Oktober 15. "No businness, no help"

Ma korán akartunk kelni, mert előző este Robi bejelentkezett és legkésőbb péntek reggel 10-re ígérte magát. Sajnos fél 5-nél nem sikerült tovább aludnunk, így Robi érkezéséig túlestünk a reggelin, egy rövid sétán és egy félórás lábmasszázson is. A reggelink ma sem került többe 100 baht-nál (kb. 600 ft) és a masszázs is kijött fejenként 100-ból. Bangkokban elég olcsón lehet élni.

Robit a szállásunktól nem messze az út mellett vártuk. Ezen 10 perc alatt vagy 20-30 taxi és tuktuk dudált ránk fuvart remélve. Ilyenkor a dudálás mellett, szinte álló helyzetre lassítanak, majd a padka mellé húzódva lassan haladnak el mellettünk és közben az ablakot letekerve érdeklődnek merre megyünk. Közben az út mellett készenlétben álló sofőr kollégák 3 percenként zaklatnak minket ugyanazzal a kérdéssel. Ezt a típust az sem zavarja, hogy épp az előbb hajtottuk el őket. Már épp kezdett elviselhetetlenné válni a taxisok folytonos rohama, mikor Robi végre megérkezett. Egy gyors ebéd után gondoltuk elindulunk tuktukkal várost nézni. Gyors alkudozás után kiderült, hogy hármunkat 600 bahtért vinnének el a minket érdeklő három helyre. Próbáltunk alkudni, de 200-ért nem voltak hajlandóak viszont fejenként 50-ért nagyon szívesen. A korábbi tuktukos utunkat követően ez már gyanus volt, ki is derült az oka: a három megállónk közben minimum 2 "exportot" is útbaejtettünk volna. Exportnak hívnak minden olyan kifejezetten külföldiekre specializálódott szabóságot, ahol kiválaszthatjuk az öltönyünk anyagát és a méretet is azonnal leveszik az emberről. Ezekben a boltokban mindig az évnek csak azon az egy napján tudunk öltönyt készíttetni amikor mi betérünk, és azt is rendkívül kedvező áron. Amúgy ezek a boltok a nagyközönség előtt zárva vannak, mert csak 1000 db feletti rendelésekkel foglalkoznak, és olyan divatcégeknek szállítanak, mint az Armani, Hugo Boss, Versace, Yves Saint Lauren, stb... A boltokhoz a trükkös tuktukosok szállítják a betérő vendégeket, amiért benzinjegyet kapnak. Kész maffia működik ezen az alapon.

Szóval az "exportos" opciót ejtettük a hiénák meg nem voltak hajlandóak alkudni, így kiálltunk az útra ahol Robira vártunk. Itt ismét pénzt szimatoltak rajtunk, így kéretlen ajánlatokból nem volt hiány. Az egyik tuktukosnál rákérdeztem, hogy a 60 bahtos árba hány export tartozik, mire azonnal rávágta, hogy 3, de rögtön rá is jött a hülyeségére és ő is röhögni kezdett. Erre megveregettük az 1,60 magas kisember vállát és közöltük vele, hogy akkor vegyen magának öltönyt helyettünk is, mi addig 50bahtért taxizunk egyet és egyenesen az uticélhoz. Félre is intettünk egy taxit, aki már messziről kiszúrt magának minket. 500-as tarifát mondott a nyomorult, de mondtuk neki, hogy majd inkább a taximeter mondja meg mennyit fizetünk. Azt mondta, nem akarja bekapcsolni, ekkor Robi rutinosan félig a kocsiba hajolva határozottan rászólt, hogy "akkor most bekapcsolod az órát barátom és 35 bahtról indítod, ahogy egy helyinek tennéd." Láttam az arcán a szenvedést, baromira nem tetszett neki az alku, de ő is rájött, hogy "blow job is better than no job", szóval belement. Az óra lassan ketyegni kezdett, de némi dugóban állás után a célnál sem mutatott többet 67 bahtnál. A kínai negyedben szálltunk ki, majd bevetettük magunkat a péntek délutáni forgalomba, ahol már turistákat már csak elvétve láttunk. Egy órányi sikátorokban bolyongás után (hívjuk csak az igazi Bangkokkal való ismerkedésnek) ismét szakadni kezdett az eső, ami elől egy eldugott japán kifőzdében leltünk menedéket. Itt megteáztunk, majd tovább álltunk. Robival közben megosztottuk élményeinket és éppen ott tartott, hogy mennyire sokat segítettek neki a helyiek a tájákozódásban. Ekkor állított meg minket egy kedvesnek tűnő öregember és érdeklődött, merre is mennénk. Rengeteg tanácsot kaptunk mit érdemes megnézni, stb..., lebeszélt minket azokról a helyekről ahová indultunk és még egy olcsó tuktukot is szerzett nekünk mindössze 40 bahtért, alaposan kihangsulyozva a sofőrnek, hogy "de semmi export, csak oda vidd őket amit mondok". A legszebb "lucky Buddha" templom, egy allami turista informacios iroda (nem TAT, neeeem!), egy kihagyhatatlan market es meg ez-az volt az ajánlat, ahol rengeteg érdekes dolog látható, kapható. 10 perc tuktukolás után megérkeztünk a „hivatalos allami turista info ponthoz” ahol rogton egy buszos utat akartak nekunk eladni, majd mire azt nem kertuk, a noci aki velunk foglalkozott kijelentette, hogy „if no businness, I can no help”. Ok, de akkor legalabb egy ingyenes terkepet adjon legyen szives. Olyan itt nincs, hangzott a kedves valasz es egyebkent meg semmi nincs ingyen mondta, majd nem is foglalkozott velunk tovabb... Csak azert nem dongettuk a fejet az asztallapba, mert allitolag errefele a hatosagok sem tulsagosan megertoek, pedig szivesen racsuktam volna az ujjaira az iroasztalanak a fiokjat is. Tovabb alltunk tehat, utunkat a legszebb „Lucky Buddha” fele vettuk, ami már kintről furcsa volt, mert rajtunk kívül senkit nem láttunk a közelben. Mindegy, megnéztük. Elég átlagos volt, de már annak is örültünk, hogy legalább itt nem kell semmit vennünk. Közben ránkakadt a helyet örző személyzet is, aki a templomban ordítozva elmagyarázta, hogy melyik exportba menjünk ha meg akarjuk nézni a legszebb és legjobb minőségű anyagokat, árúkat, ahonnan az olyan nagy divatcégek rendelnek, mint az Armani, stb... (de ezt már a kedves olvasó is tudja). Gondoltuk, menjen a jó anyád, meg akinek nincs jobb dolga, irány a kedves bácsink által javasolt következő állomás. Legközelebb egy export előtt sikerült megállnunk, ahol ismét 20 percünkbe és nem kevés türelmünkbe került békességben távoznunk. A tuktukosnak itt már idegesen ismét a szájába rágtuk, hogy akkor most egyenesen haza, semmi export, semmi market, semmi templom, hanem arra a címre ahová mondjuk. "Ok, 100 baht!"- hangzott a pofátlan válasz. Az emberben eddigre már igen erősen felmegy a pumpa a folyamatos tukmálástól, a stressztől, hogy hol húznak rá legközelebb orvul egy méretre szabott öltönyt és a tuktukban átélt halálfélelemből, de Caffé Nero-s hidegvéremet megőrizve sikerült mindezen felülkerekedve, a sofőrt nem arcbarúgva elmagyarázni szegény fogyisunknak a szitut egyszerű angollal: "You, me friends. We go to Khaosan Road. We pay 40 baht. We go, NOW!" Végre visszaértünk. A meleg, a stressz és az átállás hiánya azonnal kidöntött minket és legközelebb már csak az esti buliba menet tértünk magunkhoz.

