Oktober 21. Koh Phangan

Reggel kicsit hamarabb ébredtem, de tény, hogy legalább 8 óra alvás után, ami itt még nem fordult elő. Ezennel bejelentem, hogy végre sikeresen átálltunk. Mármint az itteni időszámításra. Szabival a reggelis körünk alatt megbeszéltük, hogy haladjunk tovább és vegyünk jegyet aznapra Koh Phangan-ra. Fél 9 tájban egy irodában meg is tudtuk, hogy az átlagos 400 baht helyett ha 10-kor megyünk, 250-ért eljutunk a célállomásra. Gyorsan összepakoltunk és dél tájban már az eggyel délebbi szigetre meg is érkeztünk.

Koh Tao gyönyörűsége után vártam, hogy mindez csak fokozódik. A kikötőtől nem messze lepakoltunk, Szabi őrizte a cuccokat én meg kibéreltem egy mocit, hogy gyorsan körbejárjak és szállást találjak. Elmotoroztam vagy 20 km-ert, de sajna olyan álom-partot, mint az előző szigeten, nem találtam.Ez máris nagyobb, forgalmasabb hely, sok turistával, nem olyan kis nyugis béke-sziget, mint Koh Tao. Megegyeztünk, hogy ne szarozzunk, arra a napra vagyük ki 500-ért az egyik tengerparti bungalót, ami amúgy szintén nagyon szép környezetben volt, családias kis "resort" részeként. Kis motoszkálás után (már csak így hívom, ha Szabira vári kell) motorra pattanva bejártunk számos partot, de kifejezetten nem is volt szép köztük. Végül Haad Rin Beach-en kötöttünk ki a sziget déli felén, ahol minden hónapban megtartják a full moon party-t. Ez talán a legszebb part a Koh Phangan-on. Hangulatát tekintve Ibiza-szerű lehet, tele fiatallal, a parton mindenhonnan különböző típusú zenék szólnak óriási hangfalakból. Visszatérve a szállásunk közelébe (Tongsala) beugrottunk enni a kb egész nap nyitva tartó ételpiacra, ahol szinte bármit megkaphat az ember, persze az itteni szájízhez igazodva. Én minden nap valami egyedit próbáltam, persze nem kis rizikóval, mert sokszor olyan ételekből lehet választani a nap folyamán, melyek valószínűleg már reggel kihelyeztek. Mindenesetre eddig még mindig megúsztam a vérhasat. Szabi sajnos nem olyan bátor mint én vagy épp hogy neki van esze, majd meglátjuk ki marad életben, de nem próbált olyanokat mint én, maradt egy tiszta, konszolidált beülős helynél minden nap. Pedig isteni curry-k, levesek, sült-ek és egyebek voltak kirakva elénk, általában még olcsóbban is, mint az "ő helyén". Na jó, azért én is ettem ott is, pl végre kipróbáltuk a papaya salátát. No mindegy, mindenesetre imádom, ha nem is tudom mi az, csak ízlik, tetszik ahogy kinéz, kedves aki adja és főként ha nem kér többet 30-40 baht-nál. :)

Este időben ágyba bújtunk és aludtunk is egész sokat.

Oktober 20. Koh Tao 3. nap

Október 20-a, szerda van. Nem mondhatnám átlagosnak. Koh Tao szigetén vagyunk, a levegő hőmérséklete napközben 35, a vízé 33 fok körüli. Ugyan ez a két érték este 28-28 fok. Kellemes, baromira szokatlan érzés. Talán panaszkodásnak fog tűnni, pedig nem az, de itt nincs sok minden amit csinálni lehetne napközben. A sziget általunk robogóval járható és érdelesebb részeit már nagyjából bejártuk. Este 7 körül már sötétedik, helyi látványosságok nincsenek, a szórakozási lehetőség a helyi bárokban való üldögélésre, iszogatásra korlátozódik. Az itteni falucskák főleg bárokból, éttermekből és boltokból állnak, pillanatok alatt bejárhatók.

Hosszú alvás után reggel Bazsi hívására ébredtem, lerobbant motorral ácsorog egy emelkedő alján valahol a sziget keleti felén. Kicsit megijedtem, nehogy valami baja essen, esetleg kiforgasson minden vagyonunkból valami kedves helyi, aki pickupon hazahozná a motort és őt is. Megnyugtatott, hogy ez nem fog megtörténni, mert olyan helyen robbant le ahonnan nem lehetne elvinni a motort, mert a meredek emelkedőtől azonnal leesne a kocsi csomagtartójáról. "Élvezd az életet, velem meg majd lesz valami!" - mondta ő, kevéssé meggyőzően. Másfél órával később már jött is, mint kiderült az volt a baj, hogy leeresztett kitámasztóval nem lehet elindítani a motort, ezt azonban a kölcsönzős csajszi - akit közben többször is hívott telefonon - képtelen volt értelmesen elmagyarázni, de még a segítségére sietett thai-oknak is.

