A tömegközlekedés (és a Facebook kapcsolata) Londonban

Mint azt Bazsi már korábban említette, a tömegközlekedés elég kiszámíthatatlan tud lenni Londonban. Ezt legtöbbször a "signal failure"-ekre fogják, ami elvileg jelzőberendezés meghibásodást jelent, de gyakorlatilag bármit érthetnek alatta a terrorveszélytől az állomástűzön át a szerelvény alá szorult öngyilkos kiszabadításáig. A signal failure tehát mindennapos dolog, a 11 metró és 2 magasvasút vonalra naponta jut belőle legalább egy.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a folyamatos terrorveszély miatt egy elhagyott hátizsák miatt egész állomásokat zárnak le a bombaszakértők kiérkezéséig, és öngyilkosok is akadnak bőven, akik már egy kis Facebookos "bullying" (zaklatás, pl: "csúnya, kövér és X/O lábú vagy, ráadásul még a szád is büdös!") után is hajlandóak a metró alá vetni magukat. Az emberek ingerküszöbe itt annyira alacsony, hogy hetente 2-3 tini vet véget az életének hasonló okok miatt.

(Kis közbevetésként megjegyezném, hogy a Facebook nevű pestis egyébként egyre riasztóbb és káros hatással van a társadalomra. Egyes kutatók kimutatták, hogy a brit válások több, mint egyharmadáért felelős. A könnyű és felelőtlen üzenetváltás, a buja fényképek megosztása és a házastársak egymástól való elidegenedése a probléma gyökere.

Állítólag ugyancsak a közösségi oldal lesz okolható a 18-19 század iparosodott Angliájában elterjedtnek számító, de azóta eltűnőben lévő csontritkulásos és egyéb, a napfény hiányától (napi 12-14 óra munka a csak gyerekek által járható szénbányákban, már 6-8 éves kortól) kialakuló betegségek újra feltűnése miatt. A napfény hiánya súlyos betegségek kialakulásához vezethet, ami főleg a fejődésben lévő fiatalokat érinti. Ők pedig egyre több időt töltenek chateléssel a számítógépük előtt ülve.)

Szóval, tegnap a Central line-on utazva pont egy ilyen signal failure-be futottunk bele Liverpool Street és Bethnal Green állomások között. A szerelvény megállt az alagútban. Kb. 2 perc múlva tájékoztatott minket a vezető a helyzetről, hogy nem tudja mikor fogunk továbbhaladni. Innentől kezdve 15 percenként bejelentkezett, de a hatodik bejelentkezésnél már kezdtük kicsit unni, hogy nem tudni meddig leszünk még bent. Az sem volt túlságosan megnyugtató, amikor a vezető közölte velünk, hogy az egész metróvonal működését bizonytalan időre felfüggesztették. A legrosszabb az volt, hogy a legnagyobb csúcsban, 5 órakor szálltunk a metróra, amikor mindenki hazafelé tartott. Szerencsénkre az utolsó kocsiba szálltunk, ahol már nem volt őrülten tömött a vonat, de ülőhely már nem volt szabadon és még az ülések között is emberek álltak. (Aki járt már Londonban az tudja, hogy ez kb olyan, mint otthon a 3-as metró reggel fél 8-kor a Nyugatinál.) Egy idő után leültünk a földre, ami a többieknek is jó ötletnek tűnt, mert nem sokkal később követték a példánkat és a végén a metrókocsi kezdett egy zenei fesztivál helyszínéhez hasonlítani. Egy óra padlón ücsörgés után arról kezdtünk tanakodni, hogy vajon mi lenne az a legkellemetlenebb helyzet amiben most lehetnénk, ebben a belül 30 fokosra hevült, levegőtlen, párás és zsúfolt környezetben. Sok minden eszünkbe jutott az utazás előtt elfogyasztott 1-2 pint sör kínző utóhatásaitól a másnaposságon keresztül az állásinterjúra igyekvésig (itt még telefonálni sem lehet az alagútból, hogy "bocs de késni fogok pár órát", mert nincs térerő!), amikor a másik kocsiban felsírt egy kisgyerek... Szerencsére mi és az utastársak is jól bírtuk, így különösebb megrázkódtatás nélkül hagyhattuk el a szerelvényt 2 óra veszteglés után. A metró félig tudott csak beállni az állomásra, egyik kocsiról a másikra haladva tudtunk végre kiszabadulni. Hagytuk, hogy először az angolok szálljanak le, nem volt kedvünk tolakodni. Inkább élveztük végre a sok ülőhelyet és a teljesen üres szerelvényt, ami csak a miénk volt. Örömünk csak pár percig tarthatott, mert 4 metrórendőr járta végig a kocsikat, így kénytelenek voltunk leszállni. Kicsit furcsán néztek ránk, hogy ez a két idióta meg minek maradt bent amíg a többiek siettek, hogy végre kiszabaduljanak... A mozgólépcső tetejére érve rögtön két aggódó mentős ugrott ránk, hogy jól vagyunk-e, van-e szükségünk bármilyen ellátásra. (Csak utólag jutott eszembe, hogy esetleg kérhettem volna egy teljes vérképet, hamár úgyis ott voltak az orvosok, mert otthon elfelejtettem elhozni a leleteimet az SZTK-ból...) A közelben pár sápadt utast ápolgattak, de minket ennél keményebb fából faragtak, így is végig vihorásztuk a 2 órát. 7 óra 15 perckor az aluljáró kijáratánál egy kedves tube-dolgozó útbaigazított minket, mindenkinek elmagyarázva merre is találhatja a neki legmegfelelőbb busz megállóját. Egy 50-es éveiben járó, jólöltözött hölgy utas azonban elvesztette a cérnát és leköpte az emberünket, mire Bazsival ismét megállapítottuk, hogy ez itt tiszta Balkán! :)

A felszínen óriási káosz volt: dugó, tanácstalanul álldogáló tömeg, mindenhol villogó rendőr- és mentőautók. Innen már "csak" 10 perc volt, mire megtaláltuk Bazsi megállóját. Egy szürke Bond-dal később jött Bazsi busza ami jó volt egy Leyton közeli állomásig ahonnan egy átszállással otthon is lett volna. Mikor visszafelé indultam meglepve tapasztaltam, hogy a tömeg eltűnt és a metró bejáratok is tárva-nyitva állnak. Azóta sem tudom, hogy hová tűnhetett több ezer ember pár perc alatt...

A metróba érve megtudtam, hogy a Central line újra működik, nyugodtan felszállhatok rá. Rögtön hívtam Bazsit, ne üljön órákat a dugóban, újra jár a metrója. Köszönte szépen, és az első lehetőségnél vissza is szállt a metróra, velem egyetemben. Nos, ez egy olyan döntés volt, amitől a jövőben mindenkit óvnék. Ugyanis mindketten újabb tíz percet töltöttünk az alagútban. Én a következő megállónál leszálltam, mivel nem volt kedvem újabb 2 órát áldozni a londoni signal faliure-ökre. Liverpool streetnél leszállva (ahonnan korábban már többször tettünk többé-kevésbé sikeres kísérleteket Leytonba jutásra...), egy újabb hatalmas katyvasz közepén találtam magamat. Mivel Liverpool Street egy nagy vonatpályaudvar is egyben, hatalmas tömeg fogadott és egy kesze-kusza térkép, rajta kb. 30 környéki buszmegálló "pontos" helyével. Ezeket megtalálni általában annyi esélye van az embernek, mint a Szent Grálra rálelni a hátsókertünkben. Szerencsés voltam, röpke 10 perc alatt meglett a mindössze 100 méterre elhelyezett buszmegálló ahol 10 perc várakozás után kiderítettem, hogy van egy nekem megfelelőbb busz ami egészen Oxford Circusig bevisz, ahol átszállhatok a Bakerloo line-ra, ami ami remélhetőleg csont nélkül hazarepít Queen's Parkig. Újabb 10 perc keresgélés a másik buszmegálló után, ami jelen esetben nem volt egyszerű, mert a térképen nem jelölték a felszíni és a felszín alatti folyosókat amikkel különböző megállókhoz juthattam el. Tehát egy 2 dimenziósra tervezett térkép állt rendelkezésemre a 3 dimenziós térben való navigáláshoz. Ilyen feltételek mellett a 10 perces időmmel talán még a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerülhetnék. Miután 8 óra 15 perckor megtaláltam a megfelelő megállót már csak újabb 10 perc volt mire jött a buszom, amivel Off-Peak időszakban (csúcsidőn kívül) akár 50! perc alatt bent teremhetek a városban. Szerencsére a busz érintette a Trafalgar teret, ahonnan a Picaddilyre sétálva végre átszállhattam az én megbízható, drága Bakerloo line-omra és 20 perc múlva, kb 9 óra 20 körül már otthon is voltam. Huh!

Nekünk szerencsénk volt, mert valamennyire már tisztában vagyunk (hö-hö-hö!) az itteni közlekedéssel, de nem tudom, mit csinált volna a helyünkben egy angolul nem beszélő olasz túrista. Szerintem vagy taxiba ül, vagy meghal. Más lehetőség itt nincs.

Túlélési útmutató (Survival Guidance Notes) Londonhoz, az itteni tömegközlekedéshez és úgy általában az Élethez:

Ne fészbúkolj, mert az X/O lábad miatt vagy csak úgy zaklatni foknak és a metró előtt végzed! Továbbá ne zaklass senkit a lábaival és úgy általában sehogy mert bosszúból vagy elkeseredésből a metród elé veti magát te meg elkésel az állásinterjúról vagy csak simán bepisilsz. Ezenkívűl ne szállj vissza az egyszer már lerobbant metróvonalra, télen öltözz melegen, hogy túléld amíg megtalálod a buszmegállót és amíg jön a busz, valamint legyen nálad enni- és innivaló amit megehetsz ha éhes vagy ill. amiből borsos áron akár az utastársaknak is tudsz adni ha megéheznének. Végezetül, sose felejtsd el, hogy az élet harc. :)

Megfelelő számú érdeklődő esetén nagyvárosi túlélőtanfolyamot indítunk! Jelentkezni lehet: itt, vagy az ismert telefonszámokon.