Hazafelé – a lúzersztori (csak 18 éven felülieknek)

Elég húzós hétvégém volt, szombaton és vasárnap is (március 6-7.) reggel 9-től éjfélig melóztam. Azon kívül, hogy fárasztó ennyit talpon lenni és koncentrálni, fizikailag és szellemileg is leépül közben az ember, nem hogy még kedves is tudjon maradni a paraszt vendéggel, aki nem ért a lámpakapcsolgatásból és zenekikapcsolásból, illetve abból, hogy már nem kérhet semmit, mert egy ideje lezártuk a kasszát…

A város másik felén dolgozom a lakhelyhez képest, de azért többnyire 45-70 perc alatt haza tudok jutni. (Olyan mintha otthon Kőbánya-Kispest közelében laknék és a Moszkva térre járnék dolgozni.) Ez alapesetben egy metró-vonat vagy egy metró-metró-busz kombinációt jelent. Sok gond akkor sem volt, ha későn végeztem, mert a metrók sokáig járnak. Eddig. Most viszont kiderült, hogy nem így vasárnap. Szombaton úgy, hogy éjjel 12-kor léptem ki az étteremből, 46 perc alatt értem haza, szinte rekordot döntve. Mondtam is magamban, hogy mindig ilyenkor kellene járni, minden egyből jött és végre nem volt tömeg. Ezen felbuzdulva indultam útnak hazafelé vasárnap is. Az utolsó vonatom elment, hát jöjjön az éjszakai busz, azzal mindig el lehet jutni metró közelébe, a vonalak közt meg bárhol lehet váltani. Elértem 20 perc alatt Elephant and Castle állomáshoz, ahol a Northern line-ra lehet szállni. Épp előttem húzták be a rácsokat és mondta egy kedves fekete dzsentlmen, hogy „szori, klozd”. Na mondom, bazmeg, kezdődik – amitől mindig rettegek – az éjszakai közlekedés. Nyúlok a telefonomhoz, hogy hívjam Robit segítségért, aki két napja magával hordta mindkét átalakítót, így reggel kicsit morcos is voltam rá, hogy nem tudtam feltölteni megint a telómat. Sebaj csak kibírja, gondoltam. Robi telója egyet csörgött, mikor az enyém kikapcsolt és meghalt, teljesen lemerült. Neee! 10 perc után jött egy busz, amire láttam kiírva, hogy Holborn, az nekem fasza, eljutok a Central line-hoz, amivel már utaztam 1 után is. Pár megálló után látom, hogy épp elhaladunk Waterloo mellett, ahol a Jubilee line kapui még nyitva állnak és mennek az emberek ki-be. Leszállok a buszról, futok be… Futnék be, bezárják előttem a kaput… Óóó, hogy rohadjatok meg, mintha direkt szívatna ez a város időnként. Újra busz, tényleg Holborn, ahol természetesen zárva találom már a metró kapuit, de egy TFL-őrt (itteni BKV-s) meg tudok kérdezni legalább hogy is jutok Leyton Station-re. A fejéhez kap, elkezdi vakarni, a száját egyik oldalon erősen felugrani látom a füle irányába, majd annyit mond félig mosolyogva: „Uhh, good luck!” majd a BKV-s tesóra mutat, hogy őt kérdezzem. Ő árad az infótól, mondja, hogy oda sehogy nem megyek közvetlenül innen, de egy busz visz egész közel, Leyton Baker’s Arms-ig. Elnavigált a megállóhoz, huss, már 20 perc múlva ültem is az 55-ös buszon, ami egy óra alatt el is zötyögött az említett helyre. Ám még csak ezen a buszon jött az igazi élmény.

Alapból kínzóan fáradt voltam. Kissé ideges is egy-két munkahelyen történt probléma miatt. Izzott a fejem, zakatolt az agyam, a szemem majd kifolyt a fájdalomtól, mert előző két éjszaka se tudtam aludni. A buszon a fölső szintre mentem és bevágódtam a leghátsó sor szélébe. Pár perc után vettem észre, hogy előttem pár üléssel egy 24 körüli fiú páros erőteljesen folyamatosan nyalja-falja egymást, ami kissé undorító volt. (Azt megszoktam, hogy tele a város melegekkel, nincs is ezzel gond, de ez túl közeli élmény volt.) Próbáltam kifelé bambulni, de a nyakon és arcon csattanó puszik és fülharapások sajnos nézés nélkül is kirajzolódtak előttem. Még csak ezután jött az „ájlávjú! nó ájlávjú móóór” párbaj. Ekkor már tényleg forgott a belem a 20 órán belül történt eseményektől, de kísérleteztem SMS-törlésekkel lekötni magam. Sikerült belemélyedni, már nem is észleltem a külvilágot, mikor egy drogos feka srác dülöngélve hátracsoszogott, majd becseszte magát mellém. Hogy a francba nem lehet a sok helyből válogatni? Miért pont mellém kell? Persze a szagát hamar tetézte folyamatos magában beszéléssel, majd kiabálással. Azt hittem már nem is ezen a világon vagyok, ennyi szar nem jöhet össze. Végre leszállok a buszról. Mire egy bonyolult táblázaton megtalálom, hogy is jutok innen haza az ötödik és egyben utolsó busszal, épp elsuhant előttem a kívánt jármű. Hogyaza! Mérgemben nyúlok a zsebembe, ki a cigis doboz, kinyit, a picsába, hogy ez is üres! Mit vétettem? A fáradtságtól és az amúgyis kb. 0 fokos hidegtől negyedórát reszkettem, majd jött a buszom (69-es).

