Arisztotelész:
Szerintetek van értelme őszintének lenni? Én már nagyon öreg vagyok, ámbár bölcs is, elmondhatom: számos dologból meg lehet menekülni őszintétlenséggel. Bizony nem egyszer az életemben ez segített ki. Nem feltétlenül hazugságról van szó, csak bizonyos dolgok elhallgatásáról. Vagy hajlításáról. Ez természetesen mindig olyan helyzetekben történt, mikor jobbá válik ferdített kimenettel a történet, minden szép és jó marad vagy lesz ezáltal. Az ember nem egy büszkeséget akar kitálalni, valószínűleg szégyelli is az egészet. És azt kell mondjam mindig hasznos volt, még ha csak a legkisebb szégyellendő apróságról volt is szó, mindenkinek csak jobb lett. Kérdezzétek Platónt vagy Szókratészt! Főként igaz ez a mi munkánkra, melyben többnyire megfoghatatlan dolgokkal dobálózunk. Igen, ilyen ember vagyok, még egy lepel hullott le rólam... Köztetek tudom, egy sincs, kire ez igaz lenne...
Nietsche:
Barátom, barátom, ne hidd hitedet! Ugyanúgy ezen gondolkoztam az elmúlt pár évtizedben. Minek vitázunk egyes fogalmak vagy istenek létezéséről, míg saját tulajdonságainkat sem tudjuk mélyen megmagyarázni, esetleg definícióval ellátni?! Engem is zavar és szégyennel tölt el, hogy nem emlékszem mikor volt valaha kifejezetten hasznos számomra, ha őszintén beszéltem. Főként ha igen fontos témában. Úgy vélem, soha. (Szerintetek például mennyire pontos és alátámasztható az a kijelentésem, hogy „Isten halott”?) Olyan esetekben, ahol egy kicsit is elgondolkoztam, hogy lehet, hogy most nem kellene őszintének lennem és mégis az voltam, nagyon megszívtam. Ez szomorú, de mintha így működnék. Már értem miért kezdenek el egyesek ebbe a viselkedésbe mélyen belezuhanni, ezt alkalmazni kapcsolatukban, munkájukban stb. És a legfurább uraim, hogy ők az úgymond „sikeres” emberek. Nekik már eszükbe sem jut a próbálkozás, hogy őszinték legyenek. Amúgy bizonyos vagyok abban, hogy ez az egész szexuális eredetű. Freud erről biztos többet tudna, kár hogy őt mássága miatt nem engedték be a mai beszélgetésre. Bizony, kiderült róla, hogy heteroszexuális. Sajnos...
Szent Ágoston:
Úgy van, velem is civakodtak egy ideig, hiszen Észak-Afrikából származom és ezt észrevették, de nem lett gond, mondtam, hogy jól hazudok és elhitték, tehát tényleg ügyesen teszem...
Máris csatlakozom a kialakult témához, hisz magam is érintett vagyok benne. Tudjátok mennyire félem Istent, számomra minden körötte forog és mégis, már úgy látom, lehetett volna jobb nekem és nyájamnak is, ha egyes dolgokat ferdítek. Hiszen miért jó tudni, hogy hányan haltak meg az elmúlt évben, kit öltek meg név szerint az előző háborúban, kinek a kedvesét erőszakolták meg a déli hordák.
Annak idején mikor teológiát tanultunk, jó volt bevallani, hogy puskáztunk? Esetleg, hogy nem készültünk a szemináriumra? Jelentkezhetünk ma egy jó munkára valós adatokon alapuló önéletleírással? Előfordulhat, hogy jó ideje kifogástalanul töltjük be munkakörünket, majd jön a kérdés: „Maga annak idején tényleg dolgozott a karthágói hitközségben vízszentelőként?” Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, most, hogy hippói püspök vagyok, de mondjuk azért vettek fel annak idején, mert az jól mutatott papíron. Te mit felelnél? Én biztos nem árulnám el ma sem, hogy NEM! Ez egy munka, élni kell, vezetni a népet stb, ennyi „erkölcsi tánc” belefér még ha Isten is a legszorosabb cimborám. Majdhogynem csak így voltak munkáim, a jól kitöltött papíros mindig sokat dob(ott) a latba.