A nagy kaland után fürödtünk egyet a nagy izgalomra, majd a gyomrunktól hajtva és újabb veszély után áhitozva a helyi kifőzde felé vettük az irányt. Én ezeket csak "vérhasbüfék"-nek titulálom az első pozitív tesztig. Eddig a mai is átment, jelentem élünk! Én green curry-s csirkét, Bazsi csípős curry-s marhát és Tom Yam levest kért tenger gyümölcseivel, amit már alig tudott magába tömni. Kiadós adagok voltak, bár némi képzavarral élve a marha már nem volt mai csirke... Innen Hin Wong Bay-felé vettük az utunkat hihetetlen emelkedőkön és szitakötő-felhőkön keresztül. A tenger itt az apró kavicsos talajnak köszönhetően kristálytiszta, az élővilág pedig a zavartalanság miatt rendkívül színes. Bazsi búvárkodott is egy 1,5 órát én közben a hátamat pirítottam. A 30-as naptej itt egy picit kevés, de kellő óvatossággal az ember csak medium fokozatra sül (belül még véres marad). Erről egy kevésbé megerőltető programra váltottunk, 15 perc alatt hazamotoroztunk, hogy a szállásunktól 10 méterre strandolhassunk egy jót a parton. 5 órakor még mindig meleg volt, a nap is szépen sütött. Mikor már a pancsizást is úntuk, meg egyébként is esteledett, megnéztük "A part" c. filmet, mely innen talán csak pár tucat kilóméterre játszódik. Film után feldobtuk az okt. 18-19-ről szóló beszámolóinkat, mert tegnap az egész szigeten nem volt net. Ezt követően betoltunk egy-egy palacsintát - kókusz-csoki, kókusz-eperlekvár - sörrel és hazajöttünk. Most este fél 12, talán fekszünk is nemsokára, hiszen ez is egy rendkívül megerőltető nap volt Thaiföldön...

Oktober 19. Koh Tao 2. nap

Igen, igen, igen!!!

Ezt vártuk, illetve én mindenképp! Bérelt robogónkkal elhagytuk az eddig is jó szállásunkat egy még jobbért egy jó kis fűszeres reggeli után. Szabi ezúttal pad thai-t én meg valami fura kókuszos curry-t ettem, de szokás szerint isteni volt. Koh Tao, Sairee Beach. Szállás közvetlenül a parton. Amióta láttam "A Part" című filmet, ilyenről álmodoztam. Itt el tudnám képzelni a hátralévő életemet is. Isteni kiülni, zenét hallgatni, írni... És eddig a legdrágább szállásunk, 600 baht, kb 12 font naponta. Kibírható. :)

Ahogy nem bírjuk a hőséget a vízben, pár métert hátrébb húzódunk a pálmafák alá, vagy a szállás teraszára. Fennséges.

A lepakolás és kis pihi után szigetfelfedezésre adtuk a fejünket. Igen ám, csak itt olyan minőségű és meredek utak vannak, hogy a terepjárókon kívül semmi nem megy át rajtuk. No sebaj, Szabi néha lepattant hátulról és végül egy partot megközelítettünk végre. Hin Wong Bay szabad szemmel is annyira tiszta, hogy minden hal látszik és mivel kivételesen hamar mélyül, kicsit hűvösebb is a víz, ami jól esik, hiszen itt az ember órákig képes búvárszemüvegben a víz tetején szórakozni a vízi lényekkel. Ők láthatóan azon versenyeznek, hogy ki mer közelebb menni a lebegő emberhez. A legbátrabb, aki átúszik lassan a két láb között, akár hozzá is ér. Eszméletlen, hogy körülvesznek, mintha nem is bántaná őket soha senki. Legkülönbözőbb méretekben és színekben pompáznak, eddig csak tévében láttam ilyet.

Visszatérve a kiruccanásból elmentem egy nagy adag banánért és mangóért, amit hamar benyomtunk, isteni volt, minden frissen. Itt mindennek más az íze, amit Európában megszoktunk, kicsit mézesebb, édesebb, de persze azért ehető. Este alkohol, altató és egyebek nélkül is tudtunk végre aludni, a környék teljesen sötét fél 7 után és halott 9-től. A hullámzás hangja, a langyos esti szél a pár méterre lévő tenger felől álomba ringatott. Néha felkeltünk éjjel egy-két csípésre, de reggel láttuk csak, hogy mindkettőnket agyon csíptek a szúnyogok. Sebaj, egy kis áldozat néha kell!

