No végre megvolt a várva várt kirándulásunk. Múlt hétfőn, 2010 május 10-én Szabival összepakolva indultunk el, hogy felvegyük Lewisham-ban (London délkeleti része) az előre Europcar-tól bérelt kocsit. Azért mentünk csak ketten, mert szegény Sziszike járatát törölték a Maldív-szigetekről, így kénytelen volt egy plusz napot Sri Lankán tölteni. Szóval átvergődve újfent a londoni tömegközlekedés kellemetlenségein megejtettük a papírmunkát és átvettük az igen szép Seat Leon-t. Én még kicsit féltem az anyósülés oldali vezetéstől, főként hogy mindezt a baloldalon kell csinálni, ezt tetézte, hogy alapból nem vezettem egy éve. Átgondolva mindezt inkább Szabinak engedtem át a vezetés kezdését. Bár ne így lett volna!
Beizzítottuk a GPS-t, mivel még Londonból se találtunk volna ki annak segítségével. Ez nem tájékozódó képességünk hiányának köszönhető, hanem annak, hogy London óriási kavalkád és mi 90%-ban metrót használunk, tehát nem túlzottan ismerjük a felszínt!
Szóval Szabi a második sarokig finoman ment, majd úgy érezte, már iszonyú király. Én a baloldalon rettegtem, láttam, ahogy majdnem minden útszélén álló autónak elvittük a tükrét és időnként patkáztunk egy erőteljeset. Sebaj, már eltelt vagy öt perc, Szabi magabiztossága nőttön-nőtt, így nem félt nagy gázzal kikanyarodni egy főútra, ahol jöttek is, meg Szabi az egyesben való nagy kihúzatás után hirtelen jobb oldalon próbált váltani, ami ugye nem sikerülhetett, kicsit bepánikolt. Ekkor már épp egy buszmegálló után a járdán volt félig az autó és 20 centire sikerült egy vaskorlátot majdnem telibe találni. Én visítottam, mint akit kiheréltek, persze Szabi is beszart attól, amit művelt, úgyhogy onnantól kicsit visszafogottabban ment. Párszor azt hittem már kicsit aludni is tudok majd, de azért a stressz forralta a gyomrom.
Ez a napunk Southend-on-Sea városkához vezetett, mely a keleti tengerparton fekszik, a Temze tölcsér torkolatának északi tetején. Dél körül már itt is voltunk. Nagyon helyes kis városkába értünk, egész mediterrán hangulat uralkodott el rajtunk… Leparkoltuk a kocsit, kimentünk a partra sétálni, ami kellemes, aranyos, kicsit ijesztő lehet nyáron, mert nem túl nagy és gondolom fél London ide jár. Néha még a nap is kisütött és akkor a sapka is lekerült és a télikabáton is kicsit lejjebb csusszant a cipzár ezen a forró májusi napon. A parti sétányt egy térdig érő kis betonfal választotta el kavicsos tengerparttól, ha ennek tövébe kuporodtunk egész melegnek hatott az idő, itt kicsit punnyadoztunk. Ettünk a sétányon egy fish and chips-et. Hát gyerekek, én már nem az elsőt próbáltam ebben az országban, de ezeknek itt semmi ízlésük sincs. Minden íztelen, bűzös, olajos, maradékunkat a sirályokkal etettük meg. És kipróbáltuk az angolok undorító kedvencét is: ecet a sült krumplira! Hát, jól sejtettem, annyira gusztustalan az íze, mint amennyire orrfacsaróan büdös.
Maga a település bájos, szép időben biztos még barátságosabb. A tenger nem túl szép, de az angoloknak jó ez. A látványba az rondít bele, hogy a távolban, a torkolat másik oldalán gyárak sokaságát lehet látni. Egy vidámparkon kívül igazán nincs itt semmi, kivéve egy másfél mérföld hosszúságú mólót, amire kisvasút visz be (pénzért) és azért, hogy ott ne találjunk mást, csak egy „gift shop”-ot és egy kávézót. Mennyire ingerszegény nép ez?
Késő délután viszont szép látvány volt, hogy az apály miatt a tenger vagy 200 méterrel beljebb vonult. Ez is valami. Azért egy Zamárdi naplemente odab…ósabb!
Kora este visszamentünk végül Londonba, mert Szilvi megérkezett. Jó lehetett neki, csoki barna volt és virult! Jó volt végre látni, főként, hogy nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán megérkezik.
Úgy véltük legjobbnak, ha aznap már nála alszunk és másnap indulunk újabb küldetésre, mert túl késő volt és minek is elindulni valahova, hogy aztán fizethessünk feleslegesen a szállásért.
No comments:
Post a Comment