367 nap

367 nap. Pontosan ennyi ideje vagyok Angliában, Londonban. Ha előbb eszembejut talán egy pezsgővel is meglepem magam, de így most csak egy gyors számvetés következik.

Az érkezésem utáni első három hónapot munka nélkül töltöttem, Londonon kívül. Lakhatásra, étkezésre nem volt gondom, de így is hamar megtapasztaltam, hogy Anglia magyar pénztárcával mérve drága hely. Munkábaállásomig 6 számjegyű összeget költöttem el forintban, igaz voltam- és ittam 2hetet Edinburgh-ban, ill. párszor Londonban is kebaboztam. Rájöttem, hogy munka nélkül nem fogok messzire jutni a kb 200fontnyi megmaradt forintommal.

Sok helyre küldtem önéletrajzot, de sehonnan nem érkezett mégcsak válasz sem, úgy tűnik külföldön még nem ismerik a Pázmányt. :) Nyakamba vettem hát a várost, bízva a személyes jelentkezés hatásában, de tapasztalat híján pincérnek, de csaposnak se kellettem sehová. Egy ötlettől vezérelve végül a Soho-ban kötöttem ki, és besétáltam a Gay Hussar-ba ahol felszolgálót ugyan nem kerestek, de pont szükségük volt egy mosogatóra. A trial shiftet becsülettel végigdolgoztam, megtartottak. Szerencsémre itt megismertem két lökött, de tündéri magyar csajt, Gizit és Szilvit. Rengeteget segítettek nekem, a beilleszkedés ment, kiderült, hogy az én pozíciómat évek óta csak tanult emberek töltötték be: egy magyar jogász 1,5, egy fogtechnikus pedig 3 évig koptatta előttem a tányérokat... A konyhán is sikerült haverokat szereznem, megszerettem a helyet, csak ne kellett volna minden nap 10órát a föld alatt töltenem, a gulyás szószos tányérok és a nagynyomású mosogatógép társaságában. Egy hónappal később álltam tovább, azóta a nagyszerű Caffé Nero kávézólánc csapatát színesítem.

A kávézóval alaposan meggyűlt a bajom mire belejöttem. Rengeteget mosogattam decembertől 2 hónapon keresztül, nem ritkán véresen sebesre száradt a kézfejem, csak Anyu spéci patikában kevert krémének köszönhető, hogy túléltem azokat az időket. :) Sokat idegeskedtem, hogy a vendégek a lehető legjobb kiszolgálást kapják tőlem, de rá kellett jönnöm, hogy a nagy többségnek fontosabb, hogy gyorsan a kezébe nyomjanak valamit, minthogy minőséget kapjanak. Azóta kevesebbet stresszelem magam. Közben a Nero-nál Shiftleader és Maestro lettem, jelenleg pedig az Assistant Manageri címre hajtanak...

Novemberben kedves Robi barátom, akivel Edinburgh-ban sikerült közelebbről megismerkednem (miután egy hetet töltöttünk el egy 1,5m széles ágyon) Londonba költözött, nem kis vesződség közepette. Törénetünket rendszeresen figyelemmel követők még emlékezhetnek a blog kezdetén leírtakra. Minden tiszteletem az ővé, azok után amin akkor keresztülment. December elején Balázs is követte Robit, kelet-Londonban állapodtak meg, egy rémisztő higiéniai problémákkal küzködő házban. Amikor először jártam ott, azt sem tudtam hová nyúljak, hogy ne kapjak el rögtön Hepatitist vagy valami egyéb egzotikus nemibetegséget amire csak az azonnali tarkólövés jelent gyógymódot.

Az igazi londoni élet ekkor kezdődött. Bazsit ismét megtalálta a szerelem, jártunk a Ministry of Soundban, a Fabricben, nem egyszer tomboltunk Pete Tongra és már csukott szemmel is hazatalálunk az éjszakai busszal. Bejártuk London fő nevezetességeit, vizibicikliztünk a Hyde parkban, még partyfotózni is voltunk együtt. Karácsonykor közösen főzőcskéztünk, Szilveszterkor pedig majdnem agyontaposott minket a tömeg a Trafalgar téren.

A március némi depressziót hozott magával, a magánéletem ismét romokban hevert és a többieknél is kezdett kiborulni a munkahelyi bili. Ilyenkor már csak Pete Tong és az angol cider-sör mix tartotta bennünk a lelket, a körülményekhez mérten viszonylag jó hatásfokkal. Az április eléggé szar volt, nem is említeném.

Májusban egy négy napos autós túra csalt némi mosolyt az arcunkra, amit az északi tenger felől érkező jeges szél rögtön rá is fagyasztott, amint Brightonnál a tengerparton pulóverben, kapucnis kabátban, sapkában és sálban álltunk. De így is jó volt, végre felszabadultnak és gondtalannak érezhettük magunkat.

Júniusban már csak a hó végére vártam, június 29. volt az otthon töltött szabadságom első napja. A nyaralás fantasztikusan telt, ahogy elterveztem (lásd kicsit lentebb). Azóta is azon gondolkozom, hogy mit keresek én itt?

Jelenleg éppen a hazautazást tervezgetjük, mindenki kerülőutakon. Robi Thaiföldön keresztül, Bazsi és én is szívesen követnénk de még nem tudjuk, hogyan alakulnak majd a dolgaink.

Röviden: sokat nevettünk és sokszor sírtunk is volna, ha nem lennénk borzasztóan kemények. :) Sokat tapasztaltunk de rengeteg jóból kimaradtunk. Vezettünk jobbkormányos autót Londonban és azon kívül, manuális váltóval a rossz oldalon, gazdagabbak lettünk jópár ősz hajszállal és biztosan hajam is ritkult. Rengeteg lejárt szavatosságú élelmiszerrel sokkoltuk a szervezetünket és most is az egy hete lejárt tejet isszuk, de még mindig semmi hatása... :D De aminek a legjobban örülök az az, hogy összeált a LEBASZ, Bazsival, Robival és velem. A sikersztori folytatódik...

Kis nyugi, tervek alakulóban

Viszonylag megnyugodtunk mindannyian. Látjuk, hogy már nem tart ez az egész a végtelenségig itt. Azonban rohanni haza sem túlzottan sietős. Úgy néz ki az ősz folyamán Londontól búcsút veszünk különböző tervekkel, aztán ki tudja...

Robi már megvette a jegyeket, megy szeptemberben Thaiföldre, Szabi is emlegeti ezt a régiót, bár tőle nehéz pontos infót szerezni mit és hol is akarna. Én gondolkoztam Afrikán és szintén Távol-Keleten, jó lenne egy hatalmas túrázás valamerre hazatelepedés előtt, ne egyből az legyen mint itt, kell egy kis jó szájíz, meg innen amúgy is olcsóbb, könnyebb eljutni bárhová.

