Dancer in the dark

Ma lelkileg kicsit zűrösebb napom volt. Névnapot ünnepeltem elvileg, gyakorlatilag nem. Nem volt jó érezni, hogy egy olyan ember sem vesz körül, aki igazán jelent valamit. Erről mondjuk én tehetek, hiszen eljöttem valahonnan, nem először. Valahova egyszer lassan már visszamennem kellene.

Volt lehetőségem Bamako szélén kicsit netezni és chat-elni, megnyílt a nagyvilág. Megtudtam pár apróságot otthonról (Geri olvassa a blogot, Cz. Daninak végre fontos egy lány két hét után is, márciusban 10 éves érettségi találkozóm lesz és Robi szeret), melyek éreztették, hogy nem szar az élet, annyira! J

Mégis egész nap kelletlen voltam. Születésnapomkor volt ilyesmi, bánom, hogy akkor is mit műveltem, de nincs kontroll. Most legalább nem volt kit megbántani (a közelemben). Úgy látszik el kell felejtenem az ilyen napokat, nem is tudomást venni róluk. Korán le is feküdtem, semmihez nem volt kedvem. Gondoltam megnézek valami filmet. Magyarországon való tartózkodásom alatt sokat hallgattam régi kedvenc műsoromat, a Hét mesterlövésze című radiocafé-s filmes őrületet. Az egyik a musical-ekről szólt. Mozibuzi vagyok, mégse bírtam soha elviselni ezt a műfajt pár percnél tovább. Nem szeretem ahogy ott ugrálnak, táncolnak, meg énekelnek, miközben színészkedniük kellene. Azért ha már annyira sok jót mondtak két műről az említett műsorban, otthon még letöltöttem az Everyone says I love you és a Dancer in the dark című filmeket. Ezekről azt hangoztatták, hogy nem az énekhang, a tánctudás, a rendezés emelkedik ki, hanem maga a film, az alakítás. Tudom, műveletlenség főként olyan filmőrültnek mint én, de soha nem láttam még egyiket sem. Talán éretlen voltam hozzájuk...

Először a Woody Allen filmmel kezdtem. Jópofa, nem nagy szám, kifejezetten gyenge musical-nek, de aranyos kis hülyeség filmnek. Senki nem tud táncolni és énekelni a darabban, de még ez se probléma.

Utána következett Björk remekműve. Lehidaltam. Most éjjel fél 3 van és a napközbeni lelki gyötrődésem forrongássá alakult. Passzol a hőmérséklethez. Ennyi fájdalmat és kínt átélni, mint ezzel a mozival, nem is tudom mikor sikerült utoljára. Néha azért zavart az éneklés rész, meg az, hogy a zene kifejezetten kevés, alacsony színvonalú volt Björk erőteljes hangjához, de egészében mégis elmondhatom, hogy először nem tekertem bele musical-be és a véleményem pedig: le a kalappal. Ez a kis csúnya nő nem csupán fantasztikus hanggal rendelkezik, de kiemelkedő színésznő is. Az utolsó 10 perces jelenetben úgy átéltem minden lépést, hogy felváltva rázott a hideg, reszkettem és potyogtak a könnyeim. Nem hiszem el, hogy megint egy dogma(-szintű) technikával készült film csapott ennyire szét. Valószínűleg ma kimarad az alvás.