Oktober 18. Koh Tao - elso nap

Mint azt tudjátok, ez a blog rettenetesen szubjektív, minden bejegyzés az írójának a tapasztalatait tükrözi.

Hua-Hin furcsa hely volt. A szép tengerpart és a pezsgő élet miatt jöttünk ide, de valószínüleg a mi hibánkból is, csak a csúnya partot és ordenáré, pénzre éhes prostituált hegyeket találtunk. Bangkok után azt hittük már semmi nem okozhat nekünk meglepetést. Ismertük a Tuktuk-os trükköket, az Armani öltönyös lehúzást és tudtuk, hogyan együnk helyi ételeket úgy, hogy az ne kerüljön egy hét hasmenésbe. Amire nem számítottunk, az az eddig csak ajánlgatott prostituáltak tömeges fizikai jelenléte volt. Az utcán sétálva többször megpróbáltak hozzánk csapódni, símulni vagy csak rögtön belénk karolva elrángatni az aktust közvetlenül megelőző szórakozóhelyre. Furcsa volt látni ezt a teljes "erkölcsi fertőt", melyben a pénz az úr. Gyomorforgató élmény volt nézni, ahogy 70 éves német turisták tapogatják a 20 éves thai lányokat, akik 4-5000 Ft-ért bárkivel és bármivel hajlandóak bármire. Persze, ez itthon is így megy, de korábban sosem szembesültünk ezzel ennyire nyíltan, mint itt. Nem akarok erkölcsi ítéletet hozni, de ez is hozzá tartozik a tapasztalatainkhoz. Elég kellemetlen érzés, amikor több tucat szempár figyel a jó üzlet reményében. Reggel 6-kor a parton sétálva még megállított egy "szaftos puncit" ajánlgató robogós "ladyboy" trió. Én inkább reggelizni szerettem volna, de a helyi boltokban felvágottat, sajtot, lekvárt nem kapni, Full English Breakfasthoz nem volt kedvem és az utcai büféseknél sem kaptam volna semmit, legfeljebb vérhast.

Hua-Hin-ből 8.30-kor indultunk tovább nagy várakozásokkal. A turisták álmát, a (fehér) homokos tengerpartot kergettük, de mindezidáig nem sikerült a nyomára akadnunk. Hua-Hin-ről is láttunk pár tetszetős fotót, ezek azonban inkább a Photoshop, mint a természet alkotásainak tűntek.

Már a busz felé haladva leizzadtunk, de a megállóban állva pillanatok alatt meg is száradtunk a reggeli hőségben. A buszutat átaludtuk, így arról nem tudok beszámolni.

Chumpornból speed boat-tal jutottunk át Koh Tao-ra, Mae Haad Bay-be. Meleg, párás levegő, regeteg turista és pickup-os, robogós taxis fogadta az új húst a kikötőben. Már rutinosan vágtuk át magunkat a taxi-food-hello-massage ajánlat özönön. A kikötőtől pár percre egy bungalóban 500 bahtért találtunk szállást az estére. Itt még mindig nem volt olyan a part amire vártunk, így megegyeztünk a másnapi továbbindulásban. Estére robogót béreltünk egy napra, hogy könnyebben mozogjunk a szigeten. Sairee Beach-en végre ráleltünk a gyönyörű, sokat várt partra... Este 11-körül a szállásunk közelében már semmi élet nem volt. Az éttermek, pubok, internetezős helyek is zárva voltak, így az éjszaka végre aludni is tudtunk! :)

Oktober 17. Hua Hin - elso es utolso teljes nap

Előző este egy kis éttermezés után hamar hazatértünk, én már este 10-kor alig bírtam nyitva tartani a szemem. Utána Szabi is álomba szenderült. Végre eljött az ideje a nagy alvásnak. Ami tartott éjjel fél kettőig, mert megint kipattant a szemünk. Fél 5-ig filmeztünk, dumáltunk, majd sikerült kicsit visszaaludni (Szabinak). Én inkább vettem egy epres joghurtot és jártam egyet a parton, ami sajnos bizonyossá tett arról, hogy a szállást a továbbiakban nem hosszabbítjuk meg, másnap megyünk, ahogy a továbbállásra feljogosító jegyünket átfoglaltatjuk pár nappal korábbra... Napközben szinte végig esett, így sokat tenni szállásunkon kívül (ami amúgy jó, tágas, erkélyes, hűtős, tv-s apartman 400 baht/éj áron) nem lehetett. Legalább ismét fejedelmi izű ételeket ettünk ebédre.