A "Gazebo Bar" nevezetű, Robi által előző este ajánlott helyre tértünk vissza. Továbbra is drágaság és lanyha hangulat fogadott minket. Egy thai zenekar játszotta az unalomig ismert Nirvana számokat, kissé fejhangú vokállal... A vodka-red bull 180, a 0,33-as Tiger sör 140 volt. A fejhangot és a Nirvana-t megúnva átmentünk egy másik helyre ahol igazi bulihangulat fogadott minket és az árak is csak töredékei voltak a korábbinak. Vodka-red bull 130, Tiger sör 95. Itt hatalmasat buliztunk, Bazsi és Robi igazi BEBASZ-hangulatba kerültek, de így is jó volt. Így hát, "minden jó, ha jó a vége" alapon végül is nem volt rossz napunk! :)

Oktober 14. Elso napunk Bangkokban

Érkezésünk éjszakáján nem ment túlzottan az alvás. Átállás, izgalom, meg a zűrös lelkivilág... Pedig 3 sört is lenyomtam, melytől nem kicsit lett zizis a fejem. Reggel 5 körül sikerült azért kicsit álomba szenderülni, de már fél 8-kor úgy pattant ki a szemem, mintha három eszpresszót felhörpintettem volna. Szabi még láthatóan mélyen aludt (teljes eszméletlenség, nyitott száj), úgyhogy pisi, kaki, fürdés, és indultam is le az utcára kicsit mászkálni.

Minden második hely kajálda, minden harmadik masszázs szalon. Hát, gondoltam a kajával megvárom a Szabit, hogy ugyanattól és ugyanakkor tegyük ki véres, folyékony halmazállapotú székletünket, de addig is egy thai masszázzsal kényeztetem magam. Kellemes volt, ámbár sok esetben inkább fájdalmas, kissé másra számítottam. Főként kifeszített izmokba lépnek, nyomnak könyököt és térdet, ezzel időnként tompa görcsöket okozva. No mindegy.

Utána Szabit kiabajgattam az ágyból fél 10-kor, aztán mentünk a kedves kis utcai kajcsis nőhöz, ami annyira jó volt, hogy végig oda jártunk vissza. Én rég elfelejtett kedvencemet, Tom Yam levest ettem, Szabi ekkor még nem mert mással próbálkozni, szalmonellás tükörtojást kért pirítóssal. Ezeket elfogyasztva először rohantunk vissza szállásunk mellékhelyiségébe, majd elindultunk a belváros felé (összesen kb két utca). Kaptuk a milliónyi tuk-tukos ajánlatot. Az egyik igen ígéretesnek hangzott, számos nevezetesség egy körben, 20 baht-ért, ami kb 130 forint. Tökéletesnek tűnt. Igen ám, csak útközben derült ki, hogy nem említett állomásokat is közbevetnek. Ezek számukra benzin-utalványokat biztosítanak, a turistákat pedig igyekeznek rávenni pénzköltésre. Minden ilyen gusztustalan kartell-bartell alapon működik. Legáltalánosabb, a "Thai Export", ahol méretre szabott öltönyt, inget, kosztümöt beszélnek rá az emberekre. Amikor említés nélkül a tuk-tuk megáll az első ilyen helyen a város egy kihalt részén, kicsit fura érzés fogja el az embert. Betessékelnek, alaposan kérdezősködnek az ittlét minden apró részletésről, a bizalmunk megnyerése a cél. Aztán viszont kezd áttérni a dolog egy rábeszélő áradatra, a legnagyobb blődségekkel.

"Eszméletlen befektetés, Európában ettől csak drágábban lehet ilyet beszerezni és nem is ilyen jó minőségben."

"Még ha csak pár alkalommal is egy évben, az embernek kell egy öltöny, ami rá van szabva, mert az az ő belső énjét tükrözi."

"Ez itt csak egy show-room, igazából kizárólag ma lehet itt öltönyt venni turistának, sőt már csak pár perc van hátra... Amúgy csak külföldre gyártanak nyugati pénzembereknek és olyan cégek megbízásából, mint az Armani, a Boss és a Versace... Ja, és 1000-es megrendelés alatt általában szóba sem állnak az emberrel, de ma kivételes nap van."

"Ebben az ember nem izzad, még itteni időben sem..."

Eszméletlen baromságok és ha az ember elmagyarázza, hogy minek is kellene bármi ilyen öltözet nekünk, akik egy poóban is megrohadnak, elmagyarázzák, hogy címre szállítják hazánkba, amikor csak akarjuk, ingyen. A második ilyen helyen már anyáztam, amikor belépéskor 3-an ugrottak ránk és ismét jött a jópofi, ki honnan van stb. Csak nézelődve végigszaladtunk, Szabinak szóvá is tették, hogy ha nem vásárlunk, minek jöttünk be. "Mész a pi...-ába, mert itt rakott ki az a rohadt sofőr, hogy pénzt kapjon..."

