerült szállást is találni, egy kis szellemjárta viskó-bárban. Gyönyörű háromágyas szobát kaptunk, mely szintén lehetett pár száz éves, de szép állapotban volt. Ráadásul reggelivel 65 fontért! Felcuccoltunk és kimentünk kicsit mászkálni, beszippantani az igazi vidéki levegőt, majd fel egy dombtetőre borral, pezsgővel és pokrócokkal. Sikerült spiccesre inni magunkat, de annyira hideg volt, hogy muszáj volt lejönnünk. A szállásunk bárjában még kicsit próbáltunk inni, de senkinek nem ment könnyen, mert a melegbe érve erősödött a fent elfogyasztott alkohol és a fáradtság ereje.

UK-trip – day 2 – Brighton, Seven Sisters, Bath

A második nap is sikerült elindulni időben, ismét dél tájban Brightonba értünk. De ezúttal már hárman voltunk! Autó lepark, irány a part! Ismét igen hűvös lett, persze csak amint kiértünk a tengerhez. Itt is volt móló, erre építettek egy vidámparkot, úgy látszik itt ez a menő. Kisétáltunk, dodzsemeztünk egyet, Szabi ismét csillapította étvágyát egy olcsó, de legalább vízízű fish n chips-szel. Ezt a várost is letudtuk három óra alatt, itt se volt semmi, indultunk a Seven Sisters nevű mészkőfalat megnézni. Ez egy parkos területről közelíthető meg, az autót sajna le kellett tenni és sétálni. Útközben mindenhol birkák, meg marhák, néha egy-két turista. Végre valami mennyei, igazán csodálatos! Eszméletlen monumentális fehér óriások, s mintha mégis kéz alkotta volna őket a tengerről kihajolva. 120 irányból körbefényképeztük, végtére ráleltünk valamire, amit érdemes volt.

Már kezdett sötétedni, így nagy nehezen döntöttünk. Mivel az idő továbbra is didergető, menjünk Bath-ba, a római kori fürdővárosba. Egy KFC-t útba ejtettünk, ahol Szilvinek sikerült bebizonyítania a parkolóban, hogy az iPhone speciális üveglapja nem törhetetlen, szilánkosra repedezett és karcol még mindig, de celluxszal agyontapasztgatta, így legalább nem ejt sebet. Lehet, hogy okot adtunk az év perére!

Bath-ba érkeztünk hozzávetőleg éjfélre, ahol szinte minden szálló és B & B tele volt. Másik lehetőségünk az lett volna, hogy egy szobát megosztunk 6-7 emberrel egy hostelben 45 fontért. Így Robi ide, Robi oda, muszáj volt megszállnunk egy Travelodge Hotelban. Jópofa volt, még szállóba sose mentem úgy be, mint a filmekben, hogy helló, csak úgy jöttem, kérek egy szobát. Sajna nem mentek bele, hogy egy kétszemélyesben aludjunk hárman, pedig külön-külön is megpróbáltuk körbejárni a témát Szilvivel. A családi szobák meg foglaltak voltak. (Utána jófejnek tűnhettünk, mikor együtt megjelentünk!) Nem is volt drága, szobánként végül kb. 60 font, ami két emberrel számolva egy szobát nem rossz. De velünk itt volt Szabi is egy szobára egyedül! :)