November 1. Koh Samet - Day 2

Úgy döntöttünk, hogy "aki mer, az nyer" alapon tovább folytatjuk kulináris felfedező utunkat a thai konyha remekei után kutatva. Ebédre egy másik kis "helyre" - talán ez a legjobb szó - ültünk be. Valasztásunk több tényezőn alapszik: a látszólagos tisztaságon, a vendéglátók hozzáállásán, a választékon és persze az árakon. Az első rendben volt és bár a hozzáállás inkább üléssel kombinált buta tekintet volt, a menü azonban bőségesnek tűnt és az árak is korrektnek látszottak, így beléptünk.

Leültünk, megkaptuk az étlapokat, mind a három különböző volt, némelyik több, másik kevesebb fényképpel. Hármunknak egy levest és három főételt néztunk ki, a rendelést azonban megszenvedtük. A "pincér" lányka teljesen angol-szűz volt és ahogyan a választott leves nevének thai fordítását tanulmányozta, egészen olyan érzésünk támadt, hogy talán angolul mégis jobb, mint thai nyelven, vagy csak analfabéta a lelkem... Szóval némi segítséggel sikerült kihámoznia, hogy egy hihetlenül bonyolult green curry levest kértünk. A főételeknél ismét elakadt és én sem bíztam már benne többet, szóval egyszerű diktálás helyett keresgélni kezdtem az általam választott curry-s csirke leírását. Mivel az elénk kirakott menükben nem találtam így a bejárathoz kitett példányt hoztam el, amiben elmutogattam neki a leírást, majd a hónom alá szorított kézfejjel csirke hangot utánozva tudtára adtam, hogy csirkével kérem, nem disznóval. A hűtőhöz sétálva még megmutattam neki a szódát amit inni szeretnék, majd magára hagytam. A srácok is túlestek a procedúrán, majd a család nekilátott a főzésnek. Apuka a sütőlapnál sürgött-forgott, anyuka rezignált arccal ült a pultnál és számolt a lányok pedig nekünk háttal állva beszélgetni kezdtek. A srácok rágyújtottak, majd hosszas szemkontaktus keresgélés után végre szereztek egy hamutálat is. Megérkezett a három főre rendelt leves egy kanállal, majd az asztalunktól azonnal távozva ismét nyávogó diskurálásba kezdtek, természetesen nekünk háttal. Mikor ismét sikerült felhívnom magunkra a figyelmet kértem még két kanalat, amit át is nyújtottak nekünk, evidens módon a kanál részénél markolva, nyéllel felénk. Azt már megszoktuk, hogy az asztalra kitett vécépapírral töröljük meg a szánkat, de ettől azért volt bennünk egy kis félsz és drukk, hátha nem kapjuk el a kanálról azt a baktériumot, ami annak a kopasz kutyának a nyálában van, amit a csaj 20 perce dögönyözhetett, valahol az út menti porban. "Helló, csike köli" felkiáltással megkaptam a főételt is, majd Robi is a magáét egy "Helló, polk" (hello, pork - helló disznó) kíséretében. Mindegy, az ételek finomak és olcsók voltak. Fizetéskor ismét nehézségbe ütközött a csapat, egy második általános szintű matematikai feladványt kellett megoldaniuk: 50+50+60. Ez azonban már felkészülten érte őket, 3-an kb. 1 perc alatt számolták ki a végösszeget, természetesen számológéppel. Majd a 200-ból visszajáró összeget szintúgy... Agyilag zsibbadtan, menekülve hagytuk el a "thai restaurant"-ot.

Estére új helyet szúrtunk ki magunknak. Az értelem már elsőre nem stimmelt itt sem, de legalább minden más. Megkaptuk a szokásos salátává használódott étlapokat, már megint kuszaság mindenütt. Ismét egy közös levesben és 3 külön főételben egyeztünk meg. Fényképről kértük a láthatóan fehér, tejszínes "creamy tom kai kum" levest, 2 db pad thai-t seafood-dal és egy fried curry-t tintahallal. Nagy sürgés-forgás támadt, mindenki munkához látott, mialatt mi a helyünkön ülve nézelődtünk. Londonban furcsának tűnt a rapper-fodrász-hangkazetta-cipőbolt, de tetóválós-robogókölcsönző-étteremről nem is álmodtunk volna. Itt megkaptuk, a helyi tetóválószalon "artist"-ja volt a pincérünk, aki mellénk ülve vette fel a rendelést, velünk látszólag angolul kommunikálva. A falon a "csodálatos" nonfig és törzsi tetkókról készült képek, az egyik sarokban egy szétszerelt motor, a másikban helyi taxisok. Mintegy 10 perc múlva meg is érkezett a levesünk, - legalább is ők így gondolták - tom yum soup. A pali mihelyst kihozta a levest azonnal távozott és visszaült a taxis haverjaihoz. Mi csak néztük a levest, köze nem volt a fényképen látotthoz, sem fehér, sem krémes nem volt. Ok, hívjuk a tetóválós pincért. Integetés, "hello"-zás, semmi. Bazsi odamegy a kis társasághoz, "sorry, it's not what we ordered." Mire a pali felvakkant: "What? és odajön az asztalhoz. Nézi, vakarja a fejét, bután néz, semmi... Mutatjuk neki a fényképet, nézi a levest, nézi a képet. Leves, kép, leves, kép. Fény gyúl a koponyájában lévő szikkadt húscafatban és kelletlenül viszi vissza a konyhára a levest. Balázs fogja a fejét, "ok, menjünk, hagyjuk a p.csába!" Nem, nem, meg tudják csinálni, csak szegénykém valamit félreértett. Oldalra pillantunk, a konyhán teljes zűrzavar uralkodik, a "szakács" a fejét vakarja és mi már nem gondolkozunk rajta, hogy korábban miért és mije viszkethetett. Nemsokára megérkezik a rendelésem rákkal. Tetkós pali jön, "Ember, ez nem tenger gyümölcsei, ez csak 3 darab rák tésztával." Nézi, de nem érti. "Tudod, kellene még bele tintahal, meg ilyesmi amitől tenger gyülömcsei-s lesz és nem csak rákdarabkás. Amúgy, el tudjátok készíteni a rendelt ételeket, mert ha nem, akkor most elmegyünk fizetés nélkül, úgysem nyúltunk egyikhez sem." Ok, visszaviszi és megígéri, hogy tesznek még bele ezt-azt. 2 perc sem telik el és asztalunkra kerül egy nagy tál takony állagú valami, benne tintahal karikákkal. Rohadtul nem rendeltünk ilyet. A telóválós csávó megint jön, nem érti mi van, bután vigyorog. Robi kissé ingerülten: "Ember, én sült curry-t kértem, nem levest." Ember néz, forgatja-bűvöli a tálat, mintha abban reménykedne, hogy az általunk rendelt étellé változik magától. Rezignáltan visszaviszi a konyhára. A konyhán kész a káosz, teljes a pánik, már azt sem tudják, hogy szerelnek, főznek vagy éppen tetoválnak. Gyorsan ki is küldik a második nagy tál tintahalas taknyot, hátha megnyugszunk. Baromira nem, Balázs agygörcsöt kap, szinte habzik a szája, hörög. Az új adag taknyot is eltüntetik gyorsan, a tetoválós gyerek már nem is jön oda, csak a konyhából integet, hogy "ok, ok, moment!" miközben megnyugtató arcot próbál vágni, de látszik rajta, hogy most szívesebben foglalkozna egy totálkáros robogó újjáépítésével egy termeszváron ülve, talpig mézzel bekenve, megjegyzem lehet, hogy ez utóbbi mindenkinek sokkal jobb lenne. Ismét kijön a pad thai-om, ezúttal tintahal darabkákkal gazdagítva, mi pedig vadul gesztikulálva mutogatjuk a pincérnek, hogy "ez az, még egy ilyet kérünk a Balázsnak is!" Pillanatnyi értelem látszik fellobbanni, én pedig gyorsan nekilátok a tésztámnak mielőtt tévedésből elviszik, vagy csak egy hatalmas meteor csapódik Koh Sametre. Megjön a leves, ezúttal krémesen, finom az íze. Robi tintahalas sült curry-je is megérkezik, szinte teljes a boldogság, csak Bazsi bámul valahová a messzeségbe, még a falon függő fényképeken is túlra... Pont befejezem az evést mire az ő teljesen ugyanolyan pad thai-ja is megérkezik. A srácok esznek én pedig figyelem a tetóválós köré gyűlt konyhai személyzetet akik épp krízis mítinget tartanak, megpróbálnak rájönni, hol kerülhetett a porszem a gépezetbe. Valószínüleg arra a következtetésre jutnak majd, hogy mi voltunk a hülyék, és nem az a baj, hogy rossz a menü, nem beszélnek és nem is olvasnak angolul, valamint gyaníthatónan amúgy is mind analfabéták. Fizetünk. Ismét heves számológép kattogtatás: 100+50+50+40=240 Kijön a számla, az eredmény helyes. Letesszük a 250-et, hátulról kiabál a csávó: "nem számláztam a többi ételt amit kivittünk de nem ettetek meg!" Egymásra nézünk, és mind ugyanarra gondolunk, hogy a jó édesanyját is kiszámlázhatja, de nem fogjuk kifizetni, mert nem kértünk ping-pong-show-t. "Ha robogó kell gyertek hozzám, az is van." Hátra sem nézve menekültünk a szemközt lévő abc-be sörért, ahol épp a kedvenc kasszáslányunk - Károly - volt a pultban. Azért hívjuk így, mert valószínűleg fiú, de az is lehet, hogy lány, mindenesetre ő a legkedvesebb eladó a szigeten, mindig mosolyog és Bazsi szerint "van kisugárzása...", olyan cuki! :)

Amúgy megtudtuk két svéd lánytól, akik szintén ott ettek, hogy nekik is "hibás" volt a rendelésük! :)