Este elmentünk egy étterembe, ahol előző este is voltunk már. Elvileg olasz étterem (az ide járó hülye olaszoknak és németeknek...), de van thai étel is. Múlt alkalommal helyi ételeket ettünk, de mivel ezesetben tudtuk, hogy másnap sokórás út vár ránk (aki nem venné a lapot, az emésztéssel kapcsolatos), gondoltuk mi is szánalmasan valami európait tömünk magunkba aznap, biztos, ami biztos. Pizzát kértünk. Közben a tegnap már szimpatikusnak tűnő pincér kislánnyal (May) beszélgetésbe elegyedtünk. Sok minden szóba került, egész csodálkoztunk, hogy az itteni analfabétákhoz képest értelmes és angolul is beszél. Kb 24-nek néz kis és valójában 31 éves. Járt Európában több helyen is... Idővel eljutott odáig a dolog, hivatkozván arra, hogy másnap mi megyünk reggel, nincs-e kedve megmutatni valamit az itteni éjszakai életből, mert ő biztos tud olyan helyeket, melyek nem a turisták számára nyitottak és tán kevésbé undorítanank minket. Belement, megbeszéltük, hogy majd később visszajövünk érte, ha végez. Bár leírhatatlanul hasznosnak és valahol szépnek éreztem ezt az éjszakát, életem egyik legkellemetlenebb élménysorát éltem át és szégyellem magam az egész európai társadalom gusztustalansága miatt.

Először egy nagyon kellemes helyre kísért bennünket, ahol biliárdoztunk és ittunk egy sört. Már itt észrevehető volt, hogy a hely mentén elhaladó lányok mindenhol a férfiakat stírölik, nyílván nem házassági célból. Természetesen közölte, hogy munkatársaival megbeszélték eslőző este, hogy mi tuti melegek vagyunk. Sebaj, ezt megszoktuk... :) Innen egy ír pub-ba mentünk át, ahol évekig dolgozott. Odafelé úton (5 perc) milliónyi ajánlat, a legocsmányabbtól a legszebb lányokig. May-től kérdezősködtünk, hogy is megy ez a dolog itt. Megtudtuk, hogy ha csak el akarjuk vinni a lányt a bárból, ahol tartózkodik bárhová (akár csak bulizni is), a helynek már kell fizetni. A többit a csajjal kell leegyeztetni. Mindenesetre hallani lehetett a hangjából, hogy teljesen megszokott ez a dolog, és bár ő nem csípi, neki annyira nem szembeötlő a számolatlan német és amerikai férfi, többnyire 50-60 között, akik tapadva a lányokra már a szórakozóhelyen vagy az utcán alájuk nyúlnak, fogdossák őket, és ez nekik is és az "áldozatoknak" is természetes. Láthatóan az átlag turista ezért jön, a lány pedig bódult vagy józan állapotban ezért hagyja magát vagy még kelleti is. Még ha eszembe is ötlött az első napokban, hogy talán befizetek kíváncsiságból egy ilyenre, ez kiölt bennem minden érdeklődést. Szomorú.

(Jaj, bocsánat a megszakításért, csak már épp Koh Tao-n vagyunk, itt írom a cikket és pont most jöttem ki a forró tengerből. Egész a bungalónkig kellett sétálnom, ami vagy 10 méter a parttól és pálmafák árnyékolják. Itt kiültem a teraszunkra és írom tovább a cikket a csobogó tenger hangjára...)


Szóval tényleg kegyetlen a valóság itt, ahol egy dolog a turizmus, de a szexturizmus része ezen belül számomra túl nagy halmazt tölt be. Visszatérve az estére, a "kislánnyal" rengeteget beszéltünk. Egy szórakozóhely után becincált minket egy thai karaoke buliba, ami hát gondolhatjátok mennyire tetszett, ha még angolul és magyarul is nehezen tolerálom. Na mindegy, szegény kiscsaj ivott, mesélt és énekelt. Elmondta, hogy volt 4 évig egy német faszija, aki miután otthagyta, azóta nem bízik senkiben és itt dolgozik Hua Hin-en két helyen is, este étteremben, éjjel egy szintén visszataszító bárban, ahol gondolom - mivel nagyon csinos - őt is mindenki agyon tapizza. A karaoke hatására éjjel 3 tájban úgy éreztem, hogy szétszakad a fejem. Szabira tekintve rajta sem vettem észre marasztaló jelzéseket, így mondtuk May-nek, hogy mennénk, maradjon nyugodtan, ha gondolja. Az volt a reakciója, hogy ő is fáradt, indul, tehát elkísérjük a robogójához és várjuk a távozást, majd azt mondja, ő elvisz minket haza. Biztos, ami biztos, Szabi, lévén a legjózanabb, felajánlotta, hogy vezet, ha már hárman ülünk a mocira. Mikor odaértünk, May teljesen természetesnek vette, hogy feljött hozzánk minden kérdés nélkül. Kiültünk még az erkélyre dumálni kicsit, Szabi leugrott még 3 sörért. Én megrökönyödtem, hogy mennyire aranyos, őszinte ember az eddig tapasztaltakhoz képest. El se hittem, hogy nem pénzért, nem szexért jött fel és nem is a kettőért együtt, hanem végre mert volt, aki meghallgatta és nem csak megdugni akarta. 6 körül annyit mondott, hogy nagyon álmos és fáradt, lefekhet-e. Szabival egymásra néztünk, eddig is fura volt a helyzet európai szemmel nézve, de mondtuk, hogy persze. Ő ledőlt és már aludt is. Megszakadt a szívem, hogy ilyen emberek vannak még itt és mit kapnak a sorstól. A legkellemetlenebb az volt, hogy mi 7-kor már készülődtünk, hiszen 8-ra kellett a találkozóhelyre érnünk, hogy Koh Tao szigetére vigyenek minket. Felkeltettem finoman fél 8 körül és elindultunk együtt. Mi a buszhoz, ő haza. Szégyellem magam eddigi életem miatt, no comment.