Szilvi segítségével bejutottam dolgozni Szabi első helyére, a Gay Hussar-ba. Még ha nem is a legfelemelőbb a munka, egyrészt Szilvivel többet lehetek. Másrészt mégiscsak büszkeség, hogy öreg, elismert magyar étteremben munkálkodom a Soho-ban. Harmadrészt otthoni ízekhez jutok, ami óriási segítség - már értem, hogy Szilvi miért bírja ennyi ideje. Negyedrészt kötelező jellegel csak 4-5 hetet muszáj maradnom, de lehet, hogy kivételesen olyan jó lesz a pénz, hogy én is jónak látom még maradni egy ideig. Meglátjuk. Most viszont végre kicsit nyugi van. Ősszel meg remélhetőleg nagy, több hónapos utazás valamerre az ismeretlenbe, ami örök élmény marad.

Addig, ha időm engedi - az engem már rég érdeklő - Photoshop-ot tanulom és gyakorlom. Eszméletlenül tetszik, annyira nem is nehéz, meg jókat lehet röhögni az eredményen. Íme egy kis ízelítő! :)

London és a hócipő

Visszatért Londonba az ősz, esik az eső, fúj a szél és hűvös van. Bazsi Photoshop oktatófilmet néz, Robi alszik, én pedig 30 perc múlva indulok dolgozni, juhé!

Megpróbáltak maradásra bírni, mármint a munkahelyemen. Viszonylag csábító fizetésemelést helyeztek kilátásba csak maradjak még legalább az év végéig és végezzem el az Assistant Manageri tanfolyamot. Némi beszélgetés után abban maradtunk, hogy fizuemelés lesz és maradok amíg jól esik. Igazából nem esik jól.

Ez a vendéglátás hosszútávon felemészti az embert és bevallom, nem vagyok hozzá elég kemény. Londonban meg főleg nem. Unom, hogy egész álló nap papagájként ugyanazokat a kérdéseket teszem fel mindenkinek, amihez képest már a mosogatás és a szarkaparás is felüdülésként hat. Unom, hogy a vendégek nagy része nem vesz emberszámba mert csak egy szaros keleti európai (többnyire lengyel) bevándorlót látnak bennem, igaz én sem tartom sokra ezeket az öltönybe bújtatott életúnt faszkalapokat, akik a héjában főtt krumplit vajjal kulináris orgazmusként élik meg. Barmok! Unom, hogy képtelenek elpakolni maguk után, vagy legalább nem összekenni mindent egy kis csésze kávéval. Unom, hogy azt gondolják, hogy egy közepes kávé megvásárlásával többek nálam. Unom, hogy nincsenek szabad hétvégéim, hogy 5kor kelek, hogy beérjek reggel és hogy fél 12-re érek haza. Unom, hogy a lányok átnéznek rajtam a buzik viszont pofátlanul stírölnek. Unom ezt az egészet amit "nyugat"-nak hívnak, mert egy kalap szart sem ér! Vagy csak nem vagyok hozzá elég érett? :)

Újra London...

Visszatértem Londonba, ez lesz a 3. napom. Nem értem mi a büdös francot csinálok itt!

A kollégáim és a kedvenc törzsvendégeim persze nagyon örültek nekem, ami nagyon jólesett, de egyébként semmi sem köt ehhez a helyhez. Az első munkanapomon bejelentettem, hogy szeretnék felmondani amilyen gyorsan csak lehet. A managerem megkért, hogy augusztus végéig még maradjak, szeptemberben mehetek. Nagy mázlija van, hogy baromira kedvelem, különben nem várnék. Addig is, próbálom pozitívan, vagy legalább nem (túl) negatívan megélni ezt az utolsó 1,5hónapot, de nem egyszerű. A kávezóban meleg és tömeg van, tegnap 12órát dolgoztam zárásig és ma megint zárok. A napom legjobb része a munkába indulás és a hazatérés azon része amikor a könyvemet olvashatom a metrón. Ilyenkor csak a történetre koncentrálok, megszűnnek az engem körülvevő idegesítő dolgok. Nagy probléma nincs, csak ez az életforma nem nekem való. 10 négyzetméteren 2Robival szinte csak telefonon beszélek, amikor dolgozni indulok még alszik, amikor hazaérek még dolgozik, reggel 6-8-ig. Bazsi Szilvinél, 2 napja nem is láttam. A metrón csupa furcsa arc, kelet-London pedig legfeljebb annyira barátságos, mint Kőbánya-Kispest otthon. Gondolhatjátok...

A munkahelyemen a két kávédarálóból az egyik nem működik, a mosogatógép pedig műszak végén nem ereszti le a vizet, kézzel kell kimerni. A szerelők már egy hete váratnak magukra... A vendégek óriási koszt hagynak maguk után, mintha nem is a híres "Nyugaton" lennénk. (Aki mégegyszer azzaj jön nekem, hogy "bezzeg a művelt nyugat", azt arcbaverem!) Valaki tegnap megint összekente szarral az alsó vécé falát. Ennyit a nyugatról.

Nem baj, pozitív gondolkodás, pozitív gondolkodás, pozitív gondolkodáááááás!!! Most legalább az idő jó :)

Balaton-London – visszatérés a darálóba

A vasárnap fantasztikusan telt, nem tudom mikor volt ennyire boldog napom. Annyi minden jó történt egyszerre, hogy nem is tudom volt-e valaha ilyen. Zamárdiban ébredtem Szabiék nyaralójában, mellettem Szilvivel. Barátok mindenfelé, Pizsi kint a nyakamba ugrott. Reggeli, pakolás, autóba be, M7, M0, szüleimnél stop. Anyu, Sanyi, nagymamám vártak minket otthon, eszméletlen ételekkel. Ettünk, ittunk kint a teraszon, volt húsleves, lencseleves, túróscsusza harcsapörkölttel, húsos-gombás tészta, madártej, fagyi, málna tejszínhabbal, kávé… Persze én mindent megkóstoltam, hogy jó „ízzel a számban” térjek vissza Londonba. Beszélgettünk egy csomót, olyan volt, amit elképzel az ember az idilli családi vasárnapi kajcsizásnál.

Este 8 tájban érkeztünk Ferihegy 1-hez, ahol Szilvi a vonatállomásnál maradt, mert ment Kecskemétre további szülői-baráti csapatépítő tréningre. :) A szüleim bekísértek és mindent végigvártak velem (ahogy nagyjából egy éve is) amíg el nem tűntem a sorok végén. Egész idő alatt küszködtem érzelmeimmel, de a váróterem hátsó részén szerencsére ment a döntő (spanyol-holland), így azzal el tudtam terelni a figyelmemet. A gépre nagy késéssel lehetett felszállni. Beültem egy ablakhoz, általában így, itt szeretek utazni repülőn. A kifutópályán kilő a gép, egyre gyorsabb, majd elkezd emelkedni. Többnyire ez a kedvenc részem az útból, de mint tavaly, most is csak azt éreztem, hogy könnyek folynak az arcomon miközben mintha legbelül egy kényszerzubbonyban tombolnék és a szívemet labdának nézve gyerekek rugdosnák azt a földön. Visszatér a depi…

Otthon mindig volt közlekedés, a lakásban meleg víz, hely a metrón… :(

Ma hétfő van, reggel megjött Bak Csabi, Robi bátyja, volt osztálytársam (aki nem tudná). Kicsit mászkáltunk a városban, újfent turista vagyok, de már kicsit unom és undorodom főként az állandó tömegtől és nyüzsgéstől. Egy igazán általánosan szép dolog volt, a zöld parkok. Viszont amíg otthon voltam itt is forróság volt, mely abban nyilvánul meg, hogy minden fű kiégett, porzanak a parkok és homokszínűek.