A másik ilyen a TAT, ami thaiföldi turisztikai iroda, elvileg ingyenes tájékoztatással, olcsóbb jegyekkel, mint bárhol máshol, természetesen ez is a kormány által támogatva, ezért ilyen olcsó... Három mondat után kiderül, hogy háromszoros áron akarnak mindent eladni. És minden sofőr szerint másik a hivatalos, az előző sofőr nem a jó helyre vitt minket, át akart vágni!

A tuk-tukolás amúgy egy magamfajta kicsit érzékenyebb tüdejű embernek brutális. Állandóan dugó van, tehát eszméletlen szmog, ezen kívül zaj, por, dzsuva. Ezen a kis szaron száguldozva az ember szeme, szája, orra tele lesz. Nem beszélve a halálfélelemről, amit a szembesávban közlekedő sofőrünk okoz "vezetési moráljával". A taxit jobban ajánlom, csak kapcsoltassuk be az órát, mert sokkal olcsóbb, bár ez ellen tiltakozni fognak első körben.

Úgy hazudnak, mint a vízfolyás, egy nappal később is alkudoztunk egy tuk-tukossal. "Ok, 40 baht, 3 állomás és sehová nem viszel, ahol venni kell valamit, no TAT, no Thai Export" Persze-persze, "Ok, no stop!" egyezett bele. A 3-ból kettő ismét nem kért átvágás volt. Még a templom őre is (középső állomás) azt magyarázta, hogy ezután vegyünk öltönyt...

No mindegy, az utazgatás után egy megbízhatónak látszó utazási irodában lerendeztük Bangkokból való továbbállásunkat Hua Hin és Koh Tao felé. Már kopogott szűk szemünk az éhségtől, mentünk a kis utcai árus nénihez. Szabi green curry-t nyomott én red curry-t. Fincsi volt, összesen kb 70 baht-ért. Rohanás a vécére. Este kicsi iszogatás, aztán hamar pihi, hogy Robira rákészüljünk. Aludni ezúttal fél 5-ig sikerült, összesen 3 órát.

Oktober 13. este, Bangkokba erkezesunk

Este értünk Bangkokba, itteni idő szerint 19 órára, nekünk ez még csak 13 óra volt. Egy tuningolt autóval behoztak a szállásunkra, melyet bár csak mázliból, Szabi épp a belváros közepébe, igen jó helyre foglalt. Az autóút maga egy csoda volt, mert a kilátás máris egy új világra volt kapu, mely mintha nem is lett volna igazi. Aki Európán kívül még nem járt (pl. mi) igen furának találja ezt a rengeteg magas épületet, modern autókat és úthálózatot. Ja, és a nagyobb főutak minden esetben a magasban vezetnek, a házak 3-4. szintjével egyvonalban, így az utak alatt még van egy réteg a városból. Útküzben végig helyi arcok, többségében nem olyan csúnya emberek, mintha a legtöbb félvér lenne, szerencsére a keleti vonások annyira nem dominálnak rajtuk, mint a kínaiakon. Ahogy a városközponti pár utcára fordultunk viszont hirtelen mintha Londonba értünk volna. Mindenféle náció, de főként fehér.

Ürítés, zuhanyzás, pakolás és már mentünk is le járni egyet. Meg kell szokni a minden irányból való azonnali támadást, ahogy megy az ember az utcán: zöldség, gyümölcs, szopás, dugás, bárokba szállítás tuk-tukkal avagy taxival, masszás, fű, ital, ping-pong show... Tényleg fillérekért lehet venni mindent. Szabi már két kaját is meg mert kóstolni az utcán. Az egyik banános, mézes pancake, asszem 25 baht-ért, ami fél font, meg egy ázott kutyaszagú tésztás, húsos valamit, talán 40-ért. Az előbbi elfogyasztásához behúzódtunk egy épület tövébe leülni, mert az eső is rákezdett. Tőlünk másfél méterre látok valamit nyugodtan előmászni a föld alól egy lukon, aztán lassan odébb battyogni. Először azt hittem hallucinálok, de nem, egy alkaromnyi lomha patkány volt. Londonban már láttam pár ilyet, de ott mindig sietve menekültek, itt meg úgy tűnik senki nem bántja őket, tehát úgy közlekednek mint az emberek. Szabi lenyomta kissé furcsa érzéssel az utolsó falatot és indultunk tovább. (Én az itteni dolgokból eddig a csapvizet mertem megnyalni, gondoltam legalább egy nyugodt éjszakám legyen, ha egyáltalán lehet a jetlag-et belekalkulálva. Na majd ma én is teszek róla, hogy visítva fossak, meg kell ismertetni fokozatosan a bélrendszeremet a helyi kihívásokkal!) Papucsok már 75 baht-tól kaphatók, pólókból pedig eszméletlen jókat lehet venni már a szállásunk bejáratától 15 méterre is.

Máris sajnos fejbecsapott az a látvány, amit rebesgetnek Thaiföldről... Nézelődöm, sok szép lány, néha megragad az ember szeme egy-egy formás mellpáron, vagy fenéken, de pár esetben igencsak férfi arca van annak a csajnak.

Eliszogattunk pár Chang sört este. Bár elég kemény kombó a fáradtságtól alapból hamar becsípni, plusz a 34 fokos tapadós, párás meleg, illetve ömlő zápor félóránként. Az ember nem is tudja, hogy ami csorog a feje búbjáról is, az most kintről oda kerülő eső, vagy belső kényszerre termelődő izzadság. Minden esetre végül egy utcára nyíló bárban kötöttünk ki, ahol egy helyi énekes gitárral kísérve önmagát, Oasis és U2 dalokat halandzsázott. A hangja jó volt, de hogy itt mit meg nem teszenk a külföldiek szórakoztatására... A környezetben aranyosak az emberek, mi kicsit két német sráccal beszélgettünk.

Oktober Indulas

Október 12., este. Kiértünk a Heathrow 4-es termináljához. A becsekkoló sorban csak indiaiak, többnyire nem túl illatosak, ázott naftalin szaga árad belőlük és egy ember minimum három óriási bőrönddel utazik.

