Hazafelé – a lúzersztori (csak 18 éven felülieknek)

Elég húzós hétvégém volt, szombaton és vasárnap is (március 6-7.) reggel 9-től éjfélig melóztam. Azon kívül, hogy fárasztó ennyit talpon lenni és koncentrálni, fizikailag és szellemileg is leépül közben az ember, nem hogy még kedves is tudjon maradni a paraszt vendéggel, aki nem ért a lámpakapcsolgatásból és zenekikapcsolásból, illetve abból, hogy már nem kérhet semmit, mert egy ideje lezártuk a kasszát…

A város másik felén dolgozom a lakhelyhez képest, de azért többnyire 45-70 perc alatt haza tudok jutni. (Olyan mintha otthon Kőbánya-Kispest közelében laknék és a Moszkva térre járnék dolgozni.) Ez alapesetben egy metró-vonat vagy egy metró-metró-busz kombinációt jelent. Sok gond akkor sem volt, ha későn végeztem, mert a metrók sokáig járnak. Eddig. Most viszont kiderült, hogy nem így vasárnap. Szombaton úgy, hogy éjjel 12-kor léptem ki az étteremből, 46 perc alatt értem haza, szinte rekordot döntve. Mondtam is magamban, hogy mindig ilyenkor kellene járni, minden egyből jött és végre nem volt tömeg. Ezen felbuzdulva indultam útnak hazafelé vasárnap is. Az utolsó vonatom elment, hát jöjjön az éjszakai busz, azzal mindig el lehet jutni metró közelébe, a vonalak közt meg bárhol lehet váltani. Elértem 20 perc alatt Elephant and Castle állomáshoz, ahol a Northern line-ra lehet szállni. Épp előttem húzták be a rácsokat és mondta egy kedves fekete dzsentlmen, hogy „szori, klozd”. Na mondom, bazmeg, kezdődik – amitől mindig rettegek – az éjszakai közlekedés. Nyúlok a telefonomhoz, hogy hívjam Robit segítségért, aki két napja magával hordta mindkét átalakítót, így reggel kicsit morcos is voltam rá, hogy nem tudtam feltölteni megint a telómat. Sebaj csak kibírja, gondoltam. Robi telója egyet csörgött, mikor az enyém kikapcsolt és meghalt, teljesen lemerült. Neee! 10 perc után jött egy busz, amire láttam kiírva, hogy Holborn, az nekem fasza, eljutok a Central line-hoz, amivel már utaztam 1 után is. Pár megálló után látom, hogy épp elhaladunk Waterloo mellett, ahol a Jubilee line kapui még nyitva állnak és mennek az emberek ki-be. Leszállok a buszról, futok be… Futnék be, bezárják előttem a kaput… Óóó, hogy rohadjatok meg, mintha direkt szívatna ez a város időnként. Újra busz, tényleg Holborn, ahol természetesen zárva találom már a metró kapuit, de egy TFL-őrt (itteni BKV-s) meg tudok kérdezni legalább hogy is jutok Leyton Station-re. A fejéhez kap, elkezdi vakarni, a száját egyik oldalon erősen felugrani látom a füle irányába, majd annyit mond félig mosolyogva: „Uhh, good luck!” majd a BKV-s tesóra mutat, hogy őt kérdezzem. Ő árad az infótól, mondja, hogy oda sehogy nem megyek közvetlenül innen, de egy busz visz egész közel, Leyton Baker’s Arms-ig. Elnavigált a megállóhoz, huss, már 20 perc múlva ültem is az 55-ös buszon, ami egy óra alatt el is zötyögött az említett helyre. Ám még csak ezen a buszon jött az igazi élmény.

Alapból kínzóan fáradt voltam. Kissé ideges is egy-két munkahelyen történt probléma miatt. Izzott a fejem, zakatolt az agyam, a szemem majd kifolyt a fájdalomtól, mert előző két éjszaka se tudtam aludni. A buszon a fölső szintre mentem és bevágódtam a leghátsó sor szélébe. Pár perc után vettem észre, hogy előttem pár üléssel egy 24 körüli fiú páros erőteljesen folyamatosan nyalja-falja egymást, ami kissé undorító volt. (Azt megszoktam, hogy tele a város melegekkel, nincs is ezzel gond, de ez túl közeli élmény volt.) Próbáltam kifelé bambulni, de a nyakon és arcon csattanó puszik és fülharapások sajnos nézés nélkül is kirajzolódtak előttem. Még csak ezután jött az „ájlávjú! nó ájlávjú móóór” párbaj. Ekkor már tényleg forgott a belem a 20 órán belül történt eseményektől, de kísérleteztem SMS-törlésekkel lekötni magam. Sikerült belemélyedni, már nem is észleltem a külvilágot, mikor egy drogos feka srác dülöngélve hátracsoszogott, majd becseszte magát mellém. Hogy a francba nem lehet a sok helyből válogatni? Miért pont mellém kell? Persze a szagát hamar tetézte folyamatos magában beszéléssel, majd kiabálással. Azt hittem már nem is ezen a világon vagyok, ennyi szar nem jöhet össze. Végre leszállok a buszról. Mire egy bonyolult táblázaton megtalálom, hogy is jutok innen haza az ötödik és egyben utolsó busszal, épp elsuhant előttem a kívánt jármű. Hogyaza! Mérgemben nyúlok a zsebembe, ki a cigis doboz, kinyit, a picsába, hogy ez is üres! Mit vétettem? A fáradtságtól és az amúgyis kb. 0 fokos hidegtől negyedórát reszkettem, majd jött a buszom (69-es).

Leszállok, lakásba be. (Robi mesélt már a legújabb „riasztórendszeréről”, melyet akkor alkalmaz, ha nem megyek haza. A szobánk ajtaja befelé nyílik. Kintről belépve jobb oldalt egy fiókos szekrény van, melynek fiókjai pont az ajtóra nyílnak. Így ha egyet kihúzunk, az ajtó beleakad. És e napon jöttem haza. A rendszer pedig még tesztelés alatt.) Finoman lenyomom a kilincset, nagy sunggal nyitnám az ajtót. Olyan éles éjszakába sikító koppanás hallatszott, hogy a házban szerintem mindenki felkelt. A fasz kivan, bazmeg, tudtad, hogy jövök, mi a picsának… Na mindegy több rossz már nem is történt, 3-ra ágyban voltam. A gond csak az volt, hogy az idegtől még 5-ig nem tudtam elaludni és 10-kor már fel is keltem, még mindig zubogó gyomorral…