Akklimatizálódás Maliban 2

Már jó ideje iszom a csapvizet. Semmi bajom. Máris egy pofon az Afrikában mindentől rémisztgető médiának. Ahogy az ország, az ivás is biztonságos. Mindent eszem, zöldséget, gyümölcsöt, útszéli kis bazárban a langyos rizses húst. Hasmenésem már rég nincs. Ha netán mégis, az átmeneti és magamnak okozom, mert a napról-napra nagyobb méretben kapható mangó édessége is fokozódik, ára pedig csökken...

Kezdem megszokni, hogy az emberek, ráadásul kiemelten nők bárhol, bármikor úgy krákognak, turhát szívnak a fejbúbjukig, köpködnek és kegyetlen látványosan fikáznak, hogy azt egy kelet-európai focista a 80-as évekből is megirigyelné.

Nem csodálkozom el azon, ha a „belváros” közepén is bármikot állatok állják el az utat, teljesen terészetes.

Még mindig zavar a reggeltől torkot-szemet-orrot maró homokos, poros levegő. Az már nem, hogy esténként a patkányok szinte lábat simítva közlekednek. Nem cikáznak, nyugodtak. Valahogy tisztább érzetük van, mint Londonban, pedig sokszor itt a szennyvíz mellől (árok az út szélén) battyognak fel komótosan. Az ágyamból már uncsi látni néha a nagyobbacska csótányokat, azért jó a tudat, hogy a szúnyoghálón, mely engem véd, ők sem hatolhatnak be. Annyira nem félek elszaporodásuktól, mert az egy dolog, hogy szobámat pár gekkócska őrzi, kint ellenben fél karomnyi gyíkok is mászkálnak. Van egy olyan érzésem, hogy ők simán megküzdenek az effajta élősködők páncéljával is. A patkányok meg akkorák, hogy ha csak véletlenül rálépnek egy ilyen bogárkára, az már lapos is. Éjszakánként mégis, egyre kevesebbet alszom. Az egy dolog, hogy ablakomtól (ez is relatív, üveg nincs benne) két méterre egy kecske rendszeresen üvéltésszerű mekegést hallatt a sötét éjszakába és kicsit odébbról csattogó vas hangja töri meg a halk, s így csupán ritkán észlelhető ciripelést, de ezek már az első napokban is jelen voltak. Most vagy szintekkel fáradtabb voltam akkor, vagy tényleg hevesen pörög a fejem megint sok mindenen. Ez főleg másokkal és jövőmmel kapcsolatos, majd egyszer talán leírom, sajnálnék most erre tintát kiönteni...

Egy dolgot nem tudok megszokni. Azt a lustaságot, ostobaságot és semmit tevést ami itt leledzik. Körbenézek, -járok és az emberek többsége alszik éjjel vagy 10 órát, napközben még vagy 2-3-at, dől ide-oda, fekszik. Majdhogynem ébrenlétük 70%-át evés teszi ki. Nekem ne mondja senki hogy itt éheznek! Bárki helyi le tud enni engem mennyiségre és sebességre is. Tény, hogy én ilyen melegben nem is túlzottan kívánom a szilárd táplálékot. De ezek folyamatosan zabálnak és alszanak. A munkáról meg annyit, hogy mindenhol termékeny a talaj és a környéken 5 méter mélyen már víz van. Egy faluba látogatva megmutatta a faluvezető mennyire gyönyörű éléskamrája van a közösségnek. Valóban elképesztő volt. Óriási mangóültetvény, banánfák, krumpli, eukaliptusz, kis veteményes, minden! Majd megkérdeztük kik tartják ezt rendben és a válasz egy kinyújtott kar volt egy mutatóujjban végződve, mely egy szerencsétlen 30 körüli srácot mutatott. Néma volt. Ő csinált itt egyedül mindent, szerintem a helység kitaszítottja lehetett fogyatékossága miatt. Óriási területről van ám szó, számtalan növénnyel. Omladozó falú, frissen ásott „kutak” 20 méterenként. Ahol vége annak a területnek, melyet ő gondoz, semmi nincs, csak kiégett gaz. A falu többi része pedig fekszik a szobában és néz maga elé, meg kéreget, ha arra jár egy fehér ember. Persze azt tudják magyarázni, hogy nincs mit enni. Ha ennyire nem akarnak maguknak jobb létet, én sem akarom azt nekik. Csak a gyerekeket sajnálom, hogy ez a példa előttük. Sosem gyúlik fény az agyakban, ha ilyen folyamatokat nem fognak fel, s még egymást sem segítik. Senkinek eszébe sem jut tanulni, tanítani, esetleg olvasni, ha már olyan eszméletlenül unatkozik. Ha jópofiból kérdezik honnan jöttem vagy mi a nevem, semmi megrökönyödést nem vált ki ha Johnny Weissmüller vagyok vagy Clint Eastwood Kamcsatkáról vagy épp Janpánból. Persze Magyarország észak-keleti végeiben is van esély hasonló bölcsességre bukkanni, de ez itt már a városlakó elit.

Egyik este vettünk nagy üstöt, tartóval, faszenet hozzá, meg gulyáshoz valókat. Aki ismer, az tudja, hogy imádok főzőcskézni, kint meg pláne. Kimentem az udvarra, ami itt a belső, közös konyha mindenki számára. Betonozott aljzat és csap az egyik falon.

Vettem két kiló marhát, még meleg volt a hús, tuti épp akkor vágták. J Krumpli, répa, rengeteg hagyma. Elkezdtem a hagymával és szokás szerint jött egy kis ital, hiszen főzni vagy sütni úgy jó. Majd a hús, a pirospaprika, só, őrölt kömény, bors, helyi chili... Egyre több (főként gyerek és női) arc bukkant elő az épületből, főként fölülről, ahová az illat szállt. Már apám is kint volt. Bor híján kis pálinkát és sört kellett magunkba erőltetni, de nem volt rossz. A helyieknek több szinten is fantasztikus filmbe illő jelenetet adtunk elő.

1. Fehér ember alapból nem egy gyakori látvány a városban
2. Kint ültünk és ételt készítettünk (itt csak nő készít ételt)
3. Az étel illata jó (még tudnak is főzni, tehát már csináltak ilyet, szégyen, ezek biztos nők)
4. Ittunk közben (nem fundamentalista muzulmán az ország, de nyílt helyen itt még nem láttam senkit alkoholt fogyasztani; hát szomszédaink sem)
5. Csak rövidgatya volt rajtunk (az egy dolog, hogy bármikor szarik melletted valaki vagy szoptat, de fölsőjüket még a férfiak is általában fent tartják)

Mindezek ellenére minket mégis elfogadnak, megtűrnek, kedvesek hozzánk, köszönnek... Most is idővel csak mosolyt meg integetést kaptunk, a gyerekek szégyellősen néha közelebb jöttek, aztán el is szaladtak vigyorogva.

Iszonyú jót ettünk, csak kellett vagy 3 óra a húsnak... Azt hiszem Maliban ez volt az elmúlt évtized gulyása!