Szülői látogatás

Szüleim kilátogattak február 25-28 között Londonba. Szerencsére két napot tudtam velük tölteni és megmutatni sok helyet, amit lehet, hogy kihagytak volna, pedig egyikük se először volt itt. Mászkálás, evészet, sok beszélgetés, főleg az én beszámolóim. Élveztem, hogy végre van kivel megosztani, hiszen akikkel itt vagyok, ismerjük egymás sztorijait, nagyon újat nem tudunk mondani egymásnak, csak a napi változásokat. A szüleimet viszont nem láttam 2009. július 1-je óta, mégha telefonon beszélünk is időnként. Fura, mintha el se telt volna ennyi idő.

A lényeg viszont, hogy a sok kellemes élmény mellett sajna volt pár olyan is, ami megerősítette bennem azt, hogy még egy ideig biztos maradok itt. Ez a mentalitás. E pár napra, mintha egy kis Magyarország vett volna körül. Kis keserűség, kaki mindenben. Most tűnt csak fel, hogy amióta eljöttem otthonról ezzel nem találkoztam. Vagy legalábbis nem ez vett körül, mint otthon általában. Pedig az én szüleim még nem is vészesek ilyen szempontból, de azért érezhető volt a jó kis magyar panaszkultúra ezerszirmú virágának burjánzása. Finom ez az étel, de… Jó az időjárás, de… Tetszik ez a hely, de… A szállással nincs semmi gond, csak…

És csak ekkor eszméltem rá, hogy én is ilyen vagyok. Igen, sajnos tudom, de talán mivel feltűnt, kezelhető. Azért vagyok ilyen, mert otthon ilyenek az emberek, megértettem pár dolgot. Pl. hogy ha más miatt nem is, talán azért még harcolok, hogy magamból is kiirtsam ezt, mert ilyen hozzáállással nem leszek boldog. Pedig sajna most itt sem jó a helyzet, de lesz ez még így se! Az utóbbi pár hétben tisztára olyan, mintha depressziós lennék. Van pár vidám napom, aztán pár amikor élni se akarok és próbálom megértetni magammal minek is vagyok itt. Szar a munka, kevés a pénz, Robival lakom egy kis szobában… Ez otthon is meglenne. Ilyenkor csak Szilvi tud lenyugtatni, és megerősíteni bennem, hogy itt a helyem. Legalábbis még egy ideig biztos.