UK-trip – day 2 – Brighton, Seven Sisters, Bath

A második nap is sikerült elindulni időben, ismét dél tájban Brightonba értünk. De ezúttal már hárman voltunk! Autó lepark, irány a part! Ismét igen hűvös lett, persze csak amint kiértünk a tengerhez. Itt is volt móló, erre építettek egy vidámparkot, úgy látszik itt ez a menő. Kisétáltunk, dodzsemeztünk egyet, Szabi ismét csillapította étvágyát egy olcsó, de legalább vízízű fish n chips-szel. Ezt a várost is letudtuk három óra alatt, itt se volt semmi, indultunk a Seven Sisters nevű mészkőfalat megnézni. Ez egy parkos területről közelíthető meg, az autót sajna le kellett tenni és sétálni. Útközben mindenhol birkák, meg marhák, néha egy-két turista. Végre valami mennyei, igazán csodálatos! Eszméletlen monumentális fehér óriások, s mintha mégis kéz alkotta volna őket a tengerről kihajolva. 120 irányból körbefényképeztük, végtére ráleltünk valamire, amit érdemes volt.

Már kezdett sötétedni, így nagy nehezen döntöttünk. Mivel az idő továbbra is didergető, menjünk Bath-ba, a római kori fürdővárosba. Egy KFC-t útba ejtettünk, ahol Szilvinek sikerült bebizonyítania a parkolóban, hogy az iPhone speciális üveglapja nem törhetetlen, szilánkosra repedezett és karcol még mindig, de celluxszal agyontapasztgatta, így legalább nem ejt sebet. Lehet, hogy okot adtunk az év perére!

Bath-ba érkeztünk hozzávetőleg éjfélre, ahol szinte minden szálló és B & B tele volt. Másik lehetőségünk az lett volna, hogy egy szobát megosztunk 6-7 emberrel egy hostelben 45 fontért. Így Robi ide, Robi oda, muszáj volt megszállnunk egy Travelodge Hotelban. Jópofa volt, még szállóba sose mentem úgy be, mint a filmekben, hogy helló, csak úgy jöttem, kérek egy szobát. Sajna nem mentek bele, hogy egy kétszemélyesben aludjunk hárman, pedig külön-külön is megpróbáltuk körbejárni a témát Szilvivel. A családi szobák meg foglaltak voltak. (Utána jófejnek tűnhettünk, mikor együtt megjelentünk!) Nem is volt drága, szobánként végül kb. 60 font, ami két emberrel számolva egy szobát nem rossz. De velünk itt volt Szabi is egy szobára egyedül! :)

UK-trip – day 1 – Southend-on-Sea

No végre megvolt a várva várt kirándulásunk. Múlt hétfőn, 2010 május 10-én Szabival összepakolva indultunk el, hogy felvegyük Lewisham-ban (London délkeleti része) az előre Europcar-tól bérelt kocsit. Azért mentünk csak ketten, mert szegény Sziszike járatát törölték a Maldív-szigetekről, így kénytelen volt egy plusz napot Sri Lankán tölteni. Szóval átvergődve újfent a londoni tömegközlekedés kellemetlenségein megejtettük a papírmunkát és átvettük az igen szép Seat Leon-t. Én még kicsit féltem az anyósülés oldali vezetéstől, főként hogy mindezt a baloldalon kell csinálni, ezt tetézte, hogy alapból nem vezettem egy éve. Átgondolva mindezt inkább Szabinak engedtem át a vezetés kezdését. Bár ne így lett volna!

Beizzítottuk a GPS-t, mivel még Londonból se találtunk volna ki annak segítségével. Ez nem tájékozódó képességünk hiányának köszönhető, hanem annak, hogy London óriási kavalkád és mi 90%-ban metrót használunk, tehát nem túlzottan ismerjük a felszínt!

Szóval Szabi a második sarokig finoman ment, majd úgy érezte, már iszonyú király. Én a baloldalon rettegtem, láttam, ahogy majdnem minden útszélén álló autónak elvittük a tükrét és időnként patkáztunk egy erőteljeset. Sebaj, már eltelt vagy öt perc, Szabi magabiztossága nőttön-nőtt, így nem félt nagy gázzal kikanyarodni egy főútra, ahol jöttek is, meg Szabi az egyesben való nagy kihúzatás után hirtelen jobb oldalon próbált váltani, ami ugye nem sikerülhetett, kicsit bepánikolt. Ekkor már épp egy buszmegálló után a járdán volt félig az autó és 20 centire sikerült egy vaskorlátot majdnem telibe találni. Én visítottam, mint akit kiheréltek, persze Szabi is beszart attól, amit művelt, úgyhogy onnantól kicsit visszafogottabban ment. Párszor azt hittem már kicsit aludni is tudok majd, de azért a stressz forralta a gyomrom.

Ez a napunk Southend-on-Sea városkához vezetett, mely a keleti tengerparton fekszik, a Temze tölcsér torkolatának északi tetején. Dél körül már itt is voltunk. Nagyon helyes kis városkába értünk, egész mediterrán hangulat uralkodott el rajtunk… Leparkoltuk a kocsit, kimentünk a partra sétálni, ami kellemes, aranyos, kicsit ijesztő lehet nyáron, mert nem túl nagy és gondolom fél London ide jár. Néha még a nap is kisütött és akkor a sapka is lekerült és a télikabáton is kicsit lejjebb csusszant a cipzár ezen a forró májusi napon. A parti sétányt egy térdig érő kis betonfal választotta el kavicsos tengerparttól, ha ennek tövébe kuporodtunk egész melegnek hatott az idő, itt kicsit punnyadoztunk. Ettünk a sétányon egy fish and chips-et. Hát gyerekek, én már nem az elsőt próbáltam ebben az országban, de ezeknek itt semmi ízlésük sincs. Minden íztelen, bűzös, olajos, maradékunkat a sirályokkal etettük meg. És kipróbáltuk az angolok undorító kedvencét is: ecet a sült krumplira! Hát, jól sejtettem, annyira gusztustalan az íze, mint amennyire orrfacsaróan büdös.

Maga a település bájos, szép időben biztos még barátságosabb. A tenger nem túl szép, de az angoloknak jó ez. A látványba az rondít bele, hogy a távolban, a torkolat másik oldalán gyárak sokaságát lehet látni. Egy vidámparkon kívül igazán nincs itt semmi, kivéve egy másfél mérföld hosszúságú mólót, amire kisvasút visz be (pénzért) és azért, hogy ott ne találjunk mást, csak egy „gift shop”-ot és egy kávézót. Mennyire ingerszegény nép ez?
Késő délután viszont szép látvány volt, hogy az apály miatt a tenger vagy 200 méterrel beljebb vonult. Ez is valami. Azért egy Zamárdi naplemente odab…ósabb!

Kora este visszamentünk végül Londonba, mert Szilvi megérkezett. Jó lehetett neki, csoki barna volt és virult! Jó volt végre látni, főként, hogy nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán megérkezik.

Úgy véltük legjobbnak, ha aznap már nála alszunk és másnap indulunk újabb küldetésre, mert túl késő volt és minek is elindulni valahova, hogy aztán fizethessünk feleslegesen a szállásért.

The Caffé Nero Experience - Az angol humor nyomában 1.

Az angolok sokak szerint savanyú emberek. Mások állítják, hogy az angol humor létező jelenség. Jómagam az utóbbiak táborába tartozom/tam. Mivel egész nap emberekkel foglalkozom úgy döntöttem, utánajárok a kérdésnek ami engem is izgat.

Nap, mint nap portyára indulok az angol humor nyomában, de csak homályos jeleit találom, nem mernék egyértelműen nyilatkozni a létezéséről. Mintavételi közegem főként jómodú agolokat és a nyugat-európai turistákat fedi le, így sajnos nem juthatok univerzális következtetésre kutatásom végén sem.

Eddigi tapasztalataim szerint a turisták kedvesek, közvetlenek és szeretik a humort, amit viszonoznak is. Az amerikaiak a leginkább kedvesek és a mosolygósak. Az angolok ezzel szemben sokkal komplexebbek.

Az angol vendégek 3 jól elkülöníthető csoportra oszthatók:
1. aki nem érti és nem is szereti a viccet kb. 40%
2. aki érti és szereti a viccet, de fejletlen humorérzékkel rendelkezik kb. 40%
3. aki szereti a viccet és humorosan reagál rá kb 20%.

Álljon itt egy példa az 1-es pontra tegnapról:
Vendég: Van kulcsa az emeleti vécéhez? Zárva van.
Én: Nincsen kulcsom, valaki biztosan éppen használja.
V: De már nagyon régen zárva az ajtó és senki nem ment se ki, se be.
É: Hölgyem, én kinyithatom Önnek de nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretné. A bent ülő valószínüleg nehéz pillanatokat él át.

Ez a beszélgetés tegnap kétszer zajlott le. Az első esetben egy ötvenes, jólöltözött fehér nővel folytattam le, aki a végén fintorogva vonult el. A második egy harmincas, szintén rendezett ruházatú fekete srác volt, de ő vigyorogva vette a lapot. Talán egy bizonyos társadalmi rétegben nem dívik a pórnéppel való humorizálás...

Most újabb túrára indulok de lehet, hogy a Szent Grált előbb megtalálom.

Folyt köv.

Séta Deptfordban

Tegnap nem dolgoztam és költségkímélő megoldásként egy kis sétára indultam Deptfordban. Ez a kettes zónában van a központtól délkeleti irányban, ahol Szilvi is lakik. Pár napig ismét rombolhattam a lakásukat, mert szegény lányok most épp a Maldív-szigetekre mentek pihenni...

A mászkálás rövidgatyában és pólóban történt, eszméletlenül sütött a nap, élveztem. Egy ideig. Hazafelé már szétfagytam a viharos széltől. Azért jó volt, sajna nem gyakran van még ilyenre se idő és lehetőség.

Hungarian Bash Night

Április 22-én, csütörtökön magyar buli volt a Fabric-ben. A lényeg Dj Budai volt, meg persze pár számomra semmitmondó név, de a buli egész jó volt. Jött Szilvi, Robi, Rita, Orsi (Rita barátnője) és én! Ittunk rendesen, pörögtünk rendesen. Ami engem néha kissé feszélyezett, hogy a londoni magyarok 80%-a az igaz vidéki suttyó külsejű vagy gyúrós, de mindenesetre már messziről is primitív vagy annak tűnő. Természetesen ugyanilyen százalékban képviseltették magukat itt is. Sebaj, én élveztem! Srácok, ide is képeket!!!

Imperial War Museum

Csak hogy ne úgy tűnjön, hogy már kizárólag dolgozunk, néhány nüansznyi meglepetés egy múzeumból, ami teljesen ledöbbentett minket. Annyira jó és annyira ingyenes a belépés! :)

Már a bejárat előtt két akkora ágyúcső fogad, hogy szinte hihetetlen elképzelni ebből mi jöhetett ki egykor.

Bent pedig tankok, tengeralattjárók, vadászgépek, rakéták, eszméletlen eszközök túlnyomórészt a 20. századból. Számomra a legérdekesebb szint, ami végigmegy az I. világháború előzményeitől az első világháborún, a két világháború közti szakaszon, a második világháborún, illetve annak következményein. Persze folytatódik a hidegháborúval. Rengeteg illusztráció, még osztrák-magyar, majd magyar katonai ruha, zászló, iratok is láthatók. Az alagsorban egy lövészárok-imitáció is megtekinthető, a felső szinten pedig egy óriási rész foglalkozik a holokauszttal, ami szép és jó, csak nem értem, hogy kapcsolódik Nagy-Britannia háborús történelméhez. A lényeg, hogy volt egy pont, ahol bemutatták a koncentrációs táborokba érkezők elkobzott dolgainak maradványát (persze csak egy részét) és volt olyan konzervdoboz és cipőtisztító paszta, amin magyarul volt a szöveg! Igen, itt is jelen vagyunk.

Remélem Robinak maradtak képei a fényképezőn, mert itt főleg ő kattogtatott. Hajrá, tölteni a képeket, legyen vizuális élménye is a kedves olvasóknak!

Az illuminált Miért?

Ezt eltűnésem kezdetekor írtam, mikor nagyon elkeseredetten, érfelvágós hangulatban voltam. Picit már jobb a helyzet, csak gondoltam elég Csáth Gézás ahhoz hogy feltegyem ide...

Miért van az, hogy amikor már végre azt hisszük, hogy a dolgok jól mennek, mindig kicsúszik a talaj a lábunk alól.

Napok, mikor azt hiszed, hogy végre van miért élni, van egy út, melyben lehet hinni, bízni, boldognak lenni érte. Akarni a holnapot, két kézzel szaggatni le magunkról az álmot reggelente, hogy minél hamarabb közel kerüljünk a jövőbeli lépésekhez. Vagy az azt megelőzőkhöz.
Fáj a zaj, szúr a fény, késel az éjjel és mégis, harcolni akarunk. Aztán küzdünk, és mikor látjuk a lépcső tetejét, ránk rúg valaki odafentről és visszaesünk jó messzire. Zsibog a fej, recseg a hát, újra nekiugrunk és remélhetőleg ismét sikerül a tetőhöz közel jutni. Vagy nem. A legrosszabb, mikor az ember visszapottyan és úgy érzi már nem megy, nem akarom! Van még erőm, van értelme megint felmászni? Ne csak maradjunk inkább itt, hiszen újfent lesújtanak ránk és zuhanunk. Ez most sors vagy akarat?
A jövőn megint bilincs szorong. Hogy lesz? Hol lesz? Mikor lesz? Kivel lesz? És amúgy mi lesz?
Miért vagyok Londonban? Mi ennek a célja? Lesz valami? Legalább ittlétem eddigi idejének volt értelme. Soha nem kívánnék ennél többet. De mi lesz ezután, mikor az álmok megint összeroppantak? Lesz még egy ilyen álom? Mi jöhet még ezután ami itt bírna, újra irányba terelne bárhol a világon? Lesz még valami amit feltartok a magasba és lehajolok előtte?

I'm back

Na szasztok!

Jól eltűntem, mi? Igyekszem kicsit visszatérni, sajna idő hiányában nehézkes állandóan frissíteni az oldalt. Na meg a gépemet is megette egy vírus, múlt héten sikerült rendbe hozatni - 40 fontért!!!

Szilvizem, szerencsére egész sok időt tudunk együtt tölteni. Szabi beköltözött harmadiknak a leytoni "lakásba" (szobába), tehát fizikailag is együtt a LEBASZ. Ez persze a nem perverz dolgokra nem vonatkozik. Megy a meló, elintéztem tegnap a segélyt! :) remélem dőlni fog a lé.

Próbálok kicsit pozitívabb hozzáállást magamra erőltetni, mert az elmúlt bő egy hónapban eléggé Edinburgh-szindrómába estem. Úgy látszik nem szabad egy városban 5 hónapnál több időt töltenem. Csak ugye zavar, hogy azt csinálom amit, és azóta amióta. Megint egy elég ígéretes melóról csúsztam le, de ez van. Május 24-én megyünk Szabival és Gizivel egy felmérőre, és ha minden rendben, 500 font befizetésével (ami valószínűleg kölcsön lesz illetve ha addig megjön a segély, akkor az) utána elkezdhetjük a tolmács tanfolyamot, mely tíz héten keresztül minden hétfői nap lesz reggeltől késő délutánig. Eléggé várom, mert jó lenne végre érezni, hogy van valami értelme az ittlétnek, nem csupán lógunk a levegőben aztán hazahúzunk. Ha ezt befejezőleg sem jön össze más meló, megvolt a kijövetel célja és lehet hazahúzni asszem. Persze ha letámadnak nyár végén valami durva fizetésű állással, meggondolandó, hiszen végre lehetne pénzt is gyűjteni, nem csak vegetálni. Azért majd júniusban jól körülnézek otthon. Mondjuk kukásnak biztos kell kétdiplomás, marketinges, angol-magyar tolmács.

Danival tegnap hosszasan skype-oltunk és bizony ráébresztett egy-két dologra, amit persze legbelül tud az ember, csak nem akar tudomásul venni. És most nem a nemi orientációra gondolok... Szóval nosztalgiáztunk a Petőfi-híd mellett található mólónkról, az otthoni bulikról, West Balkánról, Szimpláról és szinte fizikai fájdalmat éreztem. Ti, akik állandóan otthon vagytok, gondolom ezt nehezen értitek meg, de elég fura nekem is. Kicsit felülemelkedve a dolgokon nem olyan rossz itt, főként, hogy nekem itt van Szilvi, de szegény két másik pára... Tudom, hogy nem keresek sokat és a munka se annyira jó, jövőre nézve se hiszem, hogy hosszabb távon megéri ebbe többet fektetni, de reménykedem, hogy lesz jobb. Bizonygattam Daninak, hogy itt legalább ki lehet jönni (úgy-ahogy) a fizetésből, meg legalább olyan munkán van, hogy nem kell ételre költeni (fasza 28 évesen ennek örülni). És ekkor jött a lényeg Danitól. "Ha otthon elvállalok egy alja munkát mondjuk 130 ezerért, és összeköltözöm valakivel a Nyugatinál egy szobába, úgy, vagy jobban kijövök arányaiban tekintve, mint Londonban." És ez sajna k..vára igaz. Főként, hogy koromból kifolyólag már hajlok a kényelemre, s ezen még lendít az, hogy egyszer már megvolt, tehát van viszonyítási alapom. Most viszont úgy érzem csövibben élek néha mint egyetem alatt. Lehet, hogy kevesebb pénzért legalább a kényelem és nyugi meglenne, ha már félretenni itt se, ott se nagyon lehet.

Ha Szilvi nem lenne itt, már összeomlottam volna ismét. :) Meg persze az arabbal és a zsidóval is tartjuk egymásban a lelket. Azért fura ez az egész katyvasz, egy éve egyikőnk sem gondolta volna, hogy mi együtt fogunk élni! :)