Kicsit az utolsó pillanatig izgultam, mert bár a thai hivatalos álláspontnak ellentmond, a Kingfischer Airlines kérdésünkre előzetesen azt közölte, hogy ha nincs oda-vissza jegy, nem engednek fel a gépre. (Nekem pedig csak kifelé szóló jegyem volt.) Tájékoztatok mindenkit, hogy ez hülyeség, senkit nem érdekelt se Londonban, se az átszállásnál Mumbaiban (Bombay).

A gép óriási volt, egész jó ételek, filmek,kiszolgáló személyzet... Kis alvással fűszerezve egész bírható volt a 10,5 órányi repülőút Mumbaiig. Néha hátradöntve az ülést, olyan tágas érzete támad az embernek, mint annak idején a kis Polski hátsó ülésén ülve. Aki viszont nem szokta meg Londonban e rezes bőrű nép morálját, annak kicsit alkalmazkodnia kell a helyzethez. Simán pakolnak úgy az ember feje fölé máshol ülő emberek, hogy közben hatszor fejbe vágnak, a hasukat és farkukat az ember szájához dörgölik, fejünkre ejtenek, dobnak valamit, majd csak úgy elmennek.

Ott "kellemes" hangulat tárult elénk. Már a repülőről látható volt, hogy bármely irányba véget nem érő nyomornegyedek tarkítják a tájat, a repülőteret is ez övezi. Mint a Slumdog millionaire-ben, gyerekek játszanak a szemétdombokon, égetik a koszt, kegyetlen életkörülményekben élnek. Kb 2 órát kellett várnunk egy olyan helyen és emberek közt, mintha a 70-es években lettünk volna.

Megtapasztaltuk az első eszes pénzfejési technikát egy reptéri dolgozótól, kinek munkakörét utólag "smoking attendant"-ként írnánk le. A lényeg, hogy bárkitől kérdezi az ember leszállás után az ember, hol lehet cigizni, bunkón elhajtanak, hogy mindenhol TILOS! Na ekkor jön lép közbe ő, a megmentő...

- Hi, smoking, smoking?

- ?

- Do you smoke?

- Yes, is there a smoking area in the building?

- Come with me sir, I'll show. (Követnünk kell vagy másfél percen keresztül egy eldugott kis bárszerű vendéglátó egységhez.) Don't forget me sir! (Közben nem palástolva szándékát a zsebét csapkodja.) Sit down, have a drink and smoke! (Zsebcsapkodás ismét)

Neki egy font, a 0,3-as Cola 2 font. Persze hivatalosan nem is lehet fonttal fizetni, tehát minden zsebre ment. Utána láttuk, hogy barátunk kétpercenként hozza a kuncsaftokat...

Bangkokig 4,5 óra, kicsit kisebb gép, de viselhető, nem panaszkodom. Modern világ, hőség és egy aranyos kislány fogadott minket BALAZS MIHALFFY, NEW SIAM táblával a reptéren. Utóbbit Szabi szervezte előzetesen a szállásunk őt küldte sofőrként. Felüdülésként hatott rám a nagy csend, mert Londonban való felszállás óta mindkét gépen időnként és Indiában a reptéren is folyamatosan a gyerekkoromat visszaidéző Richard Clayderman szólt.

Fontos infó, ha valaki erre jár! Mielőtt az ember az útlevelét kezelteti, a bangkoki reptéren ki kell tölteni egy "departure card" nevő papírt, amit senki nem említ, csak ha már egyszer végigálltuk a sort. Ezt az egész út során meg kell őrizni, az országból való kilépésig.

Urologia

London. Szeptember eleje. Pár napja fáj a jobb herém és kicsit meg is dagadt. Kellemetlen, várok pár napot, de nem múlik. Ezzel muszáj orvoshoz fordulni, hiszen Thaiföldre nem szívesen indul az ember bármilyen problémával, főként nem genitális eredetűvel. Elmegyek hát a Soho walk-in centerbe, ahol kis várakozás után egy nővér hív beszélgetni a konkrét hely, érzékenység és fájdalom diagramomról. Kiderül, hogy itt ezen nem fognak tudni segíteni, pár utcával odébb kell mennem (Dean street, ha bárkinek a jövőben szükséges lehet az infó), ott van egy szexuális problémákkal foglalkozó egészségügyi intézmény. Igazából olyasmi, mint nálunk az urológia, de mégsem teljesen.

A recepción persze egy helyes fekete-félvér lánynak kellett elmagyaráznom a helyzetet és le is írni egy kitöltendő adatlapra. Egy héttel későbbre adott is időpontot, melyre persze mondtam, hogy addig nem várhat a dolog. Kérdezte, hogy "why, is it very painful?", erre mondtam, hogy "yes, quite sharp constant pain with spasms in the right testicle, very inconvenient as I have written it down". Kedvesen átadott még pár kitöltendő anyagot, majd szólt, hogy várjak, ma még biztos megnéz egy doki.

A váróteremben csak ekkor néztem körül. Szinte mindenhol meleg párok (kevés nőnemű) vártak, akik valószínűsíthetően valamilyen nemi betegséget kezelendő érkeztek ugyanide. Néhány kellemes ölelés és csók is elcsattant, mire végre behívtak. Egy 38 körüli dokisegéd tessékelt a szobába, akinek 10 percen keresztül ecseteltem mi is az én gondom. Szorgosan jegyzetelt. Természetesen ő sem volt hetero, úgyhogy már rettegtem, hogy mindjárt az a rész jön, hogy akkor toljam le a gatyám, de szerencsére csak annyi volt, hogy akkor menjek vissza várni, mindjárt megnéz egy orvos. Hamarosan újra behívtak egy helyiségbe, ahol újfent el kellett magyarázom mindent. Végre meg is vizsgáltak, semmi különös, csak átmenetileg valami ér megdagadt oldalt, el fog múlni magától... Szokásos londoni doktor-ajánlás: Ibuprophen, Paracetamol, ha a fájdalom addig is kellemetlen lenne.

Két héttel később...

Újra a váróteremben. Nem múlt el. Már odáig is eljutottunk, hogy vizelet és nyálkahártya (vagy milyen) mintát vettek. Utóbbit természetesen, csak hogy az eddigi kellemetlenségeket tetőzzük, egy nő tette a húgycsövemből. Pesze kiderült, hogy valami baktérium van ott, ami amúgy természetes, csak most sok és az okozhatja a herefájdalmat is. Kaptam antibiotikumot, meg egyéb gyógyszereket marékszámra (INGYEN) és már jobb is minden.