Megcsinálok még egy-két tanfolyamot, legyen értelme a visszajövetelnek. Közben azért próbálkozom normális munkákra jelentkezéssel (tehát egy év után sem adtam fel), de elhatároztam, hogy étterembe nem megyek vissza. Inkább húzok haza, ahogy elfogy a pénzem, de vendéglátásban többé nem szeretnék dolgozni se itt, se máshol. Azért erősen takarékon tartva magam még itt tudok lenni egy kicsit munka híján is. Szilvi miatt még próbálom kihúzni valameddig, bár otthon úgyis olyan munkám lenne, hogy kirepülhetnék minden héten! :) Na kiderül hamarosan, viszont a lényeg, hogy idén tuti húzás van haza, reméljük minél hamarabb!!!


Konklúzió(k):

Mindenkinek ajánlom, hogy menjen el otthonról egy évre, mert egyszerűen más ember lesz utána. Máshogy lát és hall mindent, olyan apróságokat vesz észre és értékel, amit előtte talán soha. Azt hittem, csak az első napokban fogok pl. minden ételt percekig szagolgatni, csukott szemmel kóstolgatni és élvezni, ahogy a nyelvemet átjárja a harmónia, de nem. Még tegnap is úgy ettem otthon mindent és minél többet, mintha börtönbe jönnék vissza.

Máshogy ver a szív, ha ennyi idő és külföldi élmény után látjuk meg a Parlamentet, a Lánchidat, a Blahánál az aluljárót, a Balaton vizét, Szentendrét és még inkább fáj otthagyni ismét mindezt.

Volt volt...

Lementünk a Voltra. Prodigy és Kruder & Dorfmeister vonzott oda minket, de ez az a két előadó ahol vagy nem volt egyikünk sem, vagy nem is emlékszünk rá, hogy ott lettünk volna. :)

A buli a szokásos módon kezdődött: pálinka, sör, nagy találkozások, összeborulások. Gerit sem láttam már majd' egy éve, de persze volt osztálytársakkal is összefutottunk. Végre Kornél barátommal is tudtam inni egy sört és a Ministry hangulatát is átélhettem a barátaimmal az Unicum bootleg bárban ahol annyira jó volt a talpalávaló, hogy még Kruderékről is megfeledkeztünk...

Még Lovasi Andrással is csináltunk egy közös képet. No nem mintha annyira szeretnénk, csak gondoltuk felvidítjuk, hogy érezze a törődést. De így sem tűt túl vidámnak, úgyhogy Andriskám innen üzenem, hogy ez volt az első és utolsó közös képünk amit ráadásul csak miattad csináltunk, mert mi nem is hallgatunk ilyen mókusokat! :)

Hajnali 6 körül értem vissza a kocsihoz ahol néhány órát pihentetőnek nem nevezhető alvással töltöttem el. 8 után indultunk vissza Budapestre, 1,5 órát utazással, ugyanennyit pedig az M0-áson dugóban állva töltve el. Mindent összevetve, így is megérte!

Hurrá Nyaralunk 2.

Vége a Balaton Soundnak újra Pesten vagyok. Kicsit nehezen kezdek neki az elmúlt pár napról szóló beszámolónak, még túl friss az élmény, egyszerre jön elő minden. Csodálatos pár napot töltöttünk Zamárdiban, amit nem kis részben a jóbarátainknak köszönhetünk. Köszönjük!!! :D

Az idő és a körülmények ismét nekünk kedveztek, 35fokban és napsütésben a Balatont lángos és sör hegyek szegélyezték és mindezt a kedves barátaink társaságában élvezhettük. Esténként baráti beszélgetések, bográcsozás és kutyasétáltatás volt a program. A baráti társaságaink egymástól külön álló egységeit ismét sikerült közelebb hozni egymáshoz, ami elengedhetetlen ha egy 3 szobás házban egyszerre 15-en alszanak, minden lehetséges helyen... :D Csúcsidőben mintegy 6 autó és 2 motor parkolt az udvarban, amire korábban még nem volt példa.

A kulináris élvezeteket Bazsi-féle bográcsgulyás, sajtos-tejfölös, parasztos és velős lángos biztosította. A Balaton vízszintje az idei esőzések miatt a megszokottnál magasabb volt a déli parton; a víz gyönyörű Balaton-színű és tökéletes hőmérsékletű. Végre megtanultam rendesen frizbizni, most már egyenesen is tudok dobni, nemcsak kifliben. :) A megszokott lángososunk helyett újat kellett találnunk, mert az új üzemeltetővel sajnos csak az árak nőttek, a színvonal viszont csökkent. Valahogy megvolt annak a hangulata, hogy 2km-t kellett gyalogolni, aki ki akarta érdemelni a lángost. A mostanihoz csak a nagycsúszdáig kell elmenni. :) A Sound vonzotta hatalmas tömeg (engem) nem zavart annyira, végre olyan fesztivál hangulatba kerültem amire már régóta vágytam. A lányok itt is csodaszépek, az emberek pedig barátságosak voltak.

David Guetta, Pendulum és Paul Kalkbrenner szombat esti fellépése volt a csapat közös nevezője, Geri áldásos segítségével még Szilvinek is sikerült keríteni az egyébként már elfogyott jegyekből. David, láthatóan néhány marék hallucinogén szer hatása alatt, akkora partit penderített a nagyszínpad elé, hogy én is alig fértem a bőrömbe, előre is mentem ameddig csak lehetett. A zenét 21. századi fénytechnika és led-jelmezes, lézerfegyveres táncosok gazdagították. Paul live-act-jéről sajnos lemaradtunk, mert a hatalmas érdeklődés miatt a partysátrat még csak megközelíteni sem tudtuk. Bungee-jumpingolni a Volt után természetesen megint nem tudtam... :( A buli és a barátok természetesen mindenért kárpótoltak, a hajnal fénypontja pedig a napfelkelte megtekintése volt... :D

Az elmúlt két hétben több jó történt velem, mint a megelőző 2 évben összesen. Vagy csak eddig nem figyeltem az apró és mégis igazán fontos dolgokra. Végre rájöttem, hogy értékes ember vagyok, aki nincs egyedül, mert tényleg sokan szeretnek. Ezzel együtt az életkedvem is visszatért, valamint mostantól a kopaszodásra is sz@rok! :D

"Magyarország, szeretlek!" ;)

Bazsi - hazalátogatás 2 - solution

Eltelt pár nap és újra embernek éreztem magam. Eltelt rá egy, és nem éreztem bevándorlónak, nem ideillőnek magam, ahogy egy éve minden nap. Elmúlt egy hét és rettegek visszamenni. Érzem, hogy bármit bénázhatok odakint, soha nem lesz olyan munkám, amire itt esély van és soha nem fognak úgy megbecsülni, ahogy itthon. Dolgozhatnék még jobb pénzért Londonban, de rájöttem, hogy semmi értelme, hosszú távon nem éri meg, közben elmegy az élettől is a kedvem. Mind szolgaként dolgozunk odakint, ráadásul a hasznukra se válik a dolog a későbbiekre nézve sem.

