Kiértem a reptérre és telítődtem undorral. Máris arcon fröccsentett a nyugati genny, mely egy hónapja nem került a szemem elé. Sisley, Toblerone, Swatch, Burger King, Caffé Nero. Márkák, mrlyeket már láttam, de nem érdekelnek, jól elvoltam nélkülük. Pompa, fényűzés álhangulata. Máris olyan árak, melyekkel egy hónapon kersztül nem találkoztam. És biztos vagyok benne, hogy bármerre jártunk, azokban a kifőzdékben, motorkölcsönzőknél, utazási irodákban, sőt még egyes szállások vezetői sem szembesültek ilyen márkákkal és árakkal. 200 baht-ért vegyünk mangót rizzsel, amit két órája a szállásomhoz közel 20 baht-ért árultak. Szomorú, gusztustalan.
Thaiföld legforgalmasabb sarkában sem találkoztam annyi nyugati szarral, mint itt és még csak most indulok Európába. Miért van az, hogy a világ ezen csücske láthatóan elvan szűziesen, hangulatosan, olcsón is, míg földgömbünk általunk jobban ismert részén mégis a jól ismert burjánzás uralkodik. Mint egy daganat az egészséges világ testén.
Egy hónapja nem volt rajtam cipő, hosszú nadrág, pulcsi. Kurva jó volt! A testem fekete, a lábam pedig jól megedződött, ahogy annak alapból kellene lennie. A tágas cipőm is mintha préselné össze a lábfejemet, bizony, nem ez a természetes "viselet". Már most kellemetlenül érzem magam. Sokkal tisztábbnak tűnt a folyamatos izzadás, papucsban járás, max háromszor is zuhanyoztam egy nap, akár szappan nélkül, csak hogy lemossam a felső réteget. Csak menni, fillérekért finomakat enni, természetes dolgokat, sok zöldséget, gyümölcsöt. Napfény, tenger, bambulás bele a világ gyönyörébe, és csodálni, hogy ilyen szép és egyszerű is lehet.
Másodszor egy hónap elteltével Bangkok se volt már vészes. Az ember megszokja, megtanulja kezelni azt a sok állatot, aki az utcán támad az ajánlatával, a többi pedig kifejezetten élvezhető. Mindenből pofátlanul kell alkudni, menni tovább, ha nem állnak kötélnek, a következő úgyis belemegy. Nagy a kulturális kavalkád, turista mindenhonnan akad. Ami a legfurább volt, hogy bejárva Thaiföldet olyan volt visszatérni Bangkokba, mint valami baráti találkozó. Bárhol jártam az országon belül, minden helyről voltak ismerős arcok, ment az integetés, beszélgetés, odamosolygás.
Fáj itthagyni ezt a világot, amiről többször azt gondoltam túlzás, de úgy jó, ahogy van. Ahol szar, az sajnos csak az özönlő turisták miatt szar. Őket kellene korlátozni, mert állítólag egy-két éva alatt kurvafészekké varázsolhatnak egy helyet. Koh Phangan és Samui többek szerint 3-5 éve fantasztikus helyek voltak, most viszont külföldivel árasztott kosztanyák. Félő, hogy az olyan csodapöttyök, mint Koh Tao, Koh Chang egy-két része és Koh Mak is ugyanilyen sorsra jutnak. Utóbbin állítólag 2 éve még szállások sem voltak, most meg már akad pár, igaz még mindig halott, semmi nincs. Remélem marad is ugyanilyen, tényleg olyan a sziget, mint egy szűz kislány és még az emberek is kedvesek, mosolygósak. Bárhova sétáltam is, ha jött szembe egy helyi, máris köszönt. Megdöbbentő volt, bár Koh Chang-on már előfordult.
Szóval fáj elmenni. Fáj egy varázsbirodalmat elhagyni, ahol nincs gond, szinte bármit megtehet az ember. Fáj kilépni ebből a kicsit ősies hangulatból és visszatérni a civilizációnak nevezett káoszba. Szeretek büdös lenni, szeretem, hogy borostás vagyok, hogy össze-vissza áll a hajam és hogy tök mindegy mi van rajtam. Nem akarok cipőt venni, igenis elvagyok három pólóval, három alsógatyával, egy rövidgatyával és egy fürdőnacival vagy 35 napja. Na jó, a neszeszerem nem árt... De soha semmi nem hiányzott, bőven elég volt a táska tartalma. Sőt, ha legközelebb megyek hasonló útra, tudom, hogy a mostaninak már a felét se tenném be. Felesleges. Az ember hozzászokik a 40 fokhoz, egy idő után már le se ég, megtanul bárhogy kommunikálni, akármilyen ételt befogad és pár nap után benn is tart és feldolgoz a szervezete. Nincs olyan, amihez testünk ne alkalmazkodna.
Furcsa lesz ennyi busz, taxi, robogó, tuk-tuk után újra repülőre szállni és kilépni tizenvalahány órával később egy másik dimenzióba. Olyan helyre ahol vannak szabályok, mindent komolyan vesznek, irányítanak. Egy olyan világba, ahol van a buszokon ablak, ahol nem általános, hogy az autópályán a pick-up hátuljáról 130-nál integet 4 ember lobogó hajjal, ahol tilos egy egész családnak utaznia egy robogón kutyástól. Hiányozni fog, hogy egy taxit nekem kell netán leinteni és nem áll meg 5 egy percen belül, amiből egy csak elvisz 100 baht-ért, ha én azt mondom. Még az idegesítő nyávogásuk is hiányozni fog. Kár, hogy ilyen távol van ez a világ, jó lenne gyakran visszatérni hasonlóan minimum egy hónapra. Csak az a gond, hogy az ember hozzászokik a jóhoz és tán nem akar távozni. Bár és akkor mi van? Egy hónap alatt jól élve se költöttem túl sokat.
Na mindegy, indulok, sajnos a jegyem rendben volt, az útlevelemmel se volt gond. Megyek abba az iszonyú "fejlett" távoli, nyugati kultúrába, talán egy időre megint asszimilálódom, legfeljebb ismét kilökődöm, mint egy idegen test, ahogy általában mindenhonnan. Repülök, a hozzám kötözött horgony lóg testemről lefelé. Néha beakad egy-egy sziklaszirtbe, de addig mozgatom, míg kikoptatja fogvatartóját, szétpattintja, morzsolja, majd szabadon tovább száll, hogy egyszer talán igazán megpihenjék valahol. Ha utóbbi nem sikerül, legalább minél több sziklát zúzunk együtt. Van értelme? Biztos! :)