Gondolatok Londonról

4 nap múlva elhagyom Londont és sosem gondoltam volna, de hiányozni fog. Részévé váltam, kezdtem beilleszkedni, megismerni. Mégis, valahogy sosem éreztem magam itt otthonosan. Nem tudtam elfogadni, mert aháborgott a lelkem és ez mindenre kihatott. Nem tudtam elfogadni, mert mindent folyton Budapesthez hasonlítottam, pedig a két város egyátalán nem összemérhető. Mindig azt kerestem benne, amit nem találhattam, ami pedig megvolt benne azt nem értékeltem. Nem éltem az általa adott lehetőségekkel, nem voltam hozzá elég érett, felnőtt. Fájó érzés erre ily későn rádöbbenni, pár nappal a távozásom előtt.

Szeretem Londont! Szeretem, mert bölcsebbé tett, mert ráébresztett olyan dolgokra, amikre magamtól nehezen jöttem volna rá. Olyan tapasztalatokkal, élményekkel lettem gazdagabb, melyeket később is hasznosíthatok majd. Megtanított az emberi kapcsolatok és a tisztesség értékelésére. Apró darabokra tört, majd új embert csinált belőlem, egy sokkal nyitottabbat, boldogabbat. Megtanított az engem körülvevő mindennapi apróságok élvezetére, az élet, a lét megbecsülésére. Átformálta a gondolkodásomat és az értékrendemet. Úgy érzem több és jobb vagyok, mint egy éve. Köszönöm London!

Nem volt könnyű ez az út, hisz tapasztalatokat szerezni sosem egyszerű. Sokszor és sokat szenvedtem itt, de mindig volt velem valaki aki átsegített a legnehezebb időszakokon. Bazsi, Robi, kollégákból lett jóbarátok, családtagok. Köszönöm Nektek!

Londonban élve, dolgozva önkéntelenül is leginkább a negatív dolgokra koncentáltam: a magánéleti problémáimra, a munkahelyi stresszre és minden egyébre ami nem volt, de jó lett volna. A szép dolgok felett sokszor elsiklottam, vagy a város iránt érzett utálat miatt dacból nem voltam hajlandó észrevenni. Igen, utáltam Londont, utáltam az itt élő embereket és utáltam a munkámat. Most már látom, hogy az egész az én hibám volt, utálatosnak láttam mindent, mert nem voltam hajlandó meglátni benne a szépet.

Június végén alig vártam a hazautazást, hogy végre lássam az én kis büdös-koszos, de annyira szeretett Budapestemet. Minden tetszett otthon, noha az emberek semmit nem változtak, a szovjet metró is a régi és a Nyugatinál a húgyszagú aluljáróban még mindig leszólítgatnak a fogatlan prostituáltak: "Helló! Szexet?" Azonban megtanultam értékelni otthon a szépet és a jót, az élet igazán fontos dolgait. A barátokkal töltött estéket, a jó beszélgetéseket, a család és a barátok szeretetét és bizalmát.

Londonba visszatérve teljes volt a zűrzavar, minél előbb el akartam hagyni ezt a helyet és hazautazni. Londont még jobban utáltam, mint addig, hiszen miért is volt nekem jó a 30fokos nyárból a 16fokos őszbe visszajönnöm? Nem értettem magam, minden napom merő szenvedés volt, hazavágytam. Néhány hét elteltével csillapodott ez az érzés, kezdtem beletörődni a sorsomba.

Szeptemberben nem bírtam tovább és pár nap szabadságot kivéve hazautaztam, feltöltődni. Ismét remekül, még az előző útnál is jobban éreztem magam. A fordulópont ekkor következett: "ráleltem" Laurára, akivel minden a feje tetejére állt, az életemet megnyomorító negatív jel is hatalmas pozitívvá változott. Az együtt töltött rövid idő alatt ismét megtanultam szeretni az életet és ezzel együtt az önbecsülésem is visszatért. Azóta újra észreveszem a szépet a mindennapokban, már nem utálom az embereket és Londonnal is kezdek megbarátkozni. Boldog vagyok, végre újra élek!

Rengeteg élményt, emléket szereztem Londonban tavaly Augusztus óta. Van ami szép és boldoggá tesz és van ami szomorú, fáj. Azt már tudom, hogy minderre szükségem volt, mert csak tanultam belőlük. Sajnálom, hogy itt kell hagynom Londont, de mennem kell, tovább most nem maradhatok, máshol, mással van a helyem. Talán visszatérek még ide, talán már sosem, de mindig barátsággal fogok tekinteni erre a hatalmas és néha komor képet öltő városra, melytől mégis oly sok mindent kaptam.

Londoni divat

A londoni divat lényege, hogy az ember a lehető legtöbb pénzből a lehetséges legigénytelenebb módon öltözködjön. Vannak akik ezt egyéni, polgárpukkasztó stílusnak nevezik én egyszerűen csak ízlésficamként diagnosztizálom.

Azt már teljesen megszoktam, hogy a nők itt a metrón dobják fel a 10perces "alapsminket", de azért előfordul olyan amin megakad a szemem. Kedvenceim a fülledt, párás metrón körömlakkozás, csücsörítéses szempillaspirálozás, esetleg szemöldökszedés a reggeli buszon. Az angol nőknek semmi önkritikájuk nincsen, ami mondjuk érthető, hiszen az nagy mértékben zavarná őket az életük során. Viszont van X-Y és O-lábuk, 16évesen kibuggyanó hasuk (erre már kifejezés is van - muffin top) és pénzük az új rucikra.

Az alábbiakban álljon pár fényképes példa elrettentésül. 1: Igen, az tényleg egy masnis tetkó a farönk vádlin. 2: Igen, tényleg bármilyen alakra felhúzzák a cicanacit. 3: Igen, rövidnadrághoz is felveszik júniusban a prémes hótaposót. 4: Igen, vannak 20-as éveik vége felé járó "férfiak" akik tényleg 12-éves bajor kisiskolásnak öltöznek. 5: Igen, hétköznap is felveszik a gyönyörűséges piros "báli" ruhát, de csak ha tényleg legalább ilyen jól áll.

