Oktober 13. este, Bangkokba erkezesunk

Este értünk Bangkokba, itteni idő szerint 19 órára, nekünk ez még csak 13 óra volt. Egy tuningolt autóval behoztak a szállásunkra, melyet bár csak mázliból, Szabi épp a belváros közepébe, igen jó helyre foglalt. Az autóút maga egy csoda volt, mert a kilátás máris egy új világra volt kapu, mely mintha nem is lett volna igazi. Aki Európán kívül még nem járt (pl. mi) igen furának találja ezt a rengeteg magas épületet, modern autókat és úthálózatot. Ja, és a nagyobb főutak minden esetben a magasban vezetnek, a házak 3-4. szintjével egyvonalban, így az utak alatt még van egy réteg a városból. Útküzben végig helyi arcok, többségében nem olyan csúnya emberek, mintha a legtöbb félvér lenne, szerencsére a keleti vonások annyira nem dominálnak rajtuk, mint a kínaiakon. Ahogy a városközponti pár utcára fordultunk viszont hirtelen mintha Londonba értünk volna. Mindenféle náció, de főként fehér.

Ürítés, zuhanyzás, pakolás és már mentünk is le járni egyet. Meg kell szokni a minden irányból való azonnali támadást, ahogy megy az ember az utcán: zöldség, gyümölcs, szopás, dugás, bárokba szállítás tuk-tukkal avagy taxival, masszás, fű, ital, ping-pong show... Tényleg fillérekért lehet venni mindent. Szabi már két kaját is meg mert kóstolni az utcán. Az egyik banános, mézes pancake, asszem 25 baht-ért, ami fél font, meg egy ázott kutyaszagú tésztás, húsos valamit, talán 40-ért. Az előbbi elfogyasztásához behúzódtunk egy épület tövébe leülni, mert az eső is rákezdett. Tőlünk másfél méterre látok valamit nyugodtan előmászni a föld alól egy lukon, aztán lassan odébb battyogni. Először azt hittem hallucinálok, de nem, egy alkaromnyi lomha patkány volt. Londonban már láttam pár ilyet, de ott mindig sietve menekültek, itt meg úgy tűnik senki nem bántja őket, tehát úgy közlekednek mint az emberek. Szabi lenyomta kissé furcsa érzéssel az utolsó falatot és indultunk tovább. (Én az itteni dolgokból eddig a csapvizet mertem megnyalni, gondoltam legalább egy nyugodt éjszakám legyen, ha egyáltalán lehet a jetlag-et belekalkulálva. Na majd ma én is teszek róla, hogy visítva fossak, meg kell ismertetni fokozatosan a bélrendszeremet a helyi kihívásokkal!) Papucsok már 75 baht-tól kaphatók, pólókból pedig eszméletlen jókat lehet venni már a szállásunk bejáratától 15 méterre is.

Máris sajnos fejbecsapott az a látvány, amit rebesgetnek Thaiföldről... Nézelődöm, sok szép lány, néha megragad az ember szeme egy-egy formás mellpáron, vagy fenéken, de pár esetben igencsak férfi arca van annak a csajnak.

Eliszogattunk pár Chang sört este. Bár elég kemény kombó a fáradtságtól alapból hamar becsípni, plusz a 34 fokos tapadós, párás meleg, illetve ömlő zápor félóránként. Az ember nem is tudja, hogy ami csorog a feje búbjáról is, az most kintről oda kerülő eső, vagy belső kényszerre termelődő izzadság. Minden esetre végül egy utcára nyíló bárban kötöttünk ki, ahol egy helyi énekes gitárral kísérve önmagát, Oasis és U2 dalokat halandzsázott. A hangja jó volt, de hogy itt mit meg nem teszenk a külföldiek szórakoztatására... A környezetben aranyosak az emberek, mi kicsit két német sráccal beszélgettünk.

Oktober Indulas

Október 12., este. Kiértünk a Heathrow 4-es termináljához. A becsekkoló sorban csak indiaiak, többnyire nem túl illatosak, ázott naftalin szaga árad belőlük és egy ember minimum három óriási bőrönddel utazik.

Kicsit az utolsó pillanatig izgultam, mert bár a thai hivatalos álláspontnak ellentmond, a Kingfischer Airlines kérdésünkre előzetesen azt közölte, hogy ha nincs oda-vissza jegy, nem engednek fel a gépre. (Nekem pedig csak kifelé szóló jegyem volt.) Tájékoztatok mindenkit, hogy ez hülyeség, senkit nem érdekelt se Londonban, se az átszállásnál Mumbaiban (Bombay).

A gép óriási volt, egész jó ételek, filmek,kiszolgáló személyzet... Kis alvással fűszerezve egész bírható volt a 10,5 órányi repülőút Mumbaiig. Néha hátradöntve az ülést, olyan tágas érzete támad az embernek, mint annak idején a kis Polski hátsó ülésén ülve. Aki viszont nem szokta meg Londonban e rezes bőrű nép morálját, annak kicsit alkalmazkodnia kell a helyzethez. Simán pakolnak úgy az ember feje fölé máshol ülő emberek, hogy közben hatszor fejbe vágnak, a hasukat és farkukat az ember szájához dörgölik, fejünkre ejtenek, dobnak valamit, majd csak úgy elmennek.

Ott "kellemes" hangulat tárult elénk. Már a repülőről látható volt, hogy bármely irányba véget nem érő nyomornegyedek tarkítják a tájat, a repülőteret is ez övezi. Mint a Slumdog millionaire-ben, gyerekek játszanak a szemétdombokon, égetik a koszt, kegyetlen életkörülményekben élnek. Kb 2 órát kellett várnunk egy olyan helyen és emberek közt, mintha a 70-es években lettünk volna.

Megtapasztaltuk az első eszes pénzfejési technikát egy reptéri dolgozótól, kinek munkakörét utólag "smoking attendant"-ként írnánk le. A lényeg, hogy bárkitől kérdezi az ember leszállás után az ember, hol lehet cigizni, bunkón elhajtanak, hogy mindenhol TILOS! Na ekkor jön lép közbe ő, a megmentő...

- Hi, smoking, smoking?

- ?

- Do you smoke?

- Yes, is there a smoking area in the building?

- Come with me sir, I'll show. (Követnünk kell vagy másfél percen keresztül egy eldugott kis bárszerű vendéglátó egységhez.) Don't forget me sir! (Közben nem palástolva szándékát a zsebét csapkodja.) Sit down, have a drink and smoke! (Zsebcsapkodás ismét)

Neki egy font, a 0,3-as Cola 2 font. Persze hivatalosan nem is lehet fonttal fizetni, tehát minden zsebre ment. Utána láttuk, hogy barátunk kétpercenként hozza a kuncsaftokat...

Bangkokig 4,5 óra, kicsit kisebb gép, de viselhető, nem panaszkodom. Modern világ, hőség és egy aranyos kislány fogadott minket BALAZS MIHALFFY, NEW SIAM táblával a reptéren. Utóbbit Szabi szervezte előzetesen a szállásunk őt küldte sofőrként. Felüdülésként hatott rám a nagy csend, mert Londonban való felszállás óta mindkét gépen időnként és Indiában a reptéren is folyamatosan a gyerekkoromat visszaidéző Richard Clayderman szólt.

Fontos infó, ha valaki erre jár! Mielőtt az ember az útlevelét kezelteti, a bangkoki reptéren ki kell tölteni egy "departure card" nevő papírt, amit senki nem említ, csak ha már egyszer végigálltuk a sort. Ezt az egész út során meg kell őrizni, az országból való kilépésig.