Akármi is van itt, ez az enyém, innen jöttem, itt van mindenki aki, és minden ami fontos. Kivéve egy valakit, de ha minden jól megy, ő is haza fog jönni Londonból még az év vége felé. Nem Robira és nem is Szabira gondoltam... :) Addig az én dolgom, hogy valami alapot ehhez létrehozzak. Tehát úgy néz ki még ha most vasárnap fájó szívvel vissza is kell húznom a britekhez, pár hét és jövök el onnan. Valami elég izmos dolog kellene hogy visszatartson. Mondjuk az Ádám 003-as! :)

Hurrá, nyaralunk!

Újra itthon vagyok! Fantasztikus érzés, a szemem is könnybelábad amikor belegondolok. Hogy miért is, kezdjük az elejéről.

Londonban a hazautamat megelőzően már egészen jó idő volt, napsütés, meleg. Indulásom napjára beborult, esett, és persze jött a lehülés. Budapestre érve rögtön 30celsius fok vágott gyomron ahogy a forró kifutópályára léptem, de nem bántam. Nyaralni jöttem. :)

Remélni sem mertem, hogy ennyire sokan fognak hívni mindenhová, de érkezésem után folyamatosan érkeztek a programajánlatok. Kedden meccsnézés-sörözés, szerdán bányató és fergeteges rewind party, csütörtök lazulás Petivel, pénteken Volt fesztivál (Prodigy, Kruder & Dorfmeister), stb... Ilyen bulis nyaram szerintem sosem lesz! A post írása közben pedig drága barátom őrületes party mixét hallgatom. Köszönöm Robikám!!! :D

A városban rengeteg minden változott, fejlődött. Új terek, szórakozóhelyek, épületek vannak. Ja, és persze Starbucks és Costa Café a Nyugatinál. A lányok még mindig gyönyörűek, az éjszaka még mindig fergeteges, a csapolt sör kellően habos!

Az első benyomásaim nekem kevésbé vegyesek, mint Bazsinak, én mindig is imádtam Budapestet! A házak változatosak és színesek, még ha nincsenek is olyan jó állapotban, mint Londonban. A lányok tényleg lélegzetelállítóan gyönyörűek, csak úgy kapkodom a fejemet! És még órákig tudnék értekezni a magyar lányokról, de nem mindenkit érdekelne.

A Nyugatinál több helyen erős szagok érződnek, kosz van, de akkor is itt élek, és ez a legszebb város a világon! Az aluljáróban a megszokott prostituáltak lesik a kuncsaftokat, engem is megtaláltak már a "Szexet?" felajánlással, de valahogy még mindig nem tartom vonzónak az ajánlatukat. :)

Napközben Bazsiéknál Debreceni kolbászt sütöttünk, majd az Omszki tóhoz közeli bányatóban uszkáltunk Pizsivel. Az agyagos talajtól kicsit zavaros volt a szélén a víz, de ki a francot érdekli amikor már egy éve nem pancsoltam ekkora vízben!!! Bazsival folyamatosan fülig ért ért a szánk, ekkora élményben már régen nem volt részünk. Pizsi is ugrált, fürdött, fáradhatatlanul hordta a botokat a vízből.

A szerda esti rewind még mindig a budapesti éjszaka egy kihagyhatatlan pontja ahol a legnagyobb partyk vannak. Bazsi szerint (aki ért ehhez a zenéhez) a tegnapi Dj szar zenéket játszott (amit a tudtára is adott :))), de azért mindenki remekül szórakozott. A Corvintető hangulatos, Londonhoz képest Tesco-s árakon dolgoznak: 1 korsó sör kb. 450Ft (1,3Font:))). A Ministriben legutóbb 4 kisüveges (2,7dl) sörért 18 fontot fizettem.

Az XXL tágasságú szovjet metró szuperszónikus sebességűnek tűnik és egy éve nem láttam már ennyi ülőhelyet metrón. A Nyugatitól a Klinikákig villámgyorsan eljutottam, Londonban ennyi idő alatt még Bethnal Green-ig sem visz a metró Leytonból. A mozgólépcső is gyorsabb és szélesebb. A budapesti csúcsforgalom pedig egy angol kisváros forgalmát idézi. Minden kisebb, de minden otthonosabb és emberibb léptékű is egyben. Itt embernek érzem magam, nem csak egy hatalmas gépezet kis tagjának. A sárga villamosba, az Oktogonba és az Andrássy útba szerelmes vagyok, mind rendkívül hiányzott! És persze a család és az igaz barátok, akik nélkül mindez nem érne semmit!

Most valami frappáns lezárást kellene találnom, de nem jönnek a szavak annyira elérzékenyültem. Úgyhogy, most csak:

FOLYT. KÖV. :)

Bazsi - hazalátogatás 1 - általánosságok

Egy év sok idő egy másik országban. Az ember hozzászokik vagy legalábbis alkalmazkodik a helyi kultúrához, pénznemhez, árakhoz, fizetésekhez, környezethez.

Megérkeztem immáron 48 órája, de még mindig nem érzem, hogy visszacsöppentem a régi dolgokba. Talán mert ez már soha nem fog megtörténni, hiszen annyi minden változott, főként bennem. Teljesen más szemmel látok mindent, ami körülvesz, pedig mintha tegnap láttam, hallottam, tapintottam volna ezt vagy azt.

Ennyi eltöltött idő után a legszembetűnőbb, hogy míg itt laktam, számos olyan apróságot nem vettem észre, ami igenis szar itt, és látom, hogy miért tartanak minket "kelet"-nek tőlünk nyugatabbra. Általában a közterületek ápoltsága, a települések állapota ami erősen villog a szemem előtt. Ma sétáltam egyet a Városligetben, szemetes, lerozzant volt. Ami London után fura: a fű nincs elég szépre nyírva és a járdák mentén azokra minden ránő vagy elszáradt. Nem értem odaát miért tudják olyan szabályosan nyírni, rendben tartani, mintha mérnökök keze munkájáról lenne szó.
A Vajdahunyad várnál az azt körülvevő "vízmeder"-ben 5 cm pocsolya van itt-ott, aztán kosz és egyéb kiegészítők bedobálva és bűz, ahogy abban a sekély vízben érlelődnek a dolgok. Akaratlanul is mosolyogtam, mert így is gyönyörű volt itt lenni, de akkor is. És ez az egyik látványosság Budapesten! Szégyen!