Előzetes a következő adagból: Gumicsizma kiskosztümmel? Naná! Valamint: - Édes kisfiam! Sokkal jobb így, hogy betűrted a farmerodat a magasszárú velúr csizmádba! Büszke vagyok rád!

Folyt. köv.

LEBASZ goes to Bangkok

Kedves Barátok, Olvasók, Rajongók! :)

Mint azt már többen bizonyára tudjátok a LEBASZ feladta londoni állásait és Október 12-étől Bangkokba teszi át székhelyét. Ezzel együtt nevünk LEBASZ-ról BEBASZ-ra változik, ami semmiféle utalást nem tartalmaz a szövetség Thaiföldi útjának leendő fő időtöltésével kapcsolatban!

Robi 3+ hónapra, Bazsi 2 hónapra, jómagam November 11-ig tervezem a Thaiföldön maradást. A kinti időbeosztásunk és a feszített tempójú tengerparti pancsikolás miatt most várhatóan November közepéig nem fogunk tudni jelentkezni, utána viszont videós és képes beszámolónk is elérhető lesz az oldalon, illetve igény esetén személyesen is. Telefonszámunk él, de nem valószínű, hogy felvesszük, hiszen e-mailben úgyis elértek minket. Aki mégsem, az valószínűleg nem véletlenül nem tudja az elérhetőségünket. Ők tartsák meg ezt a jó szokásukat és olvassák továbbra is nagy élvezettel a blogot!

Csókolom!

A BEBASZ-szerkesztőség nevében: én

SZTRÁJK!!! Londonban

A londoni metró, a Tube dolgozói már másodszor léptek sztrájkba rövid ittlétem óta. Emlékszem az otthoni BKV sztrájkra, hogy lebénult a főváros, és kétségbe voltam esve, hogyan fogok eljutni a Deák Térről a Ferenciek Terére... Londonban ez kicsit másképpen megy, itt csak 9 metróvonal nem járt. Ez éppen elég, ugyanis az emberek nagy többsége pont ezt a 9 vonalat használja mindennap.

Az egész hajcihő vasárnap este kezdődött, így munkába még metróval tudtam menni (45perc) de haza már éjszakai buszokkal mentem (3x45perc). Hazafelé én szúrtam el, mert Trafalgar Téren a buszra várva eszembe jutott, hogy talán jobb lenne egy másik busszal menni az Oxford Street-ről, mert az enyém úgyis csak 30 perc múlva jön. Az elméletem ott bukott meg, hogy az Ox. St-re induló buszra 10 percet vártam, 15 perc alatt értem oda a busszal, majd az onnan induló buszra is vártam még 15 percet, ami ráadásul csak átszállással jó nekem ahová megyek. Ráadásul a Trafalgarról induló buszom már rég úton volt amikor én még a másikat vártam, valahol... Legyen ez tanulság minden kedves olvasónak, járt utat a járatlanért soha el ne hagyjatok! Én ezzel kb. egy órát vesztettem tegnap.

Hajnali 2-re már haza is értem, hogy 5.50-kor kelhessek, mert 8-ra bent kell lennem, hogy megkávéztassam a majmokat... 6.30-kor indultam el, 9-re sikerült beesnem, 2 átszállással. Rettenetesen gyomorforgató élmény a hajnali tömött buszon bagószagú vendégmunkások közé préselődve szőlőfürtként csüngeni a kapaszkodón, egy testként dőlni velük jobbra, balra, ahogyan a kis tizentonnás buszunk zötykölődik. Ennél már csak az ijesztőbb, amikor az ember egy buszmegállóba érkezve hirtelen egy ilyen tömeg kellős közepén találja magát, majd beáll a 70 férőhelyes busz és a 200fős tömeg velem együtt megrohamozza. Az ép eszem azonnal tiltakozik, már nem is akarok felszállni a buszra, de nem tudok ellenállni, a testem már egybeolvadt a tömegével, visznek, préselnek a busz felé. Ez olyan érzés, mintha a karácsonyi bevásárlós tömeget összeeresztenék az Oktogonnál szilveszterezőkkel és beterelnék őket a Bajza utcai kisföldalatti állomásra. Szorongató!

Következő próbatételem a londoni HÉV (Overground) volt, amit olyan okosan építettek meg, hogy a kocsik belső terében vízszintes irányú kapaszkodók nincsenek csak két függőleges fémcső 2 méterenként. Aki épp a kapaszkodónál tud helyet kapni az vagy szemét csókos és valakinek a valakije, vagy külön bérlete van rá. Az ülőhelyekre, mint mindenhol máshol Londonban, itt is születni kell... Én egy fém burkolati elembe kapaszkodtam és megvártam amíg egy hölgy kihalt az egyik közeli kapaszkodóról.

Utolsó állomásom egy rövidke 30 perces buszos városnézés volt. Itt főleg a rámszálló álomkórral kellett megküzdenem, nehogy túlmenjek a busszal. "Szerencsére" a busz nem addig vitt ameddig kellett volna, így egy 10 perces gyaloglással sikerült felfrissítenem magam a nap végső próbatétele, a türelmes kiszolgálás megkezdése előtt. Plusz kaptam egy trainee-t is (már az 5. ember Dr. Maestro, Shift Führer Szabo hírhedten villámgyors, kék gumikesztyűs kezei alatt), akinek dióhéjban felvázoltam a napi tennivalókat, majd desszertként feltálaltam Londonnal kapcsolatos tapasztalataimat, mindenféle cukormáz-szarság nélkül. Remélem holnap azért még visszajön... :)

3,5óra alvás, 7óra munka és 5óra utazás után egyetlen dolog hajtott és tartotta bennem a lelket, az email amit Laurától kapni fogok. Hazaérve a főbérlőt és egy idegen nőt találtam a szobánkban, vasárnaptól ugyanis kiköltözünk. Kicsit felment bennem a pumpa, hogy a csaj farmerban ült az ágyamon (ki tudja hol volt korábban az a fenék?), de a fáradtságtól nem foglalkoztam vele, meg utálok is veszekedni. Mindegy, nemsokára elmentek és végre elolvashattam a kedves emailt amire egész nap vártam és hallottam a hangot, amit egész nap hallani szerettem volna. Így végül ez a napom is jól végződött, boldogan feküdtem le aludni.