Oktober 16. Indulas Hua Hin-be

Mindenki enyhén másnaposan kelt pár óra alvás után. Kisétáltunk enni a szokásos helyre, kipakoltunk a szállásról, aztán Robika sajna ment is, Noi-val talija volt. Mi meg elbattyogtunk a "szervezett, kifizetett utunkra" Hua Hin-be. Egy nyomi autós srác szedett össze minket pár egyéb emberrel együtt, majd kiderült pár óra alatt, hogy ő csak kiszállít minket oda, ahonnan menetrendszerűen mennek kisbuszok, persze olcsón, ha ott vettük volna meg a jegyet... Odaérni is két óra volt a bangkoki dugóban, utána pedig következett a rettegés az új sofőrünkkel, akiről kijelenthetem, hogy félelemérzete nincs.

9-11 között mozgó létszámmal száguldottunk 160 km/h-val dél felé. Autópályaszerűségen, csak a gond, hogy itt minden sávban találkozhatunk a leglassabb autókkal is. És mi is három-négy sávban cikázva haladtunk, de ahogy csak lehetett maximális sebességgel. Általában amikor épp elaludtam volna, történt egy-két fékezés hirtelen kb 40-re. Vagy a hatalmas kanyarban, melyet a sportautók is 100 körül vettek be, a centrifugális erő tépte le a fejem. Holott óriási gödrök vagy huppanók miatt a fenékcsontunk koppant nagyobbat a lengéscsillapítónál is, vagy ugott a testünk 10 cm-t felfelé. Félúton a vihar is elkezdett ömleni, ami a látótávolságot úgy 5 méterre csökkenthette. Vezetőnknek ez lehetőséget adott, hogy még 170-re gyorsítson és egyik kezében telefont tartva elcsevegjen vagy 20 percet.

Hua Hin-ben 16.30 tájban kiszállva a buszból sofőrök áradata fogad újfent. Szerencsére annyira nem idegesítőek és rámenősek, mint Bangkokban, meg hát már mi is rendelkezünk tapasztalattal: gyalog megyünk a tengerpart felé szállást keresni. Leszakadt az ég, ez már tényleg igazi monszun, bőrig áztunk. Belátogattunk vagy 5 helyre. Szerencsére győzködtük egymást, hogy "na még egyet nézzünk meg!", mert így az utolsó lett a legjobb döntés. Nagy szoba, fürdővel, erkély, tv... 400 baht/éj. És még volt olcsóbb, bár volt, ahol fele ilyen jót akartak 500-ért ránk sózni.

A hely Bangkok után elég fura. Szinte csak középkorú vagy idős németek vannak, családosok, sehol buli vagy zsongás, vagy hozzánk hasonló hátizsákosok, akiket eddig mindenfelé láttunk. Egész éjjelig öntötték a dézsából, úgyhogy annyira nem volt élvezhető. A partra lesétáltunk, meg egy kis kört a város felé. Végre találkoztam a tengerrel itt. Pisi meleg, de bemenni csak térdig mertünk mivel vaksötét volt és láttunk egy elég méretes medúzát a partra vetve. Egyelőre nem tűnik nagy számnak, lehet, hogy nem maradunk túl sokáig.

Oktober 15. "No businness, no help"

Ma korán akartunk kelni, mert előző este Robi bejelentkezett és legkésőbb péntek reggel 10-re ígérte magát. Sajnos fél 5-nél nem sikerült tovább aludnunk, így Robi érkezéséig túlestünk a reggelin, egy rövid sétán és egy félórás lábmasszázson is. A reggelink ma sem került többe 100 baht-nál (kb. 600 ft) és a masszázs is kijött fejenként 100-ból. Bangkokban elég olcsón lehet élni.

