Sosem néztem igazán sorozatokat. Megköt, szokássá válik. Amúgy sem leltem egyben sem igazán örömömet, mióta eszemet tudom. Robi Londonban azonban megismertette velem a Californication-t. Nem tudok olyan sorozatot vagy filmet, mely ennyire az én ízlésvilágomnak felelne meg. Kicsit hiányzott, így náhány éjszaka alatt megnéztem frissítésként a 3. évadot. Jó volt hallani azokat az időnként egyszerű, de őszinte, időnként igenis csavaros mondatokat, látni azt a lazaságot, ahogy mindig is élni akartam volna és érezni azt a mély szeretetet, ami még egy olyan emberben is megvan, mint Hank Moody.
Kicsit elszontyolító ezen évad vége, aki ismeri, tudja miért. De akkor is olyan hatalmas erővel jön át ennek a mihaszna hapsinak az imádata felesége és „a világ leggyönyörűbb vaginája által kipréselt leányzó”, a lánya iránt, miközben mégis sorra követi el baklövéseit. Úgy tűnik az utolsó pillanatig mindig megbocsátást nyer, de van hogy már nincs visszaút. Vagy mégis? Na itt érzem erősen a párhuzamot. Nem mintha úgy élnék mint ő, de az utolsó két évem hibák sorozata. Vagy nem? Ki tudja van-e bárhová visszaút. Engednek-e, merem-e.
Mégha egy mihaszna fráter vagyok magam is, ki alig képes szeretni, vagy ahogy már precízebben jellemeztek, csak magamat szeretem, önző vagyok illetve kizárólag periodikusan vagyok képes szeretni. Lehet, de hányzik ez a szeretés. Legalább a magam selejtes módján. Csak el kell tudni engem viselni. Ahogy azt is, hogy az arcomon sokszor a legnagyobb passzivitás, érdektelenség látszik. Nem akaratosan, de kiül valami. Néha csak később fogom fel, s azt is, hogy ezáltal mit is veszíthetek, veszítek, veszítettem. Bizony pont emiatt is. Szeretném, hogy akit szeretek, ne bántsam meg. Tudom, sokszor ezt teszem, ahogy Hank is.
Most nagyon azon vagyok, hogy beolvadjak ismételten egy új környezetbe, megtaláljak valamit, csak az a baj, hogy félek, megint nem a legmegfelelőbb helyre jöttem. Lehet, hogy nincs is ilyen, csak magamban képzem állandóan e hitet. Sőt, az elmúlt majdnem fél évemből kiindulva kezd tisztulni egy komoly állítás: a biztos pont, a kellő atmoszféra és elhelyezkedés nem földrajzi helyhez kötődik... Valahová húz a szívem és ezt követve bárhova mennék és maradnék is, csak ő ott legyen.
Mindenesetre kezdek rájönni, hogy itt sincs olyan nagy szükség rám, mint általában. És ez az ami mozgásra késztet. Megtalálni azt, ahol szükség van rám. Igazán érezni, hogy kellek. De van ilyen? Magamban is kutatok már fél éve és mikor azt hiszem kezemben a kulcs, egy újabb páncélszekrényt löknem elém.
Ha ilyen is vagyok, szeretném átélni azokat, amiket e sorozatban látok és megborzongok tőle. Moody hiába szív be, piál, kefél itt-ott perverzen mindenféle nőket vagy épp lelkizik velük (hiszen ő a női lelkek ápolója), eltávolodnak kedvesével földrajzilag vagy más kapcsolatokba, mindig visszasodorja őket a sors egymáshoz. És ez a pöcs is rájön újra és újra, hogy nincs fontosabb e két nőnél (felesége és lánya) az életében. Ennyire durva eset talán én nem vagyok. Viszont lehet, hogy ha szeretek sem tudok úgy szeretni mint Hank...
A kedvenc nagy pillanatok:
- Karen által készített reggeli az autóban töltött éjszaka után: a tökéletes reggeli
- A tetoválás mint stigma felesége és lánya nevével
- A „gyermek”-et nézve a reptéren Hank kölyökként drukkol, hogy a lánya legalább nézzen vissza rá búcsúzás után (5. rész)
- Ahogy elmagyarázza lányának a 8. rész végén, miként is tekint ő a nőkre és ahogy utána falaz a lányának felesége felé
- Hogy milyen féltékeny tud egy ilyen férfi is lenni, mikor felesége azt mondja megcsalta (6. rész)
- Ahogy férj és feleség tud skype-on beszélgetni ilyen sok év után (4. rész vége)
- Ahogy és amiről tudnak beszélgetni telefonon... (1. rész vége)
Hank Moody valamennyire én vagyok. Irigylésre méltóan gyönyörű szakaszok vannak az életében, mégis mindig elcseszi. Vagy nem?
No comments:
Post a Comment