Huszáros hangulat

A Gay Hussar-ban nagyon sok élmény ér, legyen az jó vagy kevésbé kellemes.

Minden nap, mikor a munka szar része van: a reggeli előkészület, takarítás, stb; mondogatom magamnak, hogy már nem sokáig kell bírni. Napközben annyira nem vészes.
Este az utóbbi időben rengetegen vannak, hiába a fergeteges ár, mégiscsak menő itt megjelenni. Az idő ekkor viszont gyorsan telik, eszem egy-két falatot a meghagyott ételekből, dolgozom, kimegyek bagózni... Azért nem kell azt hinni, hogy nem dolgozom, naponta 9-11 óra igen fárasztó állandóan talpon. Szilvi közelsége egész nap persze kárpótol a "szenvedésért" és alapból egy állandó kellemes, néhol csipkelődő, néhol röhögcsélős hangulatot varázsol a sok PUPU-val.

Mivel a Soho-ban vagyunk, egész egyedi egy ilyen hely, ahol késő este nem csak arról szól minden, hogy a rengeteg meleg dohányzik részegen az "egység" előtt (ahogy itt mindenütt), hanem túlnyomó részt jó étel és finom bor után az emberek tovább mennek vagy haza lepihenni.

Természetesen itt is akadt hamar hódolóm (kb a második héten), akinek kedvenc étele a borjúpörkölt, szép, vékony, 30 körüli. Eddig még rendben lenne. De borostás, izmos és kicsit magasabb tőlem, mi több, nem olyan a nemiszerve, melyet én preferálok. Azért jópofa, hogy fel próbált szedni. Az asztalon hagyott egy cetlit és Szilvinek külön szólt, hogy a "male waiter"-nek van valami az asztalon... Érdemes elolvasni!

A gyengébbek kedvéért:

To the handsome
charming male
waiter - you
are gourgeus.

From:
veal goulash
by the window
(telefonszám)
Drinks?

Otthagyni Londont

Nem volt egyszerű otthagyni Londont! Sokat tanultam és tapasztaltam az ott töltött 10 hónap alatt. Sajnos nem volt annyi idom, meg néha kedvem ahhoz, hogy leírjam a blogra az ottani élményeimet. Pedig néhányuk meg most is szinte annyira frissnek hat, hogy el tudnám mesélni szóról-szóra, hogy ki, mit mondott, mit láttam, miként ereztem…

Nem volt egyszerű otthagyni Londont. A munka, a varos ritmusa, a lakás, az általános dolgok, mint hogy mikor mit kell mosni, vagy venni a boltban, az emberi kapcsolatok is, mindent megszoktam és megtanultam pont mire elhatároztam, hogy költözöm. Amikor elindultam Skóciába megfogadtam, hogy akárhova is megyek csak addig maradok, amíg problémamentes eletet élek és jól érzem magam. Mert ha sok a gond és nehéz megélni, akkor igazából otthon is maradhatnék, mert ilyen áron nem jó világot látni, jobb munka nélkül is akár de a családdal és a barátokkal lenni. Londonnal máshogy volt. Sokáig tartott egy olyan életszínvonalat elérni, hogy jól erezhessem magam. Végül mégis megszerettem.

Nem volt egyszerű otthagyni Londont. Rengeteg emberen meglepődtem, hogy mutatták ki sajnálatukat amiért elköltözöm. Könyvet kaptam olyan szavakkal az elején amiket elolvasván helyből bekönnyeztem. Aztán képeslapok, póló, italok, versek és egy "nyilvánosan titkos" búcsú-buli:) egy bomba-jó:) helyen a kollegákkal meg a kedvenc indiai lánykával, aki az utolsó napomon bírta kitalálni mit is erez irántam.. de persze rosszkor és kb. lehetetlen szituációba keverve mindkettőnket. Nem először fordult elő, hozzászoktam, hogy a nők nem bírják kimutatni érzéseiket aztán persze kesőn igen, utána meg a pasi a hibás hogy ok elkéstek... :) Pedig én mindig is kedveltem ezt a lyányt, meg is mondtam neki, meg a dezsvéreimnek mindig mondtam, hogy ő a kis szerelmem :) de aki húzza az időőőt.. Az nem kap Robit ><>

...Szóval nem volt egyszerű otthagyni Londont... Az éjszakai "farewell party"-tól meg felig részegen 3-4 óra alvás után arra keltem, hogy Bazsi bátyám rámfeküdt, ölelt és meghatódottan búcsúzott.. Aztán mikor ő elment dolgozni, én felkeltem, hogy a jól bejaratott "másnapos rutinnal" újraélesszem a testem. Kaját erőltetek magamba meg rengeteg folyadékot, majd fel órát toltok a wc-n meg kb. ennyit a zuhany alatt :D Aztán korbenéztem és konstatáltam, hogy nincs hatra 6 óra és OTTHON leszek, DE előtte amit most homályosan ugyan, de latok, azt táskákba kell rendezni és el is kell cipelni hazáig....... :S A képet a bepakolandó cuccokról a facebookra is feldobtam. Azt hiszem, meg kipihenten is mindenki leült volna egy csomag szotyira mielőtt nekifog, hat meg ahogy én ereztem magam az utolsó pár nap eseményei miatt! ..gondolhatjátok. :)) "Csak" 2-3 órámba tellett összepakolni. Közben be kellett mennem a hotelbe, találkoztam valakivel, vásároltam... meg persze azért csak frissítettem a facebookom és msn-en írtam pár embernek, hogy épp mi történik :)) ...hisz ismertek :D

...De nem volt egyszerű otthagyni Londont... A táskáim összepakolása után meg egy kis rendrakás, takarítgatás (na nem sok, csak épp ami kellett) után egy kis szalvéta üzenetet is megírtam az én "kis éjszakai pillangómnak" és a többi szomszédnak. Egészen megkedveltem őket. De leginkább Alina-t, a román táncoslányt, akivel hajnalonként józanodtunk, vagy éppen részegedtunk kettesben a szobájában, vagy a ház közös konyhájában. Bar angolból "nem perfect" (és ezt szerintem mindenki egy picivel több rosszindulattal fejezte volna ki), de értelmes lány, RENGETEG mondanivalóval :) .. csábító stílussal, néha kézzel lábbal mutogatva vagy éppen egy mar jól begyakorolt "You know how's it going Robert, I don't have to explain these things to You" mondattal közölt információkat :)