Urologia

London. Szeptember eleje. Pár napja fáj a jobb herém és kicsit meg is dagadt. Kellemetlen, várok pár napot, de nem múlik. Ezzel muszáj orvoshoz fordulni, hiszen Thaiföldre nem szívesen indul az ember bármilyen problémával, főként nem genitális eredetűvel. Elmegyek hát a Soho walk-in centerbe, ahol kis várakozás után egy nővér hív beszélgetni a konkrét hely, érzékenység és fájdalom diagramomról. Kiderül, hogy itt ezen nem fognak tudni segíteni, pár utcával odébb kell mennem (Dean street, ha bárkinek a jövőben szükséges lehet az infó), ott van egy szexuális problémákkal foglalkozó egészségügyi intézmény. Igazából olyasmi, mint nálunk az urológia, de mégsem teljesen.

A recepción persze egy helyes fekete-félvér lánynak kellett elmagyaráznom a helyzetet és le is írni egy kitöltendő adatlapra. Egy héttel későbbre adott is időpontot, melyre persze mondtam, hogy addig nem várhat a dolog. Kérdezte, hogy "why, is it very painful?", erre mondtam, hogy "yes, quite sharp constant pain with spasms in the right testicle, very inconvenient as I have written it down". Kedvesen átadott még pár kitöltendő anyagot, majd szólt, hogy várjak, ma még biztos megnéz egy doki.

A váróteremben csak ekkor néztem körül. Szinte mindenhol meleg párok (kevés nőnemű) vártak, akik valószínűsíthetően valamilyen nemi betegséget kezelendő érkeztek ugyanide. Néhány kellemes ölelés és csók is elcsattant, mire végre behívtak. Egy 38 körüli dokisegéd tessékelt a szobába, akinek 10 percen keresztül ecseteltem mi is az én gondom. Szorgosan jegyzetelt. Természetesen ő sem volt hetero, úgyhogy már rettegtem, hogy mindjárt az a rész jön, hogy akkor toljam le a gatyám, de szerencsére csak annyi volt, hogy akkor menjek vissza várni, mindjárt megnéz egy orvos. Hamarosan újra behívtak egy helyiségbe, ahol újfent el kellett magyarázom mindent. Végre meg is vizsgáltak, semmi különös, csak átmenetileg valami ér megdagadt oldalt, el fog múlni magától... Szokásos londoni doktor-ajánlás: Ibuprophen, Paracetamol, ha a fájdalom addig is kellemetlen lenne.

Két héttel később...

Újra a váróteremben. Nem múlt el. Már odáig is eljutottunk, hogy vizelet és nyálkahártya (vagy milyen) mintát vettek. Utóbbit természetesen, csak hogy az eddigi kellemetlenségeket tetőzzük, egy nő tette a húgycsövemből. Pesze kiderült, hogy valami baktérium van ott, ami amúgy természetes, csak most sok és az okozhatja a herefájdalmat is. Kaptam antibiotikumot, meg egyéb gyógyszereket marékszámra (INGYEN) és már jobb is minden.

Gondolatok Londonról

4 nap múlva elhagyom Londont és sosem gondoltam volna, de hiányozni fog. Részévé váltam, kezdtem beilleszkedni, megismerni. Mégis, valahogy sosem éreztem magam itt otthonosan. Nem tudtam elfogadni, mert aháborgott a lelkem és ez mindenre kihatott. Nem tudtam elfogadni, mert mindent folyton Budapesthez hasonlítottam, pedig a két város egyátalán nem összemérhető. Mindig azt kerestem benne, amit nem találhattam, ami pedig megvolt benne azt nem értékeltem. Nem éltem az általa adott lehetőségekkel, nem voltam hozzá elég érett, felnőtt. Fájó érzés erre ily későn rádöbbenni, pár nappal a távozásom előtt.

Szeretem Londont! Szeretem, mert bölcsebbé tett, mert ráébresztett olyan dolgokra, amikre magamtól nehezen jöttem volna rá. Olyan tapasztalatokkal, élményekkel lettem gazdagabb, melyeket később is hasznosíthatok majd. Megtanított az emberi kapcsolatok és a tisztesség értékelésére. Apró darabokra tört, majd új embert csinált belőlem, egy sokkal nyitottabbat, boldogabbat. Megtanított az engem körülvevő mindennapi apróságok élvezetére, az élet, a lét megbecsülésére. Átformálta a gondolkodásomat és az értékrendemet. Úgy érzem több és jobb vagyok, mint egy éve. Köszönöm London!

Nem volt könnyű ez az út, hisz tapasztalatokat szerezni sosem egyszerű. Sokszor és sokat szenvedtem itt, de mindig volt velem valaki aki átsegített a legnehezebb időszakokon. Bazsi, Robi, kollégákból lett jóbarátok, családtagok. Köszönöm Nektek!

Londonban élve, dolgozva önkéntelenül is leginkább a negatív dolgokra koncentáltam: a magánéleti problémáimra, a munkahelyi stresszre és minden egyébre ami nem volt, de jó lett volna. A szép dolgok felett sokszor elsiklottam, vagy a város iránt érzett utálat miatt dacból nem voltam hajlandó észrevenni. Igen, utáltam Londont, utáltam az itt élő embereket és utáltam a munkámat. Most már látom, hogy az egész az én hibám volt, utálatosnak láttam mindent, mert nem voltam hajlandó meglátni benne a szépet.

Június végén alig vártam a hazautazást, hogy végre lássam az én kis büdös-koszos, de annyira szeretett Budapestemet. Minden tetszett otthon, noha az emberek semmit nem változtak, a szovjet metró is a régi és a Nyugatinál a húgyszagú aluljáróban még mindig leszólítgatnak a fogatlan prostituáltak: "Helló! Szexet?" Azonban megtanultam értékelni otthon a szépet és a jót, az élet igazán fontos dolgait. A barátokkal töltött estéket, a jó beszélgetéseket, a család és a barátok szeretetét és bizalmát.

Londonba visszatérve teljes volt a zűrzavar, minél előbb el akartam hagyni ezt a helyet és hazautazni. Londont még jobban utáltam, mint addig, hiszen miért is volt nekem jó a 30fokos nyárból a 16fokos őszbe visszajönnöm? Nem értettem magam, minden napom merő szenvedés volt, hazavágytam. Néhány hét elteltével csillapodott ez az érzés, kezdtem beletörődni a sorsomba.

Szeptemberben nem bírtam tovább és pár nap szabadságot kivéve hazautaztam, feltöltődni. Ismét remekül, még az előző útnál is jobban éreztem magam. A fordulópont ekkor következett: "ráleltem" Laurára, akivel minden a feje tetejére állt, az életemet megnyomorító negatív jel is hatalmas pozitívvá változott. Az együtt töltött rövid idő alatt ismét megtanultam szeretni az életet és ezzel együtt az önbecsülésem is visszatért. Azóta újra észreveszem a szépet a mindennapokban, már nem utálom az embereket és Londonnal is kezdek megbarátkozni. Boldog vagyok, végre újra élek!

Rengeteg élményt, emléket szereztem Londonban tavaly Augusztus óta. Van ami szép és boldoggá tesz és van ami szomorú, fáj. Azt már tudom, hogy minderre szükségem volt, mert csak tanultam belőlük. Sajnálom, hogy itt kell hagynom Londont, de mennem kell, tovább most nem maradhatok, máshol, mással van a helyem. Talán visszatérek még ide, talán már sosem, de mindig barátsággal fogok tekinteni erre a hatalmas és néha komor képet öltő városra, melytől mégis oly sok mindent kaptam.

Londoni divat

A londoni divat lényege, hogy az ember a lehető legtöbb pénzből a lehetséges legigénytelenebb módon öltözködjön. Vannak akik ezt egyéni, polgárpukkasztó stílusnak nevezik én egyszerűen csak ízlésficamként diagnosztizálom.

Azt már teljesen megszoktam, hogy a nők itt a metrón dobják fel a 10perces "alapsminket", de azért előfordul olyan amin megakad a szemem. Kedvenceim a fülledt, párás metrón körömlakkozás, csücsörítéses szempillaspirálozás, esetleg szemöldökszedés a reggeli buszon. Az angol nőknek semmi önkritikájuk nincsen, ami mondjuk érthető, hiszen az nagy mértékben zavarná őket az életük során. Viszont van X-Y és O-lábuk, 16évesen kibuggyanó hasuk (erre már kifejezés is van - muffin top) és pénzük az új rucikra.

Az alábbiakban álljon pár fényképes példa elrettentésül. 1: Igen, az tényleg egy masnis tetkó a farönk vádlin. 2: Igen, tényleg bármilyen alakra felhúzzák a cicanacit. 3: Igen, rövidnadrághoz is felveszik júniusban a prémes hótaposót. 4: Igen, vannak 20-as éveik vége felé járó "férfiak" akik tényleg 12-éves bajor kisiskolásnak öltöznek. 5: Igen, hétköznap is felveszik a gyönyörűséges piros "báli" ruhát, de csak ha tényleg legalább ilyen jól áll.

Előzetes a következő adagból: Gumicsizma kiskosztümmel? Naná! Valamint: - Édes kisfiam! Sokkal jobb így, hogy betűrted a farmerodat a magasszárú velúr csizmádba! Büszke vagyok rád!

Folyt. köv.

LEBASZ goes to Bangkok

Kedves Barátok, Olvasók, Rajongók! :)

Mint azt már többen bizonyára tudjátok a LEBASZ feladta londoni állásait és Október 12-étől Bangkokba teszi át székhelyét. Ezzel együtt nevünk LEBASZ-ról BEBASZ-ra változik, ami semmiféle utalást nem tartalmaz a szövetség Thaiföldi útjának leendő fő időtöltésével kapcsolatban!

Robi 3+ hónapra, Bazsi 2 hónapra, jómagam November 11-ig tervezem a Thaiföldön maradást. A kinti időbeosztásunk és a feszített tempójú tengerparti pancsikolás miatt most várhatóan November közepéig nem fogunk tudni jelentkezni, utána viszont videós és képes beszámolónk is elérhető lesz az oldalon, illetve igény esetén személyesen is. Telefonszámunk él, de nem valószínű, hogy felvesszük, hiszen e-mailben úgyis elértek minket. Aki mégsem, az valószínűleg nem véletlenül nem tudja az elérhetőségünket. Ők tartsák meg ezt a jó szokásukat és olvassák továbbra is nagy élvezettel a blogot!

Csókolom!

A BEBASZ-szerkesztőség nevében: én

SZTRÁJK!!! Londonban

A londoni metró, a Tube dolgozói már másodszor léptek sztrájkba rövid ittlétem óta. Emlékszem az otthoni BKV sztrájkra, hogy lebénult a főváros, és kétségbe voltam esve, hogyan fogok eljutni a Deák Térről a Ferenciek Terére... Londonban ez kicsit másképpen megy, itt csak 9 metróvonal nem járt. Ez éppen elég, ugyanis az emberek nagy többsége pont ezt a 9 vonalat használja mindennap.

Az egész hajcihő vasárnap este kezdődött, így munkába még metróval tudtam menni (45perc) de haza már éjszakai buszokkal mentem (3x45perc). Hazafelé én szúrtam el, mert Trafalgar Téren a buszra várva eszembe jutott, hogy talán jobb lenne egy másik busszal menni az Oxford Street-ről, mert az enyém úgyis csak 30 perc múlva jön. Az elméletem ott bukott meg, hogy az Ox. St-re induló buszra 10 percet vártam, 15 perc alatt értem oda a busszal, majd az onnan induló buszra is vártam még 15 percet, ami ráadásul csak átszállással jó nekem ahová megyek. Ráadásul a Trafalgarról induló buszom már rég úton volt amikor én még a másikat vártam, valahol... Legyen ez tanulság minden kedves olvasónak, járt utat a járatlanért soha el ne hagyjatok! Én ezzel kb. egy órát vesztettem tegnap.

Hajnali 2-re már haza is értem, hogy 5.50-kor kelhessek, mert 8-ra bent kell lennem, hogy megkávéztassam a majmokat... 6.30-kor indultam el, 9-re sikerült beesnem, 2 átszállással. Rettenetesen gyomorforgató élmény a hajnali tömött buszon bagószagú vendégmunkások közé préselődve szőlőfürtként csüngeni a kapaszkodón, egy testként dőlni velük jobbra, balra, ahogyan a kis tizentonnás buszunk zötykölődik. Ennél már csak az ijesztőbb, amikor az ember egy buszmegállóba érkezve hirtelen egy ilyen tömeg kellős közepén találja magát, majd beáll a 70 férőhelyes busz és a 200fős tömeg velem együtt megrohamozza. Az ép eszem azonnal tiltakozik, már nem is akarok felszállni a buszra, de nem tudok ellenállni, a testem már egybeolvadt a tömegével, visznek, préselnek a busz felé. Ez olyan érzés, mintha a karácsonyi bevásárlós tömeget összeeresztenék az Oktogonnál szilveszterezőkkel és beterelnék őket a Bajza utcai kisföldalatti állomásra. Szorongató!

Következő próbatételem a londoni HÉV (Overground) volt, amit olyan okosan építettek meg, hogy a kocsik belső terében vízszintes irányú kapaszkodók nincsenek csak két függőleges fémcső 2 méterenként. Aki épp a kapaszkodónál tud helyet kapni az vagy szemét csókos és valakinek a valakije, vagy külön bérlete van rá. Az ülőhelyekre, mint mindenhol máshol Londonban, itt is születni kell... Én egy fém burkolati elembe kapaszkodtam és megvártam amíg egy hölgy kihalt az egyik közeli kapaszkodóról.

Utolsó állomásom egy rövidke 30 perces buszos városnézés volt. Itt főleg a rámszálló álomkórral kellett megküzdenem, nehogy túlmenjek a busszal. "Szerencsére" a busz nem addig vitt ameddig kellett volna, így egy 10 perces gyaloglással sikerült felfrissítenem magam a nap végső próbatétele, a türelmes kiszolgálás megkezdése előtt. Plusz kaptam egy trainee-t is (már az 5. ember Dr. Maestro, Shift Führer Szabo hírhedten villámgyors, kék gumikesztyűs kezei alatt), akinek dióhéjban felvázoltam a napi tennivalókat, majd desszertként feltálaltam Londonnal kapcsolatos tapasztalataimat, mindenféle cukormáz-szarság nélkül. Remélem holnap azért még visszajön... :)

3,5óra alvás, 7óra munka és 5óra utazás után egyetlen dolog hajtott és tartotta bennem a lelket, az email amit Laurától kapni fogok. Hazaérve a főbérlőt és egy idegen nőt találtam a szobánkban, vasárnaptól ugyanis kiköltözünk. Kicsit felment bennem a pumpa, hogy a csaj farmerban ült az ágyamon (ki tudja hol volt korábban az a fenék?), de a fáradtságtól nem foglalkoztam vele, meg utálok is veszekedni. Mindegy, nemsokára elmentek és végre elolvashattam a kedves emailt amire egész nap vártam és hallottam a hangot, amit egész nap hallani szerettem volna. Így végül ez a napom is jól végződött, boldogan feküdtem le aludni.

Huszáros hangulat

A Gay Hussar-ban nagyon sok élmény ér, legyen az jó vagy kevésbé kellemes.

