Nem történt különösebben sok a mai napon, igyekeztünk pihizni, parton lenni, úszkálni, labdázni a vízben, jókat enni. Végre semmi kapkodás, nem kellett utazni sem, csak élvezni az életet, amit itt aztán lehet. Van pár bár, meg lehetőség a pörgésre, de valahogy pont az itt a fantasztikus, hogy az ember odébb sétál 100 métert és el is ér a síri csendben álló szállásához, ahol mintha megállna az idő. Mivel a nap többnyire este 6 körül lemegy, sokszor már 7-kor olyan hangulat fogja el az embert mintha éjjel 11 lenne. Néha már az alvás is megy hamarabb és jobban is esik, hiszen így reggel 7-8 tájban már van esély kikászálódni az ágyból, mikor még nem ragadunk az ágyhoz az izzadságtól.
Kikapcsolok. Teljesen. És még több nap után is órákat bambulom a parton a vizet, a fehér homokot, néha a naplementét. Csak hallgatom a minden bajt eloszlató hullámokat (melyek néha gyilkosak is lehettek és lehetnek a jövőben is), a susogó pálmafaleveleket és mint egy gyermek, vigyorgok magam elé, mintha a karácsonyi ajándékomat bontogatnám. Nem hiszem el még mindig, hogy itt vagyok...
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment