Ma korán akartunk kelni, mert előző este Robi bejelentkezett és legkésőbb péntek reggel 10-re ígérte magát. Sajnos fél 5-nél nem sikerült tovább aludnunk, így Robi érkezéséig túlestünk a reggelin, egy rövid sétán és egy félórás lábmasszázson is. A reggelink ma sem került többe 100 baht-nál (kb. 600 ft) és a masszázs is kijött fejenként 100-ból. Bangkokban elég olcsón lehet élni.
Robit a szállásunktól nem messze az út mellett vártuk. Ezen 10 perc alatt vagy 20-30 taxi és tuktuk dudált ránk fuvart remélve. Ilyenkor a dudálás mellett, szinte álló helyzetre lassítanak, majd a padka mellé húzódva lassan haladnak el mellettünk és közben az ablakot letekerve érdeklődnek merre megyünk. Közben az út mellett készenlétben álló sofőr kollégák 3 percenként zaklatnak minket ugyanazzal a kérdéssel. Ezt a típust az sem zavarja, hogy épp az előbb hajtottuk el őket. Már épp kezdett elviselhetetlenné válni a taxisok folytonos rohama, mikor Robi végre megérkezett. Egy gyors ebéd után gondoltuk elindulunk tuktukkal várost nézni. Gyors alkudozás után kiderült, hogy hármunkat 600 bahtért vinnének el a minket érdeklő három helyre. Próbáltunk alkudni, de 200-ért nem voltak hajlandóak viszont fejenként 50-ért nagyon szívesen. A korábbi tuktukos utunkat követően ez már gyanus volt, ki is derült az oka: a három megállónk közben minimum 2 "exportot" is útbaejtettünk volna. Exportnak hívnak minden olyan kifejezetten külföldiekre specializálódott szabóságot, ahol kiválaszthatjuk az öltönyünk anyagát és a méretet is azonnal leveszik az emberről. Ezekben a boltokban mindig az évnek csak azon az egy napján tudunk öltönyt készíttetni amikor mi betérünk, és azt is rendkívül kedvező áron. Amúgy ezek a boltok a nagyközönség előtt zárva vannak, mert csak 1000 db feletti rendelésekkel foglalkoznak, és olyan divatcégeknek szállítanak, mint az Armani, Hugo Boss, Versace, Yves Saint Lauren, stb... A boltokhoz a trükkös tuktukosok szállítják a betérő vendégeket, amiért benzinjegyet kapnak. Kész maffia működik ezen az alapon.
Szóval az "exportos" opciót ejtettük a hiénák meg nem voltak hajlandóak alkudni, így kiálltunk az útra ahol Robira vártunk. Itt ismét pénzt szimatoltak rajtunk, így kéretlen ajánlatokból nem volt hiány. Az egyik tuktukosnál rákérdeztem, hogy a 60 bahtos árba hány export tartozik, mire azonnal rávágta, hogy 3, de rögtön rá is jött a hülyeségére és ő is röhögni kezdett. Erre megveregettük az 1,60 magas kisember vállát és közöltük vele, hogy akkor vegyen magának öltönyt helyettünk is, mi addig 50bahtért taxizunk egyet és egyenesen az uticélhoz. Félre is intettünk egy taxit, aki már messziről kiszúrt magának minket. 500-as tarifát mondott a nyomorult, de mondtuk neki, hogy majd inkább a taximeter mondja meg mennyit fizetünk. Azt mondta, nem akarja bekapcsolni, ekkor Robi rutinosan félig a kocsiba hajolva határozottan rászólt, hogy "akkor most bekapcsolod az órát barátom és 35 bahtról indítod, ahogy egy helyinek tennéd." Láttam az arcán a szenvedést, baromira nem tetszett neki az alku, de ő is rájött, hogy "blow job is better than no job", szóval belement. Az óra lassan ketyegni kezdett, de némi dugóban állás után a célnál sem mutatott többet 67 bahtnál. A kínai negyedben szálltunk ki, majd bevetettük magunkat a péntek délutáni forgalomba, ahol már turistákat már csak elvétve láttunk. Egy órányi sikátorokban bolyongás után (hívjuk csak az igazi Bangkokkal való ismerkedésnek) ismét szakadni kezdett az eső, ami elől egy eldugott japán kifőzdében leltünk menedéket. Itt megteáztunk, majd tovább álltunk. Robival közben megosztottuk élményeinket és éppen ott tartott, hogy mennyire sokat segítettek neki a helyiek a tájákozódásban. Ekkor állított meg minket egy kedvesnek tűnő öregember és érdeklődött, merre is mennénk. Rengeteg tanácsot kaptunk mit érdemes megnézni, stb..., lebeszélt minket azokról a helyekről ahová indultunk és még egy olcsó tuktukot is szerzett nekünk mindössze 40 bahtért, alaposan kihangsulyozva a sofőrnek, hogy "de semmi export, csak oda vidd őket amit mondok". A legszebb "lucky Buddha" templom, egy allami turista informacios iroda (nem TAT, neeeem!), egy kihagyhatatlan market es meg ez-az volt az ajánlat, ahol rengeteg érdekes dolog látható, kapható. 10 perc tuktukolás után megérkeztünk a „hivatalos allami turista info ponthoz” ahol rogton egy buszos utat akartak nekunk eladni, majd mire azt nem kertuk, a noci aki velunk foglalkozott kijelentette, hogy „if no businness, I can no help”. Ok, de akkor legalabb egy ingyenes terkepet adjon legyen szives. Olyan itt nincs, hangzott a kedves valasz es egyebkent meg semmi nincs ingyen mondta, majd nem is foglalkozott velunk tovabb... Csak azert nem dongettuk a fejet az asztallapba, mert allitolag errefele a hatosagok sem tulsagosan megertoek, pedig szivesen racsuktam volna az ujjaira az iroasztalanak a fiokjat is. Tovabb alltunk tehat, utunkat a legszebb „Lucky Buddha” fele vettuk, ami már kintről furcsa volt, mert rajtunk kívül senkit nem láttunk a közelben. Mindegy, megnéztük. Elég átlagos volt, de már annak is örültünk, hogy legalább itt nem kell semmit vennünk. Közben ránkakadt a helyet örző személyzet is, aki a templomban ordítozva elmagyarázta, hogy melyik exportba menjünk ha meg akarjuk nézni a legszebb és legjobb minőségű anyagokat, árúkat, ahonnan az olyan nagy divatcégek rendelnek, mint az Armani, stb... (de ezt már a kedves olvasó is tudja). Gondoltuk, menjen a jó anyád, meg akinek nincs jobb dolga, irány a kedves bácsink által javasolt következő állomás. Legközelebb egy export előtt sikerült megállnunk, ahol ismét 20 percünkbe és nem kevés türelmünkbe került békességben távoznunk. A tuktukosnak itt már idegesen ismét a szájába rágtuk, hogy akkor most egyenesen haza, semmi export, semmi market, semmi templom, hanem arra a címre ahová mondjuk. "Ok, 100 baht!"- hangzott a pofátlan válasz. Az emberben eddigre már igen erősen felmegy a pumpa a folyamatos tukmálástól, a stressztől, hogy hol húznak rá legközelebb orvul egy méretre szabott öltönyt és a tuktukban átélt halálfélelemből, de Caffé Nero-s hidegvéremet megőrizve sikerült mindezen felülkerekedve, a sofőrt nem arcbarúgva elmagyarázni szegény fogyisunknak a szitut egyszerű angollal: "You, me friends. We go to Khaosan Road. We pay 40 baht. We go, NOW!" Végre visszaértünk. A meleg, a stressz és az átállás hiánya azonnal kidöntött minket és legközelebb már csak az esti buliba menet tértünk magunkhoz.
A "Gazebo Bar" nevezetű, Robi által előző este ajánlott helyre tértünk vissza. Továbbra is drágaság és lanyha hangulat fogadott minket. Egy thai zenekar játszotta az unalomig ismert Nirvana számokat, kissé fejhangú vokállal... A vodka-red bull 180, a 0,33-as Tiger sör 140 volt. A fejhangot és a Nirvana-t megúnva átmentünk egy másik helyre ahol igazi bulihangulat fogadott minket és az árak is csak töredékei voltak a korábbinak. Vodka-red bull 130, Tiger sör 95. Itt hatalmasat buliztunk, Bazsi és Robi igazi BEBASZ-hangulatba kerültek, de így is jó volt. Így hát, "minden jó, ha jó a vége" alapon végül is nem volt rossz napunk! :)
No comments:
Post a Comment