Minden nap, mikor a munka szar része van: a reggeli előkészület, takarítás, stb; mondogatom magamnak, hogy már nem sokáig kell bírni. Napközben annyira nem vészes.
Este az utóbbi időben rengetegen vannak, hiába a fergeteges ár, mégiscsak menő itt megjelenni. Az idő ekkor viszont gyorsan telik, eszem egy-két falatot a meghagyott ételekből, dolgozom, kimegyek bagózni... Azért nem kell azt hinni, hogy nem dolgozom, naponta 9-11 óra igen fárasztó állandóan talpon. Szilvi közelsége egész nap persze kárpótol a "szenvedésért" és alapból egy állandó kellemes, néhol csipkelődő, néhol röhögcsélős hangulatot varázsol a sok PUPU-val.

Mivel a Soho-ban vagyunk, egész egyedi egy ilyen hely, ahol késő este nem csak arról szól minden, hogy a rengeteg meleg dohányzik részegen az "egység" előtt (ahogy itt mindenütt), hanem túlnyomó részt jó étel és finom bor után az emberek tovább mennek vagy haza lepihenni.

Természetesen itt is akadt hamar hódolóm (kb a második héten), akinek kedvenc étele a borjúpörkölt, szép, vékony, 30 körüli. Eddig még rendben lenne. De borostás, izmos és kicsit magasabb tőlem, mi több, nem olyan a nemiszerve, melyet én preferálok. Azért jópofa, hogy fel próbált szedni. Az asztalon hagyott egy cetlit és Szilvinek külön szólt, hogy a "male waiter"-nek van valami az asztalon... Érdemes elolvasni!

A gyengébbek kedvéért:

To the handsome
charming male
waiter - you
are gourgeus.

From:
veal goulash
by the window
(telefonszám)
Drinks?

Otthagyni Londont

Nem volt egyszerű otthagyni Londont! Sokat tanultam és tapasztaltam az ott töltött 10 hónap alatt. Sajnos nem volt annyi idom, meg néha kedvem ahhoz, hogy leírjam a blogra az ottani élményeimet. Pedig néhányuk meg most is szinte annyira frissnek hat, hogy el tudnám mesélni szóról-szóra, hogy ki, mit mondott, mit láttam, miként ereztem…

Nem volt egyszerű otthagyni Londont. A munka, a varos ritmusa, a lakás, az általános dolgok, mint hogy mikor mit kell mosni, vagy venni a boltban, az emberi kapcsolatok is, mindent megszoktam és megtanultam pont mire elhatároztam, hogy költözöm. Amikor elindultam Skóciába megfogadtam, hogy akárhova is megyek csak addig maradok, amíg problémamentes eletet élek és jól érzem magam. Mert ha sok a gond és nehéz megélni, akkor igazából otthon is maradhatnék, mert ilyen áron nem jó világot látni, jobb munka nélkül is akár de a családdal és a barátokkal lenni. Londonnal máshogy volt. Sokáig tartott egy olyan életszínvonalat elérni, hogy jól erezhessem magam. Végül mégis megszerettem.

Nem volt egyszerű otthagyni Londont. Rengeteg emberen meglepődtem, hogy mutatták ki sajnálatukat amiért elköltözöm. Könyvet kaptam olyan szavakkal az elején amiket elolvasván helyből bekönnyeztem. Aztán képeslapok, póló, italok, versek és egy "nyilvánosan titkos" búcsú-buli:) egy bomba-jó:) helyen a kollegákkal meg a kedvenc indiai lánykával, aki az utolsó napomon bírta kitalálni mit is erez irántam.. de persze rosszkor és kb. lehetetlen szituációba keverve mindkettőnket. Nem először fordult elő, hozzászoktam, hogy a nők nem bírják kimutatni érzéseiket aztán persze kesőn igen, utána meg a pasi a hibás hogy ok elkéstek... :) Pedig én mindig is kedveltem ezt a lyányt, meg is mondtam neki, meg a dezsvéreimnek mindig mondtam, hogy ő a kis szerelmem :) de aki húzza az időőőt.. Az nem kap Robit ><>

...Szóval nem volt egyszerű otthagyni Londont... Az éjszakai "farewell party"-tól meg felig részegen 3-4 óra alvás után arra keltem, hogy Bazsi bátyám rámfeküdt, ölelt és meghatódottan búcsúzott.. Aztán mikor ő elment dolgozni, én felkeltem, hogy a jól bejaratott "másnapos rutinnal" újraélesszem a testem. Kaját erőltetek magamba meg rengeteg folyadékot, majd fel órát toltok a wc-n meg kb. ennyit a zuhany alatt :D Aztán korbenéztem és konstatáltam, hogy nincs hatra 6 óra és OTTHON leszek, DE előtte amit most homályosan ugyan, de latok, azt táskákba kell rendezni és el is kell cipelni hazáig....... :S A képet a bepakolandó cuccokról a facebookra is feldobtam. Azt hiszem, meg kipihenten is mindenki leült volna egy csomag szotyira mielőtt nekifog, hat meg ahogy én ereztem magam az utolsó pár nap eseményei miatt! ..gondolhatjátok. :)) "Csak" 2-3 órámba tellett összepakolni. Közben be kellett mennem a hotelbe, találkoztam valakivel, vásároltam... meg persze azért csak frissítettem a facebookom és msn-en írtam pár embernek, hogy épp mi történik :)) ...hisz ismertek :D

...De nem volt egyszerű otthagyni Londont... A táskáim összepakolása után meg egy kis rendrakás, takarítgatás (na nem sok, csak épp ami kellett) után egy kis szalvéta üzenetet is megírtam az én "kis éjszakai pillangómnak" és a többi szomszédnak. Egészen megkedveltem őket. De leginkább Alina-t, a román táncoslányt, akivel hajnalonként józanodtunk, vagy éppen részegedtunk kettesben a szobájában, vagy a ház közös konyhájában. Bar angolból "nem perfect" (és ezt szerintem mindenki egy picivel több rosszindulattal fejezte volna ki), de értelmes lány, RENGETEG mondanivalóval :) .. csábító stílussal, néha kézzel lábbal mutogatva vagy éppen egy mar jól begyakorolt "You know how's it going Robert, I don't have to explain these things to You" mondattal közölt információkat :)

...Hát nem volt egyszerű otthagyni Londont... Fizikailag sem. A bratyómmal mar hazaküldtem egy nagy táskányi cuccot mikor meglátogatott. Amiket kifogytam, vagy nem hordtam soha... stb. De hogy egy táska kb. 20 kilóra megrakva kidobásra (vagy inkább elajándékozásra) ítélt cuccokkal, egy ottmaradt a papírjaimmal meg néhány kabáttal és ruhával, egy pontosan kézipoggyász méretű gurulós megtömve 11 kilóra, és egy "legnagyobb méretű" utazótáska 28,7 kilóra sikerült....... (öööö) Hooonnan???!! Ki vette, ki hozta, ki pakolta tele a szekrényemet polcomat és kis tetőtéri zugomat ennyi "szarral"???!!! XD kééész voltam. Ezzel elmenni a reptérig fincsi volt. Bar soha senkit nem láttam meg annyi csomaggal utazni mint a Bazsit, mikor lejött Londonba Edinburgh-ból.. :))

..Nagyon nem volt egyszerű otthagyni Londont. Megszakadt a szívem, mikor felszállt a gép és úgy ereztem rosszul döntöttem.. Luton reptérről London felett szép alacsonyan és lassan szálltunk. Volt szerencsém újra látni az összes nevezetességet, a hotelt is, meg a lakásunkat is.. Csak az olimpiai negyed felé érve tekerte el a kormányt a kis genyó kapitány ezzel együtt a torkomat csavargatta és a könnycsatornáim is mar tele lettek.... és egyszer csak átszakadt a duzzasztott gát.. Kééész!!! Nem tudom miért de egy ilyen igazi szájhoz kapós " AhKh'o' " hangot kiadós meg magamat is meglepős spontán-hisztit nyomtam... Sok emlék, meg nagy élmények stb, meg hogy talán soha nem latom újra.. Hat kijött na.. :)

Nem volt egyszerű otthagyni Londont... De pár perc múlva mar az új életemre koncentrálhattam mert a mellettem ülő lánynak gondolom bejött az elérzékenyülésem. Jó looser lehet ha ez jön be neki egy pasin, hogy 1000 méterről egy legovárost nézve elbőgi magát... Végül is jót beszélgettünk, bejövős csaj volt... de (na figyeljed ez most poén lesz) a faszom utazgasson át Fehérvarra miatta!! wehehe.. Utalom a távkapcsolatokat :)))))) hahaaaaaaahahahaaaa XD ..Szóval nem akarta a gépen csinálni én meg nem erőltettem tovább az érdeklődést XD hehehe .. Na jó azért remélem mindenki ismer annyira, hogy tudja, ez kulturáltabban történt és azért tisztelettel beszélgettem... Az "azért bejössz, nem csináljuk a mosdóban" nem volt a mondataim között.

Nah szóval végül is nem volt egyszerű otthagyni Londont, de a következő cikkben leírom miért dolgoztam fel igen gyorsan a távozást és a hiányt. ;D ....És nem azért mert a csaj mégis rámbukott... Meg mielőtt valaki találgatna okosan :)))) ismerlek titeket...

Na most leteszem a fejem, mert épp az arab félszigetet hagytam el Bangkok fele haladva. :)) Amúgy...Egypt air suxxx...

Szeptemberi történések - újra itthon (voltam)!!!

Rendszeres olvasóinkat sűrű elnézések közepette üdvözlöm, ismét itt vagyok: 33,33% LEBASZ. Szeptemberben ismét rengeteg dolog történt velünk, én most csak a saját élményeim rövid említésére hagyatkoznék.

A kávézóban 3 trainee-t is kaptam betanításra, érdekes volt megtapasztalni, hogy ezek az emberek tényleg figyeltek rám, igyekeztek az útmutatásom szerint dolgozni. A 3. srácnál már egész összeszedett voltam, tudtam mire figyeljek, mit és hogyan kell elmagyaráznom. A fizetésemelést is megkaptam, igaz, bruttóban... Meglepődtem, mert a félreértések elkerülésére direkt elmagyaráztam a bruttó-nettó (angolul: gross-net) különbségét a főnökömnek, de ez van, kellő hozzáállással (pl: leszarom! :-)) ez a csalódás is elviselhető. A pozíciómhoz képest állítólag már így is sokat keresek...

Szeptember 12-ig lázban - és életben - tartott a hazatérés izgalma, amit egy kedd esti bulival sikerült csak levezetnem. Nagy örömömre nem csak kedves barátaimmal találkoztam, de szerencsém volt együtt bulizni LEBASZ pajtásommal és fogadott öcsémmel, Robival is! :-) Szerdán délben Dani vitt el a Rekettyés nevű étterembe, mely a Hármashatárhegy egy eldugott pontján jutalmazza királyi étkekkel az arra tévedőket. Csilis csülköt ettünk, most is keresem rá a jelzőket, de addig a fantasztikusan finom is megteszi... Este drága Peti barátomnak köszönhetően a Placebo szolgáltatta a muzsikát, melyet egy esti városnéző sétával koronáztam meg, ismét megállapítva, hogy Budapest csodálatos hely, szeretem!

A pénteket már hetek óta külön vártam, Balatonra utazásunk első napja lévén. Mindig hatalmas mulatságnak ígérkezik, a 5-8 fős társaság kitesz magáért és rácáfol "a Balaton összel unalmas" tévhitre. Idén az érdeklődés csekélyebb volt - a rendezők mindössze 3 jegyet adtak el - a hangulat így igazán családiasra és bennsőségesre sikeredett, amit végül senki nem bánt. A törzsgárda legkeményebb magján kívül (Peti, Dani) egy számomra nagyon fontos új taggal bővölt a társaság, remélhetőleg hosszabb időre!! Olyan érzelmek elevenedtek fel bennem és adtak új életerőt, melyek már évek óta szunnyadtak a szívem mélyén egy eldugott sarokban. Jó kedvem van és melegséget érzek a szívemben mert végre érzem, hogy valaki vár rám... Most már tisztán látom, hazajövök! Végre.

367 nap

367 nap. Pontosan ennyi ideje vagyok Angliában, Londonban. Ha előbb eszembejut talán egy pezsgővel is meglepem magam, de így most csak egy gyors számvetés következik.

Az érkezésem utáni első három hónapot munka nélkül töltöttem, Londonon kívül. Lakhatásra, étkezésre nem volt gondom, de így is hamar megtapasztaltam, hogy Anglia magyar pénztárcával mérve drága hely. Munkábaállásomig 6 számjegyű összeget költöttem el forintban, igaz voltam- és ittam 2hetet Edinburgh-ban, ill. párszor Londonban is kebaboztam. Rájöttem, hogy munka nélkül nem fogok messzire jutni a kb 200fontnyi megmaradt forintommal.

Sok helyre küldtem önéletrajzot, de sehonnan nem érkezett mégcsak válasz sem, úgy tűnik külföldön még nem ismerik a Pázmányt. :) Nyakamba vettem hát a várost, bízva a személyes jelentkezés hatásában, de tapasztalat híján pincérnek, de csaposnak se kellettem sehová. Egy ötlettől vezérelve végül a Soho-ban kötöttem ki, és besétáltam a Gay Hussar-ba ahol felszolgálót ugyan nem kerestek, de pont szükségük volt egy mosogatóra. A trial shiftet becsülettel végigdolgoztam, megtartottak. Szerencsémre itt megismertem két lökött, de tündéri magyar csajt, Gizit és Szilvit. Rengeteget segítettek nekem, a beilleszkedés ment, kiderült, hogy az én pozíciómat évek óta csak tanult emberek töltötték be: egy magyar jogász 1,5, egy fogtechnikus pedig 3 évig koptatta előttem a tányérokat... A konyhán is sikerült haverokat szereznem, megszerettem a helyet, csak ne kellett volna minden nap 10órát a föld alatt töltenem, a gulyás szószos tányérok és a nagynyomású mosogatógép társaságában. Egy hónappal később álltam tovább, azóta a nagyszerű Caffé Nero kávézólánc csapatát színesítem.

A kávézóval alaposan meggyűlt a bajom mire belejöttem. Rengeteget mosogattam decembertől 2 hónapon keresztül, nem ritkán véresen sebesre száradt a kézfejem, csak Anyu spéci patikában kevert krémének köszönhető, hogy túléltem azokat az időket. :) Sokat idegeskedtem, hogy a vendégek a lehető legjobb kiszolgálást kapják tőlem, de rá kellett jönnöm, hogy a nagy többségnek fontosabb, hogy gyorsan a kezébe nyomjanak valamit, minthogy minőséget kapjanak. Azóta kevesebbet stresszelem magam. Közben a Nero-nál Shiftleader és Maestro lettem, jelenleg pedig az Assistant Manageri címre hajtanak...

Novemberben kedves Robi barátom, akivel Edinburgh-ban sikerült közelebbről megismerkednem (miután egy hetet töltöttünk el egy 1,5m széles ágyon) Londonba költözött, nem kis vesződség közepette. Törénetünket rendszeresen figyelemmel követők még emlékezhetnek a blog kezdetén leírtakra. Minden tiszteletem az ővé, azok után amin akkor keresztülment. December elején Balázs is követte Robit, kelet-Londonban állapodtak meg, egy rémisztő higiéniai problémákkal küzködő házban. Amikor először jártam ott, azt sem tudtam hová nyúljak, hogy ne kapjak el rögtön Hepatitist vagy valami egyéb egzotikus nemibetegséget amire csak az azonnali tarkólövés jelent gyógymódot.

Az igazi londoni élet ekkor kezdődött. Bazsit ismét megtalálta a szerelem, jártunk a Ministry of Soundban, a Fabricben, nem egyszer tomboltunk Pete Tongra és már csukott szemmel is hazatalálunk az éjszakai busszal. Bejártuk London fő nevezetességeit, vizibicikliztünk a Hyde parkban, még partyfotózni is voltunk együtt. Karácsonykor közösen főzőcskéztünk, Szilveszterkor pedig majdnem agyontaposott minket a tömeg a Trafalgar téren.

A március némi depressziót hozott magával, a magánéletem ismét romokban hevert és a többieknél is kezdett kiborulni a munkahelyi bili. Ilyenkor már csak Pete Tong és az angol cider-sör mix tartotta bennünk a lelket, a körülményekhez mérten viszonylag jó hatásfokkal. Az április eléggé szar volt, nem is említeném.

Májusban egy négy napos autós túra csalt némi mosolyt az arcunkra, amit az északi tenger felől érkező jeges szél rögtön rá is fagyasztott, amint Brightonnál a tengerparton pulóverben, kapucnis kabátban, sapkában és sálban álltunk. De így is jó volt, végre felszabadultnak és gondtalannak érezhettük magunkat.

Júniusban már csak a hó végére vártam, június 29. volt az otthon töltött szabadságom első napja. A nyaralás fantasztikusan telt, ahogy elterveztem (lásd kicsit lentebb). Azóta is azon gondolkozom, hogy mit keresek én itt?

Jelenleg éppen a hazautazást tervezgetjük, mindenki kerülőutakon. Robi Thaiföldön keresztül, Bazsi és én is szívesen követnénk de még nem tudjuk, hogyan alakulnak majd a dolgaink.

Röviden: sokat nevettünk és sokszor sírtunk is volna, ha nem lennénk borzasztóan kemények. :) Sokat tapasztaltunk de rengeteg jóból kimaradtunk. Vezettünk jobbkormányos autót Londonban és azon kívül, manuális váltóval a rossz oldalon, gazdagabbak lettünk jópár ősz hajszállal és biztosan hajam is ritkult. Rengeteg lejárt szavatosságú élelmiszerrel sokkoltuk a szervezetünket és most is az egy hete lejárt tejet isszuk, de még mindig semmi hatása... :D De aminek a legjobban örülök az az, hogy összeált a LEBASZ, Bazsival, Robival és velem. A sikersztori folytatódik...

Kis nyugi, tervek alakulóban

Viszonylag megnyugodtunk mindannyian. Látjuk, hogy már nem tart ez az egész a végtelenségig itt. Azonban rohanni haza sem túlzottan sietős. Úgy néz ki az ősz folyamán Londontól búcsút veszünk különböző tervekkel, aztán ki tudja...

Robi már megvette a jegyeket, megy szeptemberben Thaiföldre, Szabi is emlegeti ezt a régiót, bár tőle nehéz pontos infót szerezni mit és hol is akarna. Én gondolkoztam Afrikán és szintén Távol-Keleten, jó lenne egy hatalmas túrázás valamerre hazatelepedés előtt, ne egyből az legyen mint itt, kell egy kis jó szájíz, meg innen amúgy is olcsóbb, könnyebb eljutni bárhová.

Szilvi segítségével bejutottam dolgozni Szabi első helyére, a Gay Hussar-ba. Még ha nem is a legfelemelőbb a munka, egyrészt Szilvivel többet lehetek. Másrészt mégiscsak büszkeség, hogy öreg, elismert magyar étteremben munkálkodom a Soho-ban. Harmadrészt otthoni ízekhez jutok, ami óriási segítség - már értem, hogy Szilvi miért bírja ennyi ideje. Negyedrészt kötelező jellegel csak 4-5 hetet muszáj maradnom, de lehet, hogy kivételesen olyan jó lesz a pénz, hogy én is jónak látom még maradni egy ideig. Meglátjuk. Most viszont végre kicsit nyugi van. Ősszel meg remélhetőleg nagy, több hónapos utazás valamerre az ismeretlenbe, ami örök élmény marad.

Addig, ha időm engedi - az engem már rég érdeklő - Photoshop-ot tanulom és gyakorlom. Eszméletlenül tetszik, annyira nem is nehéz, meg jókat lehet röhögni az eredményen. Íme egy kis ízelítő! :)

London és a hócipő

Visszatért Londonba az ősz, esik az eső, fúj a szél és hűvös van. Bazsi Photoshop oktatófilmet néz, Robi alszik, én pedig 30 perc múlva indulok dolgozni, juhé!

Megpróbáltak maradásra bírni, mármint a munkahelyemen. Viszonylag csábító fizetésemelést helyeztek kilátásba csak maradjak még legalább az év végéig és végezzem el az Assistant Manageri tanfolyamot. Némi beszélgetés után abban maradtunk, hogy fizuemelés lesz és maradok amíg jól esik. Igazából nem esik jól.

Ez a vendéglátás hosszútávon felemészti az embert és bevallom, nem vagyok hozzá elég kemény. Londonban meg főleg nem. Unom, hogy egész álló nap papagájként ugyanazokat a kérdéseket teszem fel mindenkinek, amihez képest már a mosogatás és a szarkaparás is felüdülésként hat. Unom, hogy a vendégek nagy része nem vesz emberszámba mert csak egy szaros keleti európai (többnyire lengyel) bevándorlót látnak bennem, igaz én sem tartom sokra ezeket az öltönybe bújtatott életúnt faszkalapokat, akik a héjában főtt krumplit vajjal kulináris orgazmusként élik meg. Barmok! Unom, hogy képtelenek elpakolni maguk után, vagy legalább nem összekenni mindent egy kis csésze kávéval. Unom, hogy azt gondolják, hogy egy közepes kávé megvásárlásával többek nálam. Unom, hogy nincsenek szabad hétvégéim, hogy 5kor kelek, hogy beérjek reggel és hogy fél 12-re érek haza. Unom, hogy a lányok átnéznek rajtam a buzik viszont pofátlanul stírölnek. Unom ezt az egészet amit "nyugat"-nak hívnak, mert egy kalap szart sem ér! Vagy csak nem vagyok hozzá elég érett? :)

Újra London...

Visszatértem Londonba, ez lesz a 3. napom. Nem értem mi a büdös francot csinálok itt!

A kollégáim és a kedvenc törzsvendégeim persze nagyon örültek nekem, ami nagyon jólesett, de egyébként semmi sem köt ehhez a helyhez. Az első munkanapomon bejelentettem, hogy szeretnék felmondani amilyen gyorsan csak lehet. A managerem megkért, hogy augusztus végéig még maradjak, szeptemberben mehetek. Nagy mázlija van, hogy baromira kedvelem, különben nem várnék. Addig is, próbálom pozitívan, vagy legalább nem (túl) negatívan megélni ezt az utolsó 1,5hónapot, de nem egyszerű. A kávezóban meleg és tömeg van, tegnap 12órát dolgoztam zárásig és ma megint zárok. A napom legjobb része a munkába indulás és a hazatérés azon része amikor a könyvemet olvashatom a metrón. Ilyenkor csak a történetre koncentrálok, megszűnnek az engem körülvevő idegesítő dolgok. Nagy probléma nincs, csak ez az életforma nem nekem való. 10 négyzetméteren 2Robival szinte csak telefonon beszélek, amikor dolgozni indulok még alszik, amikor hazaérek még dolgozik, reggel 6-8-ig. Bazsi Szilvinél, 2 napja nem is láttam. A metrón csupa furcsa arc, kelet-London pedig legfeljebb annyira barátságos, mint Kőbánya-Kispest otthon. Gondolhatjátok...

A munkahelyemen a két kávédarálóból az egyik nem működik, a mosogatógép pedig műszak végén nem ereszti le a vizet, kézzel kell kimerni. A szerelők már egy hete váratnak magukra... A vendégek óriási koszt hagynak maguk után, mintha nem is a híres "Nyugaton" lennénk. (Aki mégegyszer azzaj jön nekem, hogy "bezzeg a művelt nyugat", azt arcbaverem!) Valaki tegnap megint összekente szarral az alsó vécé falát. Ennyit a nyugatról.

Nem baj, pozitív gondolkodás, pozitív gondolkodás, pozitív gondolkodáááááás!!! Most legalább az idő jó :)

Balaton-London – visszatérés a darálóba

A vasárnap fantasztikusan telt, nem tudom mikor volt ennyire boldog napom. Annyi minden jó történt egyszerre, hogy nem is tudom volt-e valaha ilyen. Zamárdiban ébredtem Szabiék nyaralójában, mellettem Szilvivel. Barátok mindenfelé, Pizsi kint a nyakamba ugrott. Reggeli, pakolás, autóba be, M7, M0, szüleimnél stop. Anyu, Sanyi, nagymamám vártak minket otthon, eszméletlen ételekkel. Ettünk, ittunk kint a teraszon, volt húsleves, lencseleves, túróscsusza harcsapörkölttel, húsos-gombás tészta, madártej, fagyi, málna tejszínhabbal, kávé… Persze én mindent megkóstoltam, hogy jó „ízzel a számban” térjek vissza Londonba. Beszélgettünk egy csomót, olyan volt, amit elképzel az ember az idilli családi vasárnapi kajcsizásnál.

Este 8 tájban érkeztünk Ferihegy 1-hez, ahol Szilvi a vonatállomásnál maradt, mert ment Kecskemétre további szülői-baráti csapatépítő tréningre. :) A szüleim bekísértek és mindent végigvártak velem (ahogy nagyjából egy éve is) amíg el nem tűntem a sorok végén. Egész idő alatt küszködtem érzelmeimmel, de a váróterem hátsó részén szerencsére ment a döntő (spanyol-holland), így azzal el tudtam terelni a figyelmemet. A gépre nagy késéssel lehetett felszállni. Beültem egy ablakhoz, általában így, itt szeretek utazni repülőn. A kifutópályán kilő a gép, egyre gyorsabb, majd elkezd emelkedni. Többnyire ez a kedvenc részem az útból, de mint tavaly, most is csak azt éreztem, hogy könnyek folynak az arcomon miközben mintha legbelül egy kényszerzubbonyban tombolnék és a szívemet labdának nézve gyerekek rugdosnák azt a földön. Visszatér a depi…

Otthon mindig volt közlekedés, a lakásban meleg víz, hely a metrón… :(

Ma hétfő van, reggel megjött Bak Csabi, Robi bátyja, volt osztálytársam (aki nem tudná). Kicsit mászkáltunk a városban, újfent turista vagyok, de már kicsit unom és undorodom főként az állandó tömegtől és nyüzsgéstől. Egy igazán általánosan szép dolog volt, a zöld parkok. Viszont amíg otthon voltam itt is forróság volt, mely abban nyilvánul meg, hogy minden fű kiégett, porzanak a parkok és homokszínűek.

Megcsinálok még egy-két tanfolyamot, legyen értelme a visszajövetelnek. Közben azért próbálkozom normális munkákra jelentkezéssel (tehát egy év után sem adtam fel), de elhatároztam, hogy étterembe nem megyek vissza. Inkább húzok haza, ahogy elfogy a pénzem, de vendéglátásban többé nem szeretnék dolgozni se itt, se máshol. Azért erősen takarékon tartva magam még itt tudok lenni egy kicsit munka híján is. Szilvi miatt még próbálom kihúzni valameddig, bár otthon úgyis olyan munkám lenne, hogy kirepülhetnék minden héten! :) Na kiderül hamarosan, viszont a lényeg, hogy idén tuti húzás van haza, reméljük minél hamarabb!!!


Konklúzió(k):

Mindenkinek ajánlom, hogy menjen el otthonról egy évre, mert egyszerűen más ember lesz utána. Máshogy lát és hall mindent, olyan apróságokat vesz észre és értékel, amit előtte talán soha. Azt hittem, csak az első napokban fogok pl. minden ételt percekig szagolgatni, csukott szemmel kóstolgatni és élvezni, ahogy a nyelvemet átjárja a harmónia, de nem. Még tegnap is úgy ettem otthon mindent és minél többet, mintha börtönbe jönnék vissza.

Máshogy ver a szív, ha ennyi idő és külföldi élmény után látjuk meg a Parlamentet, a Lánchidat, a Blahánál az aluljárót, a Balaton vizét, Szentendrét és még inkább fáj otthagyni ismét mindezt.

Volt volt...

Lementünk a Voltra. Prodigy és Kruder & Dorfmeister vonzott oda minket, de ez az a két előadó ahol vagy nem volt egyikünk sem, vagy nem is emlékszünk rá, hogy ott lettünk volna. :)

A buli a szokásos módon kezdődött: pálinka, sör, nagy találkozások, összeborulások. Gerit sem láttam már majd' egy éve, de persze volt osztálytársakkal is összefutottunk. Végre Kornél barátommal is tudtam inni egy sört és a Ministry hangulatát is átélhettem a barátaimmal az Unicum bootleg bárban ahol annyira jó volt a talpalávaló, hogy még Kruderékről is megfeledkeztünk...

Még Lovasi Andrással is csináltunk egy közös képet. No nem mintha annyira szeretnénk, csak gondoltuk felvidítjuk, hogy érezze a törődést. De így sem tűt túl vidámnak, úgyhogy Andriskám innen üzenem, hogy ez volt az első és utolsó közös képünk amit ráadásul csak miattad csináltunk, mert mi nem is hallgatunk ilyen mókusokat! :)

Hajnali 6 körül értem vissza a kocsihoz ahol néhány órát pihentetőnek nem nevezhető alvással töltöttem el. 8 után indultunk vissza Budapestre, 1,5 órát utazással, ugyanennyit pedig az M0-áson dugóban állva töltve el. Mindent összevetve, így is megérte!

Hurrá Nyaralunk 2.

Vége a Balaton Soundnak újra Pesten vagyok. Kicsit nehezen kezdek neki az elmúlt pár napról szóló beszámolónak, még túl friss az élmény, egyszerre jön elő minden. Csodálatos pár napot töltöttünk Zamárdiban, amit nem kis részben a jóbarátainknak köszönhetünk. Köszönjük!!! :D

Az idő és a körülmények ismét nekünk kedveztek, 35fokban és napsütésben a Balatont lángos és sör hegyek szegélyezték és mindezt a kedves barátaink társaságában élvezhettük. Esténként baráti beszélgetések, bográcsozás és kutyasétáltatás volt a program. A baráti társaságaink egymástól külön álló egységeit ismét sikerült közelebb hozni egymáshoz, ami elengedhetetlen ha egy 3 szobás házban egyszerre 15-en alszanak, minden lehetséges helyen... :D Csúcsidőben mintegy 6 autó és 2 motor parkolt az udvarban, amire korábban még nem volt példa.

A kulináris élvezeteket Bazsi-féle bográcsgulyás, sajtos-tejfölös, parasztos és velős lángos biztosította. A Balaton vízszintje az idei esőzések miatt a megszokottnál magasabb volt a déli parton; a víz gyönyörű Balaton-színű és tökéletes hőmérsékletű. Végre megtanultam rendesen frizbizni, most már egyenesen is tudok dobni, nemcsak kifliben. :) A megszokott lángososunk helyett újat kellett találnunk, mert az új üzemeltetővel sajnos csak az árak nőttek, a színvonal viszont csökkent. Valahogy megvolt annak a hangulata, hogy 2km-t kellett gyalogolni, aki ki akarta érdemelni a lángost. A mostanihoz csak a nagycsúszdáig kell elmenni. :) A Sound vonzotta hatalmas tömeg (engem) nem zavart annyira, végre olyan fesztivál hangulatba kerültem amire már régóta vágytam. A lányok itt is csodaszépek, az emberek pedig barátságosak voltak.

David Guetta, Pendulum és Paul Kalkbrenner szombat esti fellépése volt a csapat közös nevezője, Geri áldásos segítségével még Szilvinek is sikerült keríteni az egyébként már elfogyott jegyekből. David, láthatóan néhány marék hallucinogén szer hatása alatt, akkora partit penderített a nagyszínpad elé, hogy én is alig fértem a bőrömbe, előre is mentem ameddig csak lehetett. A zenét 21. századi fénytechnika és led-jelmezes, lézerfegyveres táncosok gazdagították. Paul live-act-jéről sajnos lemaradtunk, mert a hatalmas érdeklődés miatt a partysátrat még csak megközelíteni sem tudtuk. Bungee-jumpingolni a Volt után természetesen megint nem tudtam... :( A buli és a barátok természetesen mindenért kárpótoltak, a hajnal fénypontja pedig a napfelkelte megtekintése volt... :D

Az elmúlt két hétben több jó történt velem, mint a megelőző 2 évben összesen. Vagy csak eddig nem figyeltem az apró és mégis igazán fontos dolgokra. Végre rájöttem, hogy értékes ember vagyok, aki nincs egyedül, mert tényleg sokan szeretnek. Ezzel együtt az életkedvem is visszatért, valamint mostantól a kopaszodásra is sz@rok! :D

"Magyarország, szeretlek!" ;)

Bazsi - hazalátogatás 2 - solution

Eltelt pár nap és újra embernek éreztem magam. Eltelt rá egy, és nem éreztem bevándorlónak, nem ideillőnek magam, ahogy egy éve minden nap. Elmúlt egy hét és rettegek visszamenni. Érzem, hogy bármit bénázhatok odakint, soha nem lesz olyan munkám, amire itt esély van és soha nem fognak úgy megbecsülni, ahogy itthon. Dolgozhatnék még jobb pénzért Londonban, de rájöttem, hogy semmi értelme, hosszú távon nem éri meg, közben elmegy az élettől is a kedvem. Mind szolgaként dolgozunk odakint, ráadásul a hasznukra se válik a dolog a későbbiekre nézve sem.

Akármi is van itt, ez az enyém, innen jöttem, itt van mindenki aki, és minden ami fontos. Kivéve egy valakit, de ha minden jól megy, ő is haza fog jönni Londonból még az év vége felé. Nem Robira és nem is Szabira gondoltam... :) Addig az én dolgom, hogy valami alapot ehhez létrehozzak. Tehát úgy néz ki még ha most vasárnap fájó szívvel vissza is kell húznom a britekhez, pár hét és jövök el onnan. Valami elég izmos dolog kellene hogy visszatartson. Mondjuk az Ádám 003-as! :)

Hurrá, nyaralunk!

Újra itthon vagyok! Fantasztikus érzés, a szemem is könnybelábad amikor belegondolok. Hogy miért is, kezdjük az elejéről.

Londonban a hazautamat megelőzően már egészen jó idő volt, napsütés, meleg. Indulásom napjára beborult, esett, és persze jött a lehülés. Budapestre érve rögtön 30celsius fok vágott gyomron ahogy a forró kifutópályára léptem, de nem bántam. Nyaralni jöttem. :)

Remélni sem mertem, hogy ennyire sokan fognak hívni mindenhová, de érkezésem után folyamatosan érkeztek a programajánlatok. Kedden meccsnézés-sörözés, szerdán bányató és fergeteges rewind party, csütörtök lazulás Petivel, pénteken Volt fesztivál (Prodigy, Kruder & Dorfmeister), stb... Ilyen bulis nyaram szerintem sosem lesz! A post írása közben pedig drága barátom őrületes party mixét hallgatom. Köszönöm Robikám!!! :D

A városban rengeteg minden változott, fejlődött. Új terek, szórakozóhelyek, épületek vannak. Ja, és persze Starbucks és Costa Café a Nyugatinál. A lányok még mindig gyönyörűek, az éjszaka még mindig fergeteges, a csapolt sör kellően habos!

Az első benyomásaim nekem kevésbé vegyesek, mint Bazsinak, én mindig is imádtam Budapestet! A házak változatosak és színesek, még ha nincsenek is olyan jó állapotban, mint Londonban. A lányok tényleg lélegzetelállítóan gyönyörűek, csak úgy kapkodom a fejemet! És még órákig tudnék értekezni a magyar lányokról, de nem mindenkit érdekelne.

A Nyugatinál több helyen erős szagok érződnek, kosz van, de akkor is itt élek, és ez a legszebb város a világon! Az aluljáróban a megszokott prostituáltak lesik a kuncsaftokat, engem is megtaláltak már a "Szexet?" felajánlással, de valahogy még mindig nem tartom vonzónak az ajánlatukat. :)

Napközben Bazsiéknál Debreceni kolbászt sütöttünk, majd az Omszki tóhoz közeli bányatóban uszkáltunk Pizsivel. Az agyagos talajtól kicsit zavaros volt a szélén a víz, de ki a francot érdekli amikor már egy éve nem pancsoltam ekkora vízben!!! Bazsival folyamatosan fülig ért ért a szánk, ekkora élményben már régen nem volt részünk. Pizsi is ugrált, fürdött, fáradhatatlanul hordta a botokat a vízből.

A szerda esti rewind még mindig a budapesti éjszaka egy kihagyhatatlan pontja ahol a legnagyobb partyk vannak. Bazsi szerint (aki ért ehhez a zenéhez) a tegnapi Dj szar zenéket játszott (amit a tudtára is adott :))), de azért mindenki remekül szórakozott. A Corvintető hangulatos, Londonhoz képest Tesco-s árakon dolgoznak: 1 korsó sör kb. 450Ft (1,3Font:))). A Ministriben legutóbb 4 kisüveges (2,7dl) sörért 18 fontot fizettem.

Az XXL tágasságú szovjet metró szuperszónikus sebességűnek tűnik és egy éve nem láttam már ennyi ülőhelyet metrón. A Nyugatitól a Klinikákig villámgyorsan eljutottam, Londonban ennyi idő alatt még Bethnal Green-ig sem visz a metró Leytonból. A mozgólépcső is gyorsabb és szélesebb. A budapesti csúcsforgalom pedig egy angol kisváros forgalmát idézi. Minden kisebb, de minden otthonosabb és emberibb léptékű is egyben. Itt embernek érzem magam, nem csak egy hatalmas gépezet kis tagjának. A sárga villamosba, az Oktogonba és az Andrássy útba szerelmes vagyok, mind rendkívül hiányzott! És persze a család és az igaz barátok, akik nélkül mindez nem érne semmit!

Most valami frappáns lezárást kellene találnom, de nem jönnek a szavak annyira elérzékenyültem. Úgyhogy, most csak:

FOLYT. KÖV. :)