E konkrét leírás után általánosságban még annyi, hogy semmin nem látok előrehaladó változást, sőt! Különböző építkezések, feltúrások ugyanott tartanak mint egy éve, sok hely még lerobbantabb, mint tavaly (pedig több esetben ez szinte hihetetlen), számos területtel olyan hanyagul bánnak, hogy az siralmas (szemét; villamos sínek közt, parkokban térdig érő gaz)... Falhoz állítanám a különböző kerületek vezetőit és akinek a közigazgatási területe alatt ilyen előfordulna, lelőném. Nem hogy versenyeznének egymás ellen, hogy kié legyen a szebb park, fás rész, bármi, a lényeg, hogy az ápoltság érzetét keltse, ne az undorét!

A legszomorúbb, hogy most olyan itt lenni London után (amiért annyira nem is voltam oda mindig), mint amikor 2005-ben láttam Bulgária egy szélső, vidéki részét. Gyönyörű lehetne, de lepusztult, (rossz értelemben véve) keleties, dzsuvás.

Hamarosan jelentkezem...

Ministry RULEZ!

A LEBASZ különlegesen képzett partykommandós alakulatai tegnap este Londonban és Budapesten összehangolt razziát tartottak. A londoni különítmény a sikeres rajtaütés során meg nem erősített mennyiségű szeszesitalt semmisített meg és keményen odacsapott a táncparkettnek is. Ezúttal még néhány tigrisbukfenc is belefért a programba. :D

Szóval túlvagyunk az első, Bazsi nélküli bulin. Hiányzott. :)

Robival annyira elkeseredünk kedves barátunk hazautazásán, hogy egy Minisrty-s partyval dobtuk fel a hangulatot. A buli a BECK'S és a CORONA sörök támogatását élvezte, amik meglehetősen erős alapokot biztosítottak a gondtalan jókedvhez. Az önzetlen felajánlásokat pedig ezúton is köszönöm a kedves ismeretleneknek! :D

A buli ismértelten fergeteges volt, bár a trance stílus nekem annyira nem fekszik. Merre vagy Pete Tong??? A lányok (Robert kolléga elmondása szerint) jók voltak, én nem figyeltem őket. A Ministry-ben annyira átjár a zene, hogy másra képtelen vagyok koncentrálni. Korábban nem találkoztam ilyennel, de itt csak a zenére figyelek. A szám folyamatosan fülig ér, semmi sem tudja letörni a jókedvemet.

Ennek ellenére alig várom már a hazatérést, a barátokkal szervezett otthoni bulikat, a fergeteges balatoni estéket! Már csak 3 nap. Készüljetek, mert jövök!

Meghitt pillanatok 1.

Ráleltem az egyik legundorítóbb képsorra! :)

A fotók pár hónapja készültek, mikor még a másik lakásban laktunk, és a csodaszép fürdőnket meg kellett osztani két nem túl higiénikus nepáli középkorú hapsival. Kb. havonta olyan szinten eltömítették a zuhanytálat (ki tudja mivel), hogy muszáj volt eljátszani az alábbi tisztogatást, ha bírta az ember hányás nélkül.
Egyrészt azért nekünk, mert ők szartak rá, másrészt számunkra elég gusztustalan volt úgy bemenni a tálba még papucsban is, hogy a víz egy pillanat alatt az ember bokájáig ért. Márpedig hiába permeteztem fertőtlenítővel agyon minden nap, a tudat, hogy róluk mi jöhetett le azelőtt és én abban állok... Utána a lábamat is fertőtleníthettem. Úgyhogy az ember megtanulja milyen szép és jó is a tiszta, illatos fürdő!

Lyukas :)

El se hiszem! Ma sütött a nap, egész meleg is volt. Lucas-szal kicsit hülyültünk a Hampstead Heath-en hazafelé, ettünk fagyit meg ilyenek! Szupiiii! Júni 17-én megtörtént az első londoni nyári "fílingem"! Juppiii!

Hazautazás előtt

9 nap múlva otthon vagyok. Baromira nem tudom mi vár, én egy ideig nagyon vártam, de most már kicsit félek.

Itt minden az ellen szól, hogy menjek, de ez túl egyszerű lenne. Meg csak kellene még kicsit harcolni. Nehogy már elcsesszek úgy egy évet, hogy semmit nem tudok felmutatni. Vagy elég ennyi időt pazarolni? Pazarlás volt ez egyáltalán? Persze mondhatjuk, hogy a tapasztalatok és élmények... De visszajöjjek? Egy étterembe visszajöhetek dolgozni július közepétől, de kell az nekem? Azt hiszem nagyon sok mindent fog eldönteni az otthon töltött két hét. Kíváncsi vagyok ki és mi és mennyire fog hiányozni Londonból, fogok-e visszavágyni vagy ennek jele sem lesz. Nagyon érdekel milyennek fogom érezni a közhangulatot, a családomat, a barátaimat; milyen lesz otthon közterületeken mászkálni, furcsán többnyire csak fehér embereket és heterókat látni. Milyen lesz kihúzni magam az öreg, szovjet metró ajtajának tövében és nem görnyedni mint itt mindegyik új metrón a számtalan vonalon. A BKV elavult rendszerét látni (ellenőrök, jegyek), ámbár korai metróindulásokat, ami itt nincs... Hogy mennyire fogom észrevenni magam, ha a tőlem pár centire állót kezdem el kibeszélni utazótársammal, mint itt, hiszen senki nem ért magyarul és egy év alatt az ember megszokja, hogy belekáromkodhat a világba, kimondhatja véletlenül, hogy:

• "iszonyú büdös ez a paki"
• "hú basszus egy feka ment el mellettünk, ellenőrizni a zsebeket"
• "ezek is mennek gyapotot szedni"
  
• "gusztustalan a segge a melletted álló csajnak"
• "nézd a kis kínaiakat viszik cipőt varrni"
• "ez a picsa is már megint itt sminkeli magát"
• "mennyire görbe a lába ennek az igazi dagadt, angol szépségnek"
• "milyen ostoba feje van"
  
• "megharapnám az arcán azt a szemölcsöt annak a bácsinak"
• "na ezek is tuti tahó lengyelek, nézd a szláv fejüket"
  
• "de adnék annak a ribancnak"
• "megnézném a púzókáját" :)
• etc.
  

Mivel pár hete felmondtam a GBK-ben, most épp ismét Lucas-ra vigyázok esténként. Napközben járok egy úgynevezett Pitman "Effective Business Communication" tanfolyamra, amit jövő héten szerintem be is fejezek és vizsgázom, nem túl bonyolult. Nagyjából egy számítógéppel csinálok mindent, csak ritkán kommunikálok emberekkel - itt is. Ezek az angolok iszonyú buták lehetnek amúgy irodai alapszinten is, hogy egy ilyen tanrendbe bekerült alap nyelvtan, szórend; hogy kommunikáljunk telefonon és e-mail-en, miért ne legyünk bunkók... És szinte csak angolok járnak. Mindegy, erről legalább lesz egy papírom - ha minden jól megy, talán a sorba berakva lesz értelme valahol a világban.

Nagyon remélem, hogy az otthon töltött idő kitisztítja a fejem, hogyan is tovább, mert ennek valamerre dőlnie kell, ugyanígy nem maradhat. Biztos vagyok benne, hogy egy új világot fogok látni, legalábbis akképp szemlélni 9 napon belül. Bárhol is élek tovább, fel kell pörögni, határozottan lépkedni tovább. Hol, hogyan, miként (értsd foglalkozás) - kivel? Ez szerintem mind - de legalább egy része - eldől egy hónapon belül.