...Hát nem volt egyszerű otthagyni Londont... Fizikailag sem. A bratyómmal mar hazaküldtem egy nagy táskányi cuccot mikor meglátogatott. Amiket kifogytam, vagy nem hordtam soha... stb. De hogy egy táska kb. 20 kilóra megrakva kidobásra (vagy inkább elajándékozásra) ítélt cuccokkal, egy ottmaradt a papírjaimmal meg néhány kabáttal és ruhával, egy pontosan kézipoggyász méretű gurulós megtömve 11 kilóra, és egy "legnagyobb méretű" utazótáska 28,7 kilóra sikerült....... (öööö) Hooonnan???!! Ki vette, ki hozta, ki pakolta tele a szekrényemet polcomat és kis tetőtéri zugomat ennyi "szarral"???!!! XD kééész voltam. Ezzel elmenni a reptérig fincsi volt. Bar soha senkit nem láttam meg annyi csomaggal utazni mint a Bazsit, mikor lejött Londonba Edinburgh-ból.. :))

..Nagyon nem volt egyszerű otthagyni Londont. Megszakadt a szívem, mikor felszállt a gép és úgy ereztem rosszul döntöttem.. Luton reptérről London felett szép alacsonyan és lassan szálltunk. Volt szerencsém újra látni az összes nevezetességet, a hotelt is, meg a lakásunkat is.. Csak az olimpiai negyed felé érve tekerte el a kormányt a kis genyó kapitány ezzel együtt a torkomat csavargatta és a könnycsatornáim is mar tele lettek.... és egyszer csak átszakadt a duzzasztott gát.. Kééész!!! Nem tudom miért de egy ilyen igazi szájhoz kapós " AhKh'o' " hangot kiadós meg magamat is meglepős spontán-hisztit nyomtam... Sok emlék, meg nagy élmények stb, meg hogy talán soha nem latom újra.. Hat kijött na.. :)

Nem volt egyszerű otthagyni Londont... De pár perc múlva mar az új életemre koncentrálhattam mert a mellettem ülő lánynak gondolom bejött az elérzékenyülésem. Jó looser lehet ha ez jön be neki egy pasin, hogy 1000 méterről egy legovárost nézve elbőgi magát... Végül is jót beszélgettünk, bejövős csaj volt... de (na figyeljed ez most poén lesz) a faszom utazgasson át Fehérvarra miatta!! wehehe.. Utalom a távkapcsolatokat :)))))) hahaaaaaaahahahaaaa XD ..Szóval nem akarta a gépen csinálni én meg nem erőltettem tovább az érdeklődést XD hehehe .. Na jó azért remélem mindenki ismer annyira, hogy tudja, ez kulturáltabban történt és azért tisztelettel beszélgettem... Az "azért bejössz, nem csináljuk a mosdóban" nem volt a mondataim között.

Nah szóval végül is nem volt egyszerű otthagyni Londont, de a következő cikkben leírom miért dolgoztam fel igen gyorsan a távozást és a hiányt. ;D ....És nem azért mert a csaj mégis rámbukott... Meg mielőtt valaki találgatna okosan :)))) ismerlek titeket...

Na most leteszem a fejem, mert épp az arab félszigetet hagytam el Bangkok fele haladva. :)) Amúgy...Egypt air suxxx...

Szeptemberi történések - újra itthon (voltam)!!!

Rendszeres olvasóinkat sűrű elnézések közepette üdvözlöm, ismét itt vagyok: 33,33% LEBASZ. Szeptemberben ismét rengeteg dolog történt velünk, én most csak a saját élményeim rövid említésére hagyatkoznék.

A kávézóban 3 trainee-t is kaptam betanításra, érdekes volt megtapasztalni, hogy ezek az emberek tényleg figyeltek rám, igyekeztek az útmutatásom szerint dolgozni. A 3. srácnál már egész összeszedett voltam, tudtam mire figyeljek, mit és hogyan kell elmagyaráznom. A fizetésemelést is megkaptam, igaz, bruttóban... Meglepődtem, mert a félreértések elkerülésére direkt elmagyaráztam a bruttó-nettó (angolul: gross-net) különbségét a főnökömnek, de ez van, kellő hozzáállással (pl: leszarom! :-)) ez a csalódás is elviselhető. A pozíciómhoz képest állítólag már így is sokat keresek...

Szeptember 12-ig lázban - és életben - tartott a hazatérés izgalma, amit egy kedd esti bulival sikerült csak levezetnem. Nagy örömömre nem csak kedves barátaimmal találkoztam, de szerencsém volt együtt bulizni LEBASZ pajtásommal és fogadott öcsémmel, Robival is! :-) Szerdán délben Dani vitt el a Rekettyés nevű étterembe, mely a Hármashatárhegy egy eldugott pontján jutalmazza királyi étkekkel az arra tévedőket. Csilis csülköt ettünk, most is keresem rá a jelzőket, de addig a fantasztikusan finom is megteszi... Este drága Peti barátomnak köszönhetően a Placebo szolgáltatta a muzsikát, melyet egy esti városnéző sétával koronáztam meg, ismét megállapítva, hogy Budapest csodálatos hely, szeretem!

A pénteket már hetek óta külön vártam, Balatonra utazásunk első napja lévén. Mindig hatalmas mulatságnak ígérkezik, a 5-8 fős társaság kitesz magáért és rácáfol "a Balaton összel unalmas" tévhitre. Idén az érdeklődés csekélyebb volt - a rendezők mindössze 3 jegyet adtak el - a hangulat így igazán családiasra és bennsőségesre sikeredett, amit végül senki nem bánt. A törzsgárda legkeményebb magján kívül (Peti, Dani) egy számomra nagyon fontos új taggal bővölt a társaság, remélhetőleg hosszabb időre!! Olyan érzelmek elevenedtek fel bennem és adtak új életerőt, melyek már évek óta szunnyadtak a szívem mélyén egy eldugott sarokban. Jó kedvem van és melegséget érzek a szívemben mert végre érzem, hogy valaki vár rám... Most már tisztán látom, hazajövök! Végre.