Hihetetlen mekkora öröm végre adni. Annyira örülnek itt mindennek, hogy az európai szemmel nem kifejezhető. Amiket hoztunk (használt biciklik, ruhák, játékok, tanszerek, palackozott víz, apróságok, régi számítógépek) és otthon senki nem értékelné már vidéken szegény környezetben se, itt olyan hatást érünk el vele mintha Rolls Roys-okat dobálnánk gyémántgyűrűkkel Európában. Jó látni, hogy milyen kevés is elég lehet és hogy néhány úton valóban olyan emberekhez jut(ott) el sok dolog, akik megérdemlik és örülnek neki. Nem is gondoljátok, milyen semmiségek csalnak mosolyt egy gyerek arcára.
Először érzem, hogy valami olyan teljesedik ki, amit vártam, aminek van értelme. Végre nem saját hasznom van valamiből, hanem másoknak teszek jót. Vezeklésnek szánom ezt az eddigi gusztustalanul élt, haszonleső, pazarló életem miatt. Szerintem bárkire ráférne ez a nyugati világból, legalább pár hónapra egy életben, akár egy zarándokút. Egyáltalán nem bánom, hogy itt vagyok. És szerintem apámtól is ki fogok költözni hamarosan, mert már ez a civilizáltság is zavar. Nem ezért jöttem. Ilyesmi van otthon. Főként, hogy az AHU segítségével jöttek bútorok apám lakásába, ez már nem ugyanaz. Bár régiek, mégis egész kényelmes lett így minden, még egy polcos szekrényem is lett. Nekem szegénység kell és dzsuva. Az a kaja, mint másoknak. Kimegyek, nem csak látogatóba egy faluba, ahol lehet tenni bőven. Amit láttam Pam-nél Diemában, megfogott, így ha pár napon belül nem látok olyan helyszínt, ahol nagyobb szükség lehet rám, oda térek vissza.
Bármit meg lehet valósítani. Első körben biztos, hogy a higiéniát protezsálnám kicsit, ismertek! J Ha már van víz kútból, építenék hordót a magasba emelve pár zuhanyt. Aztán kis étkezés-előadás, kaja-lecke! Először is, hogy túrjanak fel kis földet, vessék be, öntözzék, ami kinő azt meg lehet enni, újra elvetni, netán állatot tartani... Annyira sötétek szerencsétlenek, hogy ilyen összefüggéseket már nem látnak. De ha megmutatom, talán. És tán még tovább is adják, mert utánozni aztán tudnak mindent. Ha mégse jön össze, akkor is segítettem és kész. Ez nem befektetés. Először nem várok semmit azért, amit adok.
Arra vagyok kíváncsi meddig bírom, esetleg kifejezetten élvezem-e majd az egészet. Vagy csak rövid időtartamokra máskor is vissza akarok majd jönni egy kis lelki békét kivívni magamnak a következő vagy épp az elmúlt évemért. Zavar, hogy én mit megtehettem és -tehetek, miközben itt milyen kis tehetetlen csóringerek vannak. Persze ez főként a gyerekekre vonatkozik, a többiek meg is érdemlik, olyanok mint az állatok.
A fő, hogy kezdem érezni, valami olyat teszek, ami mindig hiányzott az életemből és kerestem. Sose tudtam mi az, csak azt, hogy valami nem teljes. Talán most az lesz.
Hogy az átérzést erősítsem, ezek itt olyan képek és videók, melyet Mamaribougou-ban készítettem. Ez egy kis falu Bamako-tól nem messze. Amyúgy az apám itt az „alfalufőnök”, de ez nem változtat a leírtakon. Leraktunk nagyjából 15 doboznyi cuccot. Olyan lelkesek lettek főleg a gyerekek, hogy félelmetes őrjöngés, tánc, dobolás fogadott bennünket és alig tudtunk megmozdulni tőlük, úgy elleptek. Talán valami átjön a felvételekből, döntsétek el. Nekem már ezért megérte.
No comments:
Post a Comment