Ezt eltűnésem kezdetekor írtam, mikor nagyon elkeseredetten, érfelvágós hangulatban voltam. Picit már jobb a helyzet, csak gondoltam elég Csáth Gézás ahhoz hogy feltegyem ide...
Miért van az, hogy amikor már végre azt hisszük, hogy a dolgok jól mennek, mindig kicsúszik a talaj a lábunk alól.
Napok, mikor azt hiszed, hogy végre van miért élni, van egy út, melyben lehet hinni, bízni, boldognak lenni érte. Akarni a holnapot, két kézzel szaggatni le magunkról az álmot reggelente, hogy minél hamarabb közel kerüljünk a jövőbeli lépésekhez. Vagy az azt megelőzőkhöz.
Fáj a zaj, szúr a fény, késel az éjjel és mégis, harcolni akarunk. Aztán küzdünk, és mikor látjuk a lépcső tetejét, ránk rúg valaki odafentről és visszaesünk jó messzire. Zsibog a fej, recseg a hát, újra nekiugrunk és remélhetőleg ismét sikerül a tetőhöz közel jutni. Vagy nem. A legrosszabb, mikor az ember visszapottyan és úgy érzi már nem megy, nem akarom! Van még erőm, van értelme megint felmászni? Ne csak maradjunk inkább itt, hiszen újfent lesújtanak ránk és zuhanunk. Ez most sors vagy akarat?
A jövőn megint bilincs szorong. Hogy lesz? Hol lesz? Mikor lesz? Kivel lesz? És amúgy mi lesz?
Miért vagyok Londonban? Mi ennek a célja? Lesz valami? Legalább ittlétem eddigi idejének volt értelme. Soha nem kívánnék ennél többet. De mi lesz ezután, mikor az álmok megint összeroppantak? Lesz még egy ilyen álom? Mi jöhet még ezután ami itt bírna, újra irányba terelne bárhol a világon? Lesz még valami amit feltartok a magasba és lehajolok előtte?
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
1 comment:
Ilyen szépen megfogalmazva nem tudok írni, de egyik kedvenc Rejtő Jenő idézetem jut eszembe:
"Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba." Fülig Jimmy :) Szerintem ebben benne van a mostani értelemben vett karrier esszenciája :)
Dani
Post a Comment