Robit a szállásunktól nem messze az út mellett vártuk. Ezen 10 perc alatt vagy 20-30 taxi és tuktuk dudált ránk fuvart remélve. Ilyenkor a dudálás mellett, szinte álló helyzetre lassítanak, majd a padka mellé húzódva lassan haladnak el mellettünk és közben az ablakot letekerve érdeklődnek merre megyünk. Közben az út mellett készenlétben álló sofőr kollégák 3 percenként zaklatnak minket ugyanazzal a kérdéssel. Ezt a típust az sem zavarja, hogy épp az előbb hajtottuk el őket. Már épp kezdett elviselhetetlenné válni a taxisok folytonos rohama, mikor Robi végre megérkezett. Egy gyors ebéd után gondoltuk elindulunk tuktukkal várost nézni. Gyors alkudozás után kiderült, hogy hármunkat 600 bahtért vinnének el a minket érdeklő három helyre. Próbáltunk alkudni, de 200-ért nem voltak hajlandóak viszont fejenként 50-ért nagyon szívesen. A korábbi tuktukos utunkat követően ez már gyanus volt, ki is derült az oka: a három megállónk közben minimum 2 "exportot" is útbaejtettünk volna. Exportnak hívnak minden olyan kifejezetten külföldiekre specializálódott szabóságot, ahol kiválaszthatjuk az öltönyünk anyagát és a méretet is azonnal leveszik az emberről. Ezekben a boltokban mindig az évnek csak azon az egy napján tudunk öltönyt készíttetni amikor mi betérünk, és azt is rendkívül kedvező áron. Amúgy ezek a boltok a nagyközönség előtt zárva vannak, mert csak 1000 db feletti rendelésekkel foglalkoznak, és olyan divatcégeknek szállítanak, mint az Armani, Hugo Boss, Versace, Yves Saint Lauren, stb... A boltokhoz a trükkös tuktukosok szállítják a betérő vendégeket, amiért benzinjegyet kapnak. Kész maffia működik ezen az alapon.

Szóval az "exportos" opciót ejtettük a hiénák meg nem voltak hajlandóak alkudni, így kiálltunk az útra ahol Robira vártunk. Itt ismét pénzt szimatoltak rajtunk, így kéretlen ajánlatokból nem volt hiány. Az egyik tuktukosnál rákérdeztem, hogy a 60 bahtos árba hány export tartozik, mire azonnal rávágta, hogy 3, de rögtön rá is jött a hülyeségére és ő is röhögni kezdett. Erre megveregettük az 1,60 magas kisember vállát és közöltük vele, hogy akkor vegyen magának öltönyt helyettünk is, mi addig 50bahtért taxizunk egyet és egyenesen az uticélhoz. Félre is intettünk egy taxit, aki már messziről kiszúrt magának minket. 500-as tarifát mondott a nyomorult, de mondtuk neki, hogy majd inkább a taximeter mondja meg mennyit fizetünk. Azt mondta, nem akarja bekapcsolni, ekkor Robi rutinosan félig a kocsiba hajolva határozottan rászólt, hogy "akkor most bekapcsolod az órát barátom és 35 bahtról indítod, ahogy egy helyinek tennéd." Láttam az arcán a szenvedést, baromira nem tetszett neki az alku, de ő is rájött, hogy "blow job is better than no job", szóval belement. Az óra lassan ketyegni kezdett, de némi dugóban állás után a célnál sem mutatott többet 67 bahtnál. A kínai negyedben szálltunk ki, majd bevetettük magunkat a péntek délutáni forgalomba, ahol már turistákat már csak elvétve láttunk. Egy órányi sikátorokban bolyongás után (hívjuk csak az igazi Bangkokkal való ismerkedésnek) ismét szakadni kezdett az eső, ami elől egy eldugott japán kifőzdében leltünk menedéket. Itt megteáztunk, majd tovább álltunk. Robival közben megosztottuk élményeinket és éppen ott tartott, hogy mennyire sokat segítettek neki a helyiek a tájákozódásban. Ekkor állított meg minket egy kedvesnek tűnő öregember és érdeklődött, merre is mennénk. Rengeteg tanácsot kaptunk mit érdemes megnézni, stb..., lebeszélt minket azokról a helyekről ahová indultunk és még egy olcsó tuktukot is szerzett nekünk mindössze 40 bahtért, alaposan kihangsulyozva a sofőrnek, hogy "de semmi export, csak oda vidd őket amit mondok". A legszebb "lucky Buddha" templom, egy allami turista informacios iroda (nem TAT, neeeem!), egy kihagyhatatlan market es meg ez-az volt az ajánlat, ahol rengeteg érdekes dolog látható, kapható. 10 perc tuktukolás után megérkeztünk a „hivatalos allami turista info ponthoz” ahol rogton egy buszos utat akartak nekunk eladni, majd mire azt nem kertuk, a noci aki velunk foglalkozott kijelentette, hogy „if no businness, I can no help”. Ok, de akkor legalabb egy ingyenes terkepet adjon legyen szives. Olyan itt nincs, hangzott a kedves valasz es egyebkent meg semmi nincs ingyen mondta, majd nem is foglalkozott velunk tovabb... Csak azert nem dongettuk a fejet az asztallapba, mert allitolag errefele a hatosagok sem tulsagosan megertoek, pedig szivesen racsuktam volna az ujjaira az iroasztalanak a fiokjat is. Tovabb alltunk tehat, utunkat a legszebb „Lucky Buddha” fele vettuk, ami már kintről furcsa volt, mert rajtunk kívül senkit nem láttunk a közelben. Mindegy, megnéztük. Elég átlagos volt, de már annak is örültünk, hogy legalább itt nem kell semmit vennünk. Közben ránkakadt a helyet örző személyzet is, aki a templomban ordítozva elmagyarázta, hogy melyik exportba menjünk ha meg akarjuk nézni a legszebb és legjobb minőségű anyagokat, árúkat, ahonnan az olyan nagy divatcégek rendelnek, mint az Armani, stb... (de ezt már a kedves olvasó is tudja). Gondoltuk, menjen a jó anyád, meg akinek nincs jobb dolga, irány a kedves bácsink által javasolt következő állomás. Legközelebb egy export előtt sikerült megállnunk, ahol ismét 20 percünkbe és nem kevés türelmünkbe került békességben távoznunk. A tuktukosnak itt már idegesen ismét a szájába rágtuk, hogy akkor most egyenesen haza, semmi export, semmi market, semmi templom, hanem arra a címre ahová mondjuk. "Ok, 100 baht!"- hangzott a pofátlan válasz. Az emberben eddigre már igen erősen felmegy a pumpa a folyamatos tukmálástól, a stressztől, hogy hol húznak rá legközelebb orvul egy méretre szabott öltönyt és a tuktukban átélt halálfélelemből, de Caffé Nero-s hidegvéremet megőrizve sikerült mindezen felülkerekedve, a sofőrt nem arcbarúgva elmagyarázni szegény fogyisunknak a szitut egyszerű angollal: "You, me friends. We go to Khaosan Road. We pay 40 baht. We go, NOW!" Végre visszaértünk. A meleg, a stressz és az átállás hiánya azonnal kidöntött minket és legközelebb már csak az esti buliba menet tértünk magunkhoz.