Buddha:
Igen, én magammal voltam a legmélyebb kapcsolatban, és bizony nekem is kellett pár év elvonulás és hallgatás, hogy rájöjjek, nem mindig szabad kiengedni a szánkon azt , mi a szívünkön kiömlene. Gyerekkor, fiatalkor végig erről szól, hogy ezt megszokjuk, korlátozzuk. Egyre szűkül a kör ahogy növünk, egyre jobban tanuljuk meg, hogy csak mi járunk rosszul, ha őszinték vagyunk bizonyos helyzetekben. Egyre kevesebb emberben bízunk, míg vígül ez minimálisra vagy nullára csökken. Ha ismerkedünk is (persze csak más hívőkkel), mondunk olyat, mely igaz, de azért kiszínezzük tán picit és elkerüljük a számunkra nem büszke történeketeket. Persze nem beszélhetek mindenki nevében, de én például most látom, hogy ha őszintén kitárulkoztam, bár ragyogó pillanatokat átélve, utóbb csak rosszul jártam. Pedig ez onnan kezdődik, hogy a másiknak engedsz magadba látni. És lehet, hogy ez is nehezen megy, sok gátat át kell törni és egyre jobban oldódsz és beindulsz. Aztán félhetsz, mert látod sokadszor is, hogy bárki megismer igazán, meglátja azt az énedet, melyet te is szégyellsz, de nincs vele mit tenni, ott van. És reménykedsz, hogy valaki elfogadja „őt” is veled együtt. Illetve persze marad a másik lehetőség: többet már nem szabad megnyílni, vagy átmenetileg vagy soha. Nekem még magammal is sokéves harcra volt szükségem, hogy megértsem érzéseimet, gondolataimat, túllépjek önmagamon.
Marx:
És akkor mondjuk itt van Ő! Akár első látásra, akár később alakul ki, valahogy tudod, hogy igen, Vele tényleg összhangban vagyunk. Lehet, hogy sok az ellentét, de ezt mégis érzi az ember. És rendíthetetlenné válik, bár van akinek ehhez sok idő kell, illetve van akinek sajnos nem tud így megerősödni az érzés soha. Azzal a másikkal akar lenni, csak mellette képes megnyugodni, az ő hangját hallva, az ő arcát látva és az ő kezét fogva. Vele minden közös, vele minden egy!
Jézus:
Amire ezeket mind felnyitod saját magadban és minderre rájössz, megtörténik a baj. Óriási hibákat követsz el. Olyan hibákat, melyeknek meg kell(ett) történniük. Megmagyarázhatatlan az indíttatásuk, de tudod, hogy ha együtt kell lennetek, úgyis ekképp lesz és ezeket még meg kell lépned akár a másiktól szétválva. El kell menni, hogy azt mondhasd: „Nem akarok ezentúl én már csak veled bárhova is menni!”. Ki kell próbálni ezt-azt, hogy tudd, akarsz-e olyat később vagy nem. Esetleg kizárólag a másikkal megosztva. De legfőképpen arra kell rájönni, hogy tudsz-e másra egy pillanat erejéig is úgy tekinteni, mint arra, akivel el tudod képzelni életedet. Esetleg rendíthető vagy és mással is el tudod képzelni az életed. Tudsz-e máshoz úgy hozzáérni vagy csak kiráz a hideg tőle és attól amit teszel. És bizony ez a szépség a szarban. Mert akkor is boldogsággal tölt el bármit is tettél, hogy rájöttél életedben először, kihez tartozol, és mennyire nem érdekel más. Nem tudsz senkire már „úgy” tekinteni, mert neked már van „úgy”-od.
Freud:
Csak halkan beszélhetek mert Gandhi ruhája van rajtam. Nem akarom, hogy észre vegyenek, mert nem lesz jó vége, de ehhez még hozzá kell szólnom bármi is lesz. A lényeg, hogy ezekben az „Úgy-helyzetekben” bizony már valóban erőssé válhat egy fura, szinte fallikus korszakunk óta elfeledett tulajdonság, az őszinteség. A legkellemetlenebb cselekedettel is úgy vagy, hogy ha már voltál akkora balfék, hogy megtetted, minden kérdésre valós választ adsz a számodra kedves embernek. Előtte azért gondolkozol... Beindul fejedben a gépezet. „Bassza meg, ha hazudok, lehet, hogy a jövőnk ezen alapszik, ami nem lenne egy erős bázis. Amúgy is szeretem, bármi lesz, meg fog érteni, hiszen ő is szeret.” Ez az! A kisangyal leütötte a kisördögöt a válladról hosszú idő után először. A kérdésre, félve a régi emlékektől, nehézkesen préseled ki az őszinte választ. Egy pillanatra jól esik kimondani, de máris tudod, hogy nem kellett volna.
Ezután pedig magad maradsz... Pedig már volt újra remény. Megérte nem?
A többiek mind elgondolkodva néznek és végül konszenzusra jutnak. Az őszinteség relatív. Van mikor ragaszkodni kell hozzá, de sok esetben nem! Ámen.
No comments:
Post a Comment