Addig is várjatok, mert jövök! Az otthoni munkaajánlatokat pedig várom! :)

The Caffé Nero Experience - Egy kávézó mindennapjai 1.

Ezt a bejegyzést kicsit félve írom, mondhatni suttyomban, mert a LEBASZ arab kisebbségét képviselő B. Róbert legutóbb megfenyegetett (ilyenek ezek az arabok), hogy tökön rúg, ha még egy Caffé Nero Experience-s cikket merek írni. Merthogy, úgysem érdekel senkit. 4 dolog miatt született meg mégis ez a cikk:

1. Egy arabnak csak nem hisz el mindent az ember
2. Nem bízom Robinak a dolgok fontosságáról alkotott fogalmában, mivel ő szentül hiszi, hogy a Facebookon található mind a 6242724 ismerősét érdekli, hogy ő mikor megy aludni (zzzzZZZZZzzzz...), mikor mosolyog ( :))))) ), mikor mérges ( gggggggGGGRRRRRrrr....) és mikor kacag hangosan (LOL, LOL :D)
3. Szeretem Robikát idegesíteni
4. Gondoltam lesz olyan érdekes, mint amikor Robi alszik (zzzzzZZZZZZzzzz). LOL!

Szóval ma is baromi forgalmasak voltunk, Tündivel, Ferivel és velem 2,2-en dolgoztunk (nagy jóindulattal) a legnagyobb csúcsforgalomban. Azért csak 2,2-en, mert F. kolléga inkább csak hátráltatott, mint segített minket. Az angolok türelmesen álltak a sorban, még a 32-iknek sem volt egy szava sem amikor sorra került. Micsoda egy birka nép! Én ilyen tömeg láttán azonnal kifordultam volna a kávézóból, de ők kivárták a sorukat. A közelben egy 'Free Gaza, Free Palestine' megmozdulás volt, innét érkezett a sorban állók többsége. Ezt a fejkendős asszonyok nagy számából és a mindenfelé eldobált 1,5 méteres "Free Gaza" transzparensekből következtettem ki. Több család kellemes szombat délutáni programjaként szolgált a mai tüntetéssel egybekötött kávézás és annak feldúlása. Ennyi mocskot még életemben nem láttam, amit ma kellett összetakarítanunk. Még a helyi önkormányzattól is bejött valami illetékes, hogy takarítsunk össze... A vécé is eldugult, be is zártam mert nem tudtam lepumpálni a lepumpálni valót. Aztán valamelyik jóérzésű vendégnek megeshetett rajtunk a szíve, mert legközelebb már szinte ki is volt takarítva az illemhely és a dugulásnak is csak hűlt helye volt. Érdekes, hogy amikor a mocsok elér egy bizonyos szintet és mi éppen nem vagyunk ott, akkor mindig jön egy kedves és jószándékú vendég aki gumikesztyű nélkül is lepumpálja a szart az eltömődött kagylón. Ezúton is köszönöm, és respekt neki!

Herr General, Maestro, Shift Leader Sabo

"A csúcsra értem. Ideje továbbállnom." (Sabo Vadnai)

Röviden: rendszeres olvasóink tud(hat)ják, hogy a kávé világába vetett fejesem majdnem csúnya hasassal végződött kedves Olga Maestrom, Shift Leaderem folytán. Nagyon megutáltam a rengeteg szivatás miatt és később mégis nagyon megszerettem emberi tulajdonságai miatt ezt a csupa titán, csupa szintetikus szövet halmazt :)

Mint azt csak talán kevesek tudják, régóta foglalkoztat az emberek feletti hatalmaskodás gondolata (gyk. csak viccelek) és most végre beért a vérverejtékes munkám gyümölcse: nemcsak Shift Leader lettem, hanem a Maestro kurzust is sikerült 95%-os teljesítménnyel abszolválnom. Míg az előbbi egy teljes műszak levezénylésére jogosít teljes felelősség vállalása mellett, addig az utóbbi megszerzésével bebizonyítottam, hogy a cég standardjait nemcsak ismerem, de teljesítem is azokat, ezáltal alkalmassá válva az új belépők (barista trainee-k) shop-beli betanítására, melyért zsebpénzként is értelmezhető fejpénzt kapok. Magyarul, kapuccsínók habja és hőfoka áll vagy bukik rajtam mostantól, London-szerte. És lássuk be, ez nem kis felelősség...

A viccet félretéve, napi feladataim mellett a friss emberek betanítása, munkafolyamatokkal való megismertetése is a felelősségeim közé tartozik majd. A managerem szinte repkedett az örömtől az eredményem hallatán, ami egészen odáig fajult, hogy még a "Sabo, I love you!" is elhangzott... (Aki látta már a manageremet, Tinát, az tudja, hogy ez nem is annyira kellemetlen...) A nálunk dolgozó Trainee Baristánknak azonnal meg is lett mondva, hogy amit mondok neki az kőbe vésett szentírás és mindent az én utasításaim szerint kell csinálnia. Még az egyébként emberevő és vért ivó, mindenki által rettegett Area Managerünk is csak "Superstar"-ként említett a manageremnek írt e-mailben. Szóval most mindenki happy és everything is superb, talán ez éppen elég egyértelműen jelzi, hogy mennem kell(ene). Végtére a Gay Hussart is akkor hagytam ott amikor már a csirke belezését is rám merték bízni...

Bazsi infók

1. Május 30 óta folyamatosan lázam van, kellemetlen izomgörcsökkel, enyhe hallucinációkkal. Szilvi pátyolgatott végig, szinte elvitt a dokihoz, engem csak a hideg rázott folyamatosan. Ha ő nincs, nem is élem túl. A doki azt kérdezte kerülhettem-e maláriás ember közelébe vagy magam jártam-e olyan helyen ahol ez "beszerezhető". Néhány napnyi 38-39 fokos láz és olyan láb és kézfájás után, melytől mozdulni alig bírtam, három napja 4 óránként nyomom a Paracetamolt Nurofen kíséretében, így egész csökkent a tünetek elhatalmasodása szervezetemen. Ha nem tartom be az időt, 4,5 óránál hirtelen felhevülök, szédülök a fejem elkezd összepréselődni és a testem kiált a szerért. Amikor már úgy érzem, hogy egész jól vagyok, persze odabentről jön valami jel, hogy "ne izgulj, ez csak a "medicínák" hatása, tudok én többet is ha akarok!"

2. Felmondtam a GBK-ben, elég volt. Szar meló szar pénzért, nincs értelme, végre lépni kellett. Az utolsó pár napot se dolgoztam le, hisz beteg lettem... Majd ha jobban leszek, igyekszem visszamenni és készíteni pár képet az ottaniakkal közösen, többségüket már sikerült megkedvelnem.

3. Elhatároztam, hogy csinálok egy nyelvsulit (lehetőleg business English) a hazautazásig, holnap meglátjuk mit is sikerülne; illetve, hogy nézelődöm munkák közt és ha csak valami jóra lelek akkor jövök vissza.

4. Szerdán voltam az Elena's L'Etoile nevű étteremben próbanapon. A helyről Gizi adott infót, mert ez a Gay Hussar "testvérétterme", így hallott a leendő üresedésről. Volt interjú, aztán a "trial", sikerült megbeszélni a legtutibbat (hisz felvettek!): július 12-én ahogy visszajöttem Magyarországról, kezdhetek. Addig nyugi, max suli!!! Egyébként izgi volt a próba, agyongyógyszereztem magam, hogy ne legyek rosszul, így viszont idővel az érzékszerveim kezdtek tompák lenni. A délutáni szünetre már alig láttam és csak gyengén éreztem a kezemmel, hazahúztam, aludtam 45 percet, aztán siettem vissza újra, frissen begyógyszerezve, mákom volt, hogy bírtam, de tuti nem tett jót, nagyon furcsán éreztem magam estére.

Amúgy koros, puccos a hely, iszonyú drága, ki kell nyalni minden segget rendesen, de itt legalább megfizetik érte az embert. Állítólag nagyon sok a jatt. Hát remélem, mert ha már megint vendéglátásban fogok kicsit továbbvergődni, legalább ez meglegyen! Amúgy meg végre volt sikerélmény, ezt nem dobálták utánam az elmúlt egy évben! Irány a pénzfürdő, nyelünk egy nagyot, ennyi még belefér, max pár plusz hónap munka, otthon elképzelhetetlen pénzért. Persze hacsak otthon most nem nyomnak elém valami eszméletlen ajánlatot... :)

Angol kultúra

Itt töltött időszakom alatt döntően egyoldalú tapasztalatom van számos dologgal kapcsolatban. Ezt eddig nem akartam blogra vetni, hiszen mindenkinek, mindennek kell hagyni időt, formálják csak a tapasztalatok a véleményt. Lassan azonban eltelik egy év és általánosságban el kell, hogy mondjam: a taglalt kultúra nem létezik! Bárhogy próbálom meggyőzni magam, nem, nem és nem. Íme egy kis csokor néhány példával.


Utca, tömegközlekedés:

Az emberek többsége alkalmazkodva a modern kor vívmányaihoz, fülében zenével, kezében telefonnal járkál a legkevesebb kapcsolatot keresve a külvilággal. Mivel menet közben is általában a Blackberry-jüket vagy iPhone-jukat baszkurálják és tömegben sem néznek fel, óriási test-test ütközéseket lehet látni minden nap, lepattannak egymásról, van, aki észre sem veszi, van aki perdül egyet és úgy megy tovább. Teljesen normális, elnézést ilyenért nem kell kérni. A tolakodás, lökdösődés alap, ha nyílik a metró ajtaja, mindegy, hogy lenne leszálló, máris nyomul fel a sok tahó és megsértődnek, ha "véletlenül" elsodrom őket a vállammal. A fiataloknak, középkorúaknak eszükbe sem jut átadni a helyet, a világháborúkat átharcolt öregek csodálkozó tekintettel néznek, ha én ezt megteszem.


Vendéglátás:

Eddigi tapasztalataim alapján (ez még változhat) a hétkönapi (értsd: nem posh) helyekre beülő átlag nem köszön, többnyire megköszön, de ételt szétdobál, italt kifröcsköl, majd az asztalon hagyja az egyheti kitermelt szemetét és 90% ismét köszönés nélkül távozik. Legutóbbi úgyis megesik, ha hatszor rákiabálok: Bye!

Azt imádom leginkább, ha bejönnek és valósággal ignorálnak. Köszönök, nem köszön; megkérdezem mit kér, nem felel, meg se hall, rám se néz, később, meg papol, hogy ő már várt egy ideje. Az a fasza még, ha valaki úgy gondolja készen áll rendelni, majd 10 perc alatt sikerül is ezt megtenni, mert fingja nincs mit akar, nem tudja mi micsoda, pedig le van írva arra a kurva étlapra, de nem olvassa el, aztán neki áll följebb a végén, hogy ő nem tudta mi is van ebben a kajában, nem akar fizetni érte, hiszen neki senki nem mondta, holott csak az agyát, meg szemét kellett volna megerőltetnie... Még azt imádom amikor elkezdenek rendelni, majd a második tételnél valami baszott jópofa sztori kerekedik és ismét elfelejtik, hogy rájuk várok és folytatják nyugodtan. Ennél már csak a komoly üzletember kedvesebb, aki bejön, máris rendel, fizet, egy fillérrel sem ad többet, de egy pillanat erejéig sem néz rám vagy mond egy plusz szót, végig a telefonjára púposodva nyomkodja a gombokat.


Vezetés-gyalogosok:

Csak négy napig volt a seggünk alatt autó, de ennyit egyhuzamban nem rettegtem életemben. Bármikor, bárhonnan kivághatnak, ráhúzhatják az emberre a kormányt, máris dudálnak, ha valami nem tetszik. Az előzékenység nem létező fogalom, a négy nap alatt összesen nem történt négy eset, mikor el-, beengedtek volna minket.

Nap, mint nap látható, hogy a buszoknak sem adnak elsőbbséget, a gyalogosokkal szemben döntően figyelmesek, de csak a zebráknál. Ez azért gond, mert a sok pöcs gyalogos mindenhol özönlik át az úttesten, aztán néha közéjük hajtanak, ha nem elég gyors a tömeg. A gyalogosok csak az autót látják normálisan - ha legalább egy kicsit figyelnek - így néha a biciklis, akinek már nincs ideje megállni - a számára amúgy zöld lámpánál - sokszor rongyol emberfalba. Tréfás "európai" szemmel látni ezt a sok gyökeret.

Van még valami, ami nagyon felcseszi a fejemet. Pl. ha sétálok egy forgalmas városi főútvonal mentén, ahol folyamatosan keresztutcákat kell keresztezni, ugyebár a kis utcákból kihajtó autóknak mindenképp meg kell állni, hiszen elsőbbséget kell adniuk a főútvonalon haladóknak. De ők nem úgy állnak meg, mint nálunk: hogy a saroktól-sarokig tartó szakaszon a gyalogos átsétálhasson, hanem nagy sunggal keresztbe áll, mégha öt percet is kell ott várnia. A sok paraszt néha dudálva áll be a kereszteződésbe, hogy mit megyek én át előttük, majd 1,5 méter múlva amúgy is megáll.


Mű-udvariaskodás:

Elegem van az állandó hávárjúból, ha igazából a választ mindenki leszarja. A legrosszabb, ha nátbeed, de akkor sincs tovább, hogy "és miért?" Ó lávli és nagy mosoly még akkor is, ha épp arcon köplek? Mit kell állandóan áludvariaskodni? Vándörful az időjárás, miközben már megint esik te nyomi?

Szilvivel és Szabival a kirándulásunk alatt volt egy jó sztori. Szabi útbaigazítást kért egy nőtől, akit épp megállított.
- Sorry, could you tell me how we can get to ...?
A nő csak nézett, majd Szabi, mint akinek leesett a tantusz:
- Hi, how are you?
- Good, good, how are you?

- Fine thanks. Nice weather, isn't it?

- Yes, lovely.

- Alright. So, could you tell me...

Én csak röhögtem, hihetetlen, hogy a felesleges muszáj-köreikkel mennyi időt tudnak pazarolni.


Fog még eszembe jutni számtalan dolog, de ezeket tudatni akartam veletek és magammal is... Otthon sem voltam elégedett az "átlag" emberrel, de sajnos meg kell állapítanom, hogy itt butábbak, bunkóbbak és figyelmetlenebbek. És ha valaki azt gondolja, hogy ezek a bevándorlók, hát NEM. Ismerek itt olaszt, spanyolt, írt, csehet, lengyelt, litvánt, törököt és valahogy mindegyik ismeri azokat a normákat, melyeket én és ha nem is IQ-harcosok, jó emberek. Remélem még hírt adok bármiféle revízióról, de sajnos nem bízom benne egyelőre.

Egészségügy-teszt

Már lassan egy éve fizetem ennek a csodás országnak a TB-t, így gondoltam ideje legalább megnézni hogy is működik.

Többször voltam már beteg, főként az itteni csodálatos időjárásnak és annak köszönhetően, hogy a világ minden tájáról áramló bevándorlók eszméletlen mennyiségű betegséget is behoznak, nem kevés alkalommal valami új vírust kombinálva össze hónapról-hónapra és lehet látni, hogy megy végig mindenkin körülöttem, majd idővel persze rajtam is.

Vasárnap betelefonáltam a munkahelyemre, hogy szarul érzem magam, nem tudok menni dolgozni. Ez még itt nem lenne elég, mert ezt szarják le (meg azt is, hogy még soha nem hiányoztam, ami itt elég ritka), úgyhogy azt mondtam hasmenésem is volt. Ez a köcsög főnöknek kapóra jött: oké, akkor csak úgy jöhetsz vissza dolgozni, ha van róla papír, hogy már rendben vagy. Mondtam jó, aztán hétfőn Szabi kíséretében nekivágtam a dokikörútnak, mely azt hittem pár perc lesz, ez mégiscsak "Nyugat".

Neten kinéztem a legközelebbi GP (General Practitioner) címét az NHS (Egészségügy) hivatalos honlapján. Itteni szokásokhoz híven a cím alatt nem volt semmi, csak egy lakóház. Ekkor volt 11 óra. A közelben volt szerencsére egy gyógyszertár, megkérdeztem őket, hamar el is irányítottak. Kis séta, ott is vagyunk. Hát akkor biza első a regisztráció, számtalan adatlap kitöltése. Itt volt néhány nem túl adekvátnak tűnő papír, pl. milyen színű, fajú, vallású vagyok, mely biztos rettentő fontos lesz, ha épp újraélesztenek. A végeredmény elég fura lett: other white (Hungarian); not religious, but baptized; majd szegény csaj meglátta, hogy Tripoliban születtem, na ez nagy szart kavart. A megoldás az lett, hogy az ázsiai összefoglaló négyzethez (mely kb. négy alosztályra bomlott) a leányzó befirkantott egy ötödiket: Lybia. Majd büszkén odébb rakta a papírokat. Kérdeztem, hogy akkor mikor lehetne találkozni dokival. Ó hát a hétre már nincs időpont! Mondta ezt hétfőn... Otthon ilyet el tudtok képzelni? Akkor kérdeztem, most mi van, ha nekem most köll a doki? Adott egy címet 30 percnyi buszúttal odébb, hogy ott van ilyen esetekben úgynevezett Walk In Center (WIC). Szóval normális régi módszer szerint az ember bemegy és lerendezik.
Amúgy viszont csütörtökön jöjjek vissza, mert általános vizsgálatnak vetnek alá, hiszen ide regisztráltam. Anyátok, arra bezzeg lesz idő...

Szóval Szabival kisétáltunk a buszhoz, eljutottunk a Whip's Cross Hospital-hoz, ahol megtudtuk a következőt: Már számtalanszor tudtára adták a Leyton-i GP-knek, hogy náluk nincs WIC, csak nem képesek megjegyezni. Ennek nagyon örültünk. Út a következő helyre, ami lakhelyünktől, amúgy 5 perc séta lett volna.

Felmegyünk 13.55 körül, kitöltök egy lapot, majd azt mondja a recis, hogy pár perc. Leülünk Szabival, röhögcsélünk, még azon is elmosolyodunk, hogy bárki bejön, mindenki előttünk bemegy, majd kijön átlag 10 perc után és láthatóan a dokik nem fogadják egy percen belül a következő pácienst, tehát ráérősen dolgoznak. Biztos azt beszélték, hogy menjetek csak be előre, ők csak magyarok! 15 óra tájban szóltam a pultnál, hogy visszajöjjek netán később? De azt mondták: Don't worry, the doctor will see you very soon.

Kb. fél négykor sikerült bejutni és 4 perc alatt letudtuk a dolgot. Megjelenésemet igazoló papírt nem kaptam, mert bármilyen hivatalos okmány kiadásáért 20 fontot kell fizetni! Szóval max nem megyek vissza ide többet dolgozni, abba se halnék bele, úgy is ki akarok lépni.

Majdnem 5 óra alatt nagyjából sikerült, amit akartunk. Ha az ember viszont ragaszkodik a háziorvosához, nem is tudom mit csinál, ha két hetet kell várnia... Emberek, ismét egy pont, amit nem ártott tapasztalnom, mert azt hittem ez is csak otthon megy szarul, de nem, sőt!

Urak Londonban

Régóta érezzük, hogy az angolok lenéznek minket. Ez most vagy azért van, mert szar a munkánk vagy csak szimplán azért, mert bevándorlók vagyunk. Szóval, mivel munka közben folyamatosan alárendelt szerepben vagyunk kitaláltuk, hogy heti egyszer, terápiás jelleggel urizálni fogunk. Ezalatt azt értem, hogy kiprovokáljuk, hogy valahol még ránk is ’felnézzenek’ és uramnak szólítsanak. Erre a következő stratégiát találtuk ki: bemegyünk az ASDA nevű, TESCO-nál is olcsóbb hipermarketbe és megfürdünk az árufeltöltők kötelezően felénk nyilvánított tiszteletében.

Egy elképzelt szituáció:
- Elnézést, merre találom a csokis tejet?
- Balra a második sor, URAM.
- Megmutatná pontosan?
- Itt van URAM.
- Köszönöm.
- Nagyon szívesen URAM.

Majd a megszerzett csokis tejjel a kasszához ballagunk és 1- illetve 2 pennysekből összedobjuk az árát. A pénztáros hosszasan számolgatja.

- Elnézést URAM, de még 3 penny hiányzik.
- Mennyi?
- 3 penny, URAM.
- Sajnos ennyink van.
- Sajnálom URAM, nem tudom odaadni a csokoládés tejüket.
- Sebaj, viszlát.
- Viszont látásra URAM.