A "Gazebo Bar" nevezetű, Robi által előző este ajánlott helyre tértünk vissza. Továbbra is drágaság és lanyha hangulat fogadott minket. Egy thai zenekar játszotta az unalomig ismert Nirvana számokat, kissé fejhangú vokállal... A vodka-red bull 180, a 0,33-as Tiger sör 140 volt. A fejhangot és a Nirvana-t megúnva átmentünk egy másik helyre ahol igazi bulihangulat fogadott minket és az árak is csak töredékei voltak a korábbinak. Vodka-red bull 130, Tiger sör 95. Itt hatalmasat buliztunk, Bazsi és Robi igazi BEBASZ-hangulatba kerültek, de így is jó volt. Így hát, "minden jó, ha jó a vége" alapon végül is nem volt rossz napunk! :)

Oktober 14. Elso napunk Bangkokban

Érkezésünk éjszakáján nem ment túlzottan az alvás. Átállás, izgalom, meg a zűrös lelkivilág... Pedig 3 sört is lenyomtam, melytől nem kicsit lett zizis a fejem. Reggel 5 körül sikerült azért kicsit álomba szenderülni, de már fél 8-kor úgy pattant ki a szemem, mintha három eszpresszót felhörpintettem volna. Szabi még láthatóan mélyen aludt (teljes eszméletlenség, nyitott száj), úgyhogy pisi, kaki, fürdés, és indultam is le az utcára kicsit mászkálni.

Minden második hely kajálda, minden harmadik masszázs szalon. Hát, gondoltam a kajával megvárom a Szabit, hogy ugyanattól és ugyanakkor tegyük ki véres, folyékony halmazállapotú székletünket, de addig is egy thai masszázzsal kényeztetem magam. Kellemes volt, ámbár sok esetben inkább fájdalmas, kissé másra számítottam. Főként kifeszített izmokba lépnek, nyomnak könyököt és térdet, ezzel időnként tompa görcsöket okozva. No mindegy.

