2010, London
A T1000-es a töltőállomáson aludt. A tarkóján csatlakoztatott kábelen éppen szoftverfrissítést hajtottak rajta végre, a múltkori átmeneti lefagyás miatt. A közelben álló mérnökök még mindig azon tanakodtak, hogy mi lehetett az, ami a robotot emberi érzelmek imitálására késztette. Olgával eközben valami egészen furcsa dolog történt: a gyártósorról való lekerülése óta először álmodott.
Kislányként rohangált egy aranyló búzamezőn. Karjait szélesre tárva gyengéden simította végig az érett kalászokat. Kicsivel odébb meglátott egy lepkét, odaugrott, hogy elkapja. A törékeny jószág könnyeden lebbent tova a langyos nyári szellőben az esetlen gyermeki mozdulatok elöl. Olga ekkor vékony, gyermeki hangon felnevetett: „Hihihihihi!”
A telepek töltése és a szoftverfrissítés éppen befejeződött, amikor a T1000-esből artikulálatlan és hátborzongató hangok törtek fel: „Muhahahaha!” A tudósok összenéztek, valaki felvetette a teljes merevlemez-formattálás ötletét, de ezt elvetették mert már közel járt a műszakkezdés ideje. „-Kiküldjük a terepre és a Központnak egyelőre nem szólunk. Az operátorok tartsák szemmel, szükséghelyzetben azonnal leállítjuk! Előtte azonban… Hova a csudába tűnt? Az előbb még itt volt!”
Olga ekkor már távol járt. Kalapját a szemébe húzva, a kenőzsírt fagyasztó hideggel dacolva haladt a cél felé. Nem érdekelték a bőrmenti receptorait érő hőmérsékleti ingerek. Csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a lehető legtöbb vendég lehetséges leggyorsabb kiszolgálása Szabó megfingatása közben. Zsebébe dugott keze ökölbeszorult, már nem járt messze a kávézótól…
1 comment:
Mégsem a szerelem? :-)
E
Post a Comment