Moptiban reggel megálltunk kis körbekukkantásra, de a „pofás” csatornarendszeren és egy koszos piacon kívül egy kizárólag kintről megtekinthető agyagmecsetet, és sókikötőt találtunk. Utóbbiba hajókkal, csónakokkal érkeznek a kereskedők messzi tájakról és hatalmas sótáblákat pakolnak le eladásra, darabolásra. Ez egyébként egy többezer éves karavánút végső állomása. A Szaharából még az ősóceán idejéből található a só, melyet hosszú idő alatt tevékkel szállítanak a Niger folyóhoz és mind ide érkezik az öreg bárkákon.
Már a retkes piacon megismertük Mamadou-t, aki helyi szokásnak megfelelően kísérőnkké vált. Erről tájékoztattak előre, erre így szokás, főként ha az ember Dogonföldre áll tovább. Indulás előtt le kell egyeztetni az árat és idegenvezetés, szállás, kaja megoldva. Hamar úton is voltunk, max 100 km-es út állt előttünk. A baj, hogy az utolsó közel 35 km köves, homokos, sziklás út. Annak ellenére, hogy az Audi hátsó abroncsai hajszál vékonyságúra koptak, István nem bírta megállni, hogy rallyzzon. Szét is szakadt tenyérnyi területen a bal hátsó gumi. A gond, hogy a pótgumi alapból hasonló volt, bár még lyuk nélkül, de a drótok már lógtak belőle és itt-ott púpos volt. A sors kezében voltunk, vissza már nem volt időnk fordulni. Hogy a kocsi bal hátsó részére minimális terhelés essen, én a jobb, Ádám a bal elejére ült ki. Nem gondoltuk volna, de sikerült eljutnunk a kijelölt településig. Ettünk egy finomat, majd gyalog vágtunk neki annak a szavannás, hegyes területnek, melyen autóval már nem is lehetne haladni. Ezek mind dogon falvak erre. E nép a megszokottnál még kedvesebb, de nomádabb is, mint amivel eddig találkoztam. Eredetileg hegyekbe vájt vackokban éltek, melyek most is láthatók (képeken apró, alig észlelhető lukak a hegy közepén vízszintesen egymás mellett), de már jó ideje a sziklák tövébe szorítja őket a béke, a víz és az állattartás. Szálláshelyünk egy hely tetején található mini falu volt. Peruról láttam hasonló képeket. Kövek, sziklák, ezek tetején kunyhók, lent a sík sivatag-szavanna határa, s a kettő közt láss csodát, apró, megművelt, völgyek. Ahogy nálunk, Maliban is minden étel alapja a hagyma, így szinte mindenhol ennek illata és zöld színe terjeng. Kék, zöld, pirosas színű madarak repkednek keresztbe-kasul. Mintha nem is a sivatag szélén lennénk. Este az óriási ellapuló fennsíkra leginkább benyúló sziklához szaladtunk ki az utolsó percekben, hogy elcsípjük a naplementét. Varázslatos volt. Másnap a napfelkeltéhez is kimentünk, de az ennyire nem is volt látványos. Vacsorára 8 órakor jó adag csirkés kuszkuszt tömtünk magunkba, majd fejenként egy sör mellett éjfélig dumáltunk. Alváshoz eleinte kis agyagkunyhókat jelöltek ki számunkra, de kiszúrtuk, hogy ezek tetjén is vannak matracok. Ilyet csodát pedig nem lát minden nap az ember a szabad ég alatt. Hanyatt fekve az égre tekintve egy mesébe csöppentem. Mindent bevilágító Hold, a hegyek és azok árnyékai is egy másik bolygót sejtetnek, a csillagok egymást érik, annyian vannak. Egy ideig ámulok, de nagyon fáradtnak érzem magam. El is aludnék, de hirtelen olyan hideg ér, mely Maliban még soha, s erős szél kezd fújni. Hát igen, ez a sivatag széle... Hülye Bazsi! Rajtam csak egy póló és rövidgatya, ahogy általában. Próbáltam táskám teljes tartalmát felhasználni, de csupán egy hálózsák volt a testemre és egy törölköző a fejemre. Összekuprodtam, türcsibe csavart bukómat is a hálózsákba húztam. Egész éjjel ismét alig aludtam, vacogtam, de túl fáradt voltam behúzódni egy dzsuvás kunyhóba. Ez van, kb. 6. napja nem aludtam.