Utána Szabit kiabajgattam az ágyból fél 10-kor, aztán mentünk a kedves kis utcai kajcsis nőhöz, ami annyira jó volt, hogy végig oda jártunk vissza. Én rég elfelejtett kedvencemet, Tom Yam levest ettem, Szabi ekkor még nem mert mással próbálkozni, szalmonellás tükörtojást kért pirítóssal. Ezeket elfogyasztva először rohantunk vissza szállásunk mellékhelyiségébe, majd elindultunk a belváros felé (összesen kb két utca). Kaptuk a milliónyi tuk-tukos ajánlatot. Az egyik igen ígéretesnek hangzott, számos nevezetesség egy körben, 20 baht-ért, ami kb 130 forint. Tökéletesnek tűnt. Igen ám, csak útközben derült ki, hogy nem említett állomásokat is közbevetnek. Ezek számukra benzin-utalványokat biztosítanak, a turistákat pedig igyekeznek rávenni pénzköltésre. Minden ilyen gusztustalan kartell-bartell alapon működik. Legáltalánosabb, a "Thai Export", ahol méretre szabott öltönyt, inget, kosztümöt beszélnek rá az emberekre. Amikor említés nélkül a tuk-tuk megáll az első ilyen helyen a város egy kihalt részén, kicsit fura érzés fogja el az embert. Betessékelnek, alaposan kérdezősködnek az ittlét minden apró részletésről, a bizalmunk megnyerése a cél. Aztán viszont kezd áttérni a dolog egy rábeszélő áradatra, a legnagyobb blődségekkel.

"Eszméletlen befektetés, Európában ettől csak drágábban lehet ilyet beszerezni és nem is ilyen jó minőségben."

"Még ha csak pár alkalommal is egy évben, az embernek kell egy öltöny, ami rá van szabva, mert az az ő belső énjét tükrözi."

"Ez itt csak egy show-room, igazából kizárólag ma lehet itt öltönyt venni turistának, sőt már csak pár perc van hátra... Amúgy csak külföldre gyártanak nyugati pénzembereknek és olyan cégek megbízásából, mint az Armani, a Boss és a Versace... Ja, és 1000-es megrendelés alatt általában szóba sem állnak az emberrel, de ma kivételes nap van."

"Ebben az ember nem izzad, még itteni időben sem..."

Eszméletlen baromságok és ha az ember elmagyarázza, hogy minek is kellene bármi ilyen öltözet nekünk, akik egy poóban is megrohadnak, elmagyarázzák, hogy címre szállítják hazánkba, amikor csak akarjuk, ingyen. A második ilyen helyen már anyáztam, amikor belépéskor 3-an ugrottak ránk és ismét jött a jópofi, ki honnan van stb. Csak nézelődve végigszaladtunk, Szabinak szóvá is tették, hogy ha nem vásárlunk, minek jöttünk be. "Mész a pi...-ába, mert itt rakott ki az a rohadt sofőr, hogy pénzt kapjon..."

A másik ilyen a TAT, ami thaiföldi turisztikai iroda, elvileg ingyenes tájékoztatással, olcsóbb jegyekkel, mint bárhol máshol, természetesen ez is a kormány által támogatva, ezért ilyen olcsó... Három mondat után kiderül, hogy háromszoros áron akarnak mindent eladni. És minden sofőr szerint másik a hivatalos, az előző sofőr nem a jó helyre vitt minket, át akart vágni!

A tuk-tukolás amúgy egy magamfajta kicsit érzékenyebb tüdejű embernek brutális. Állandóan dugó van, tehát eszméletlen szmog, ezen kívül zaj, por, dzsuva. Ezen a kis szaron száguldozva az ember szeme, szája, orra tele lesz. Nem beszélve a halálfélelemről, amit a szembesávban közlekedő sofőrünk okoz "vezetési moráljával". A taxit jobban ajánlom, csak kapcsoltassuk be az órát, mert sokkal olcsóbb, bár ez ellen tiltakozni fognak első körben.

Úgy hazudnak, mint a vízfolyás, egy nappal később is alkudoztunk egy tuk-tukossal. "Ok, 40 baht, 3 állomás és sehová nem viszel, ahol venni kell valamit, no TAT, no Thai Export" Persze-persze, "Ok, no stop!" egyezett bele. A 3-ból kettő ismét nem kért átvágás volt. Még a templom őre is (középső állomás) azt magyarázta, hogy ezután vegyünk öltönyt...

No mindegy, az utazgatás után egy megbízhatónak látszó utazási irodában lerendeztük Bangkokból való továbbállásunkat Hua Hin és Koh Tao felé. Már kopogott szűk szemünk az éhségtől, mentünk a kis utcai árus nénihez. Szabi green curry-t nyomott én red curry-t. Fincsi volt, összesen kb 70 baht-ért. Rohanás a vécére. Este kicsi iszogatás, aztán hamar pihi, hogy Robira rákészüljünk. Aludni ezúttal fél 5-ig sikerült, összesen 3 órát.