Leszállok, lakásba be. (Robi mesélt már a legújabb „riasztórendszeréről”, melyet akkor alkalmaz, ha nem megyek haza. A szobánk ajtaja befelé nyílik. Kintről belépve jobb oldalt egy fiókos szekrény van, melynek fiókjai pont az ajtóra nyílnak. Így ha egyet kihúzunk, az ajtó beleakad. És e napon jöttem haza. A rendszer pedig még tesztelés alatt.) Finoman lenyomom a kilincset, nagy sunggal nyitnám az ajtót. Olyan éles éjszakába sikító koppanás hallatszott, hogy a házban szerintem mindenki felkelt. A fasz kivan, bazmeg, tudtad, hogy jövök, mi a picsának… Na mindegy több rossz már nem is történt, 3-ra ágyban voltam. A gond csak az volt, hogy az idegtől még 5-ig nem tudtam elaludni és 10-kor már fel is keltem, még mindig zubogó gyomorral…

England SUCKS!

Kedves Barátaim és mindenki aki itt készülne letelepedni!

Ne gyertek! Ne hagyjátok el a kulturált kelet-középeurópai Hazánkat, nem éri meg.

Ami itt vár/na titeket: szar idő, pocsék kaja, seggfej szigetlakók, rengeteg hülye bevándorló, X,O,L és F lábú lányok hada és a tömegközlekedés!

A múltkori kis 2 órás(!!!!) metróalagútban ücsörgésünkön még jót mulattunk Bazsival. De az, hogy a ma 22.19-kor Gerrards Cross-ból Londonba tartó vonatomat törölték, na az már erőteljesen kib@szta a biztosítékot! Az állomásra érkezve egy orrsövényferdüléses retardált közölte velem a jó hírt, mely szerint a napi utolsó vonat 22.07-kor már elment, de lesz még vonatpótló busz 23-órakor és éjfélkor is. Hát ez fantasztikus mondtam én, de hogy a büdös anyátokba lehet az, hogy a 22.07-es nem is szerepel a 2010 május 22-éig érvényes menetrendben, ellenben a 22.19-es, a 23.22-es és a 23.37-es vonatot viszont szó nélkül kiszedtétek? "Hát, kis változás történt a menetrendben" - mondta az angol. "És ezt nekem honnan kellene tudnom?" - kérdem én. "Hát az internyetrül" - gyütt a válasz. (Direkt megnéztem, az állomás közelében mindenhol a régi menetrend volt kitéve.) Hogy az a büdösnagy százágú retkes villám állna bele az angolok szaros alsótájékába! Ilyen szar egy helyet!

Karrier

Megindultam a fantasztikus lehetőségeket rejtő ösvényen felfelé a GBK berkein belül. Végre felfedezték, hogy baromi tehetséges vagyok, hiszen van 2-3 diplomám is. :) Két hét munka után megkérdezték akarok-e supervisor lenni, persze igent mondtam. Két hétnyi tréning után jövő héten kezdek, mint supervisor, ami annyit tesz, hogy sokkal több felelősség, és röhejes, kb. egy fontos béremelés (per óra azért). Kiutazásom óta először lépem át a minimálbért! Csuhaj! Nyitás, zárás, papírmunka, elszámolások, ilyesmi. Innen a határ a csillagos ég! :) Kár hogy különösebben nem érdekel ez a dolog, de hát más nincs. Mindegy, ha már felfedezték, hogy ebben is eszméletlen jó vagyok, legyen! Szerencsére a manager nagyon jófej, jóban vagyunk, kedvel, török származású, meleg. (Tudom, hogy ez kicsit vegyes infó, de jól jött ki.) Néha kicsit helyre kell tenni, mert hajlamos igazi GBK-s kirohanásokba, de nagyrészt tudom kezelni. A manager asszisztens egy aranyos litván csajszi, legkésőbb májusban távozik, mert terhes, már így is nagy a pocija. Tehát addigra remélhetőleg az ő helyét veszem át, ha addig nem jön valami jobb melólehetőség. Az biztos lenne még vagy egy font plusz. :)

Ja, és úgy néz ki május vége, június eleje egy új munkakör megalapozásának kezdete. Páran (Gizi, Szabi, én) ha minden jól megy, elkezdünk egy tolmács tanfolyamot. Tíz héz, tíz teljes nap, a mostani meló mellett még lehetