Reggel visszasétáltunk az autóhoz. Kemény, nagyjából három óránkba telt míg a motorháztetős technikával és óriási szerencsével megtettük a műútig tartó 35 km-t. Bekentem magam, póló volt rajtam, de déltől a nap mintha lángszóróval égetett volna. Találtunk egy maximum 20 éves agyonhasznált gumit az első településen. Sikerült 30.000-ről 3000 helyi pénzre alkudni, majd finoman, de már az autóban ülve tovább haladtunk. Moptiba visszaérve Mamadou leszervezett pár potenciális vevőt Istvánnak. Úgy néz ki jobb árakat kínálnak itt, mint Bamakoban, ezért István úgy dönött marad, mert persze itt semmi nem megy gyorsan... Mi hárman pedig helyi távolsági buszra szálltunk és épp „elképzelhetetlen sebesség”-gel száguldunk a gyerekek és állatok között. Minimum úgy haladunk, mint az Audival idefelé, csak az a gond, hogy településeken pár méterenként hosszabb időre megállunk. Ilyenkor megrohamozza a buszt mindenféle visító árus, míg a sofőrök alkudoznak az új utasokkal vagy épp esznek-isznak, imádkoznak. Hihetetlen, de a buszt többet csesztetik ellenőrző pontoknál, mint minket eddig bárhol fehérként. Mindent átnéznek a raktérben (táskák, kecskék), fent a buszon, papírokkal piszkálódnak... Most megyünk, finom illat árad, mert a lábam alatt főzik faszénen a helyi erős, fűszeres teát. Csak az aggaszt, hogy az ajtó nyitva. Az egy dolog, hogy kieshetek, de a parázsat is szítja a huzat.
Végül kicsit hosszabbra sikerült az út mint gondoltam. Délután fél 6-kor indultunk Mopti mellúl és hajnal fél 5 tájban érkeztünk Bamakoba. Mindenem fájt. Nagyon fáradt voltam. Ennyire kényelmetlenül még nem utaztam ilyen hosszú távot, s persze újfent alvás nélkül. Kicsit tán visszaspriccel a civilizáció után való vágykozásom. Ez már sok volt. De az ok, az élmény, amire az utazás kiment, felülbírálja ezt. Hazataxiztam, fürödtem egyet. Regel 8-tól sikerült 2 órát aludnom, végre...
No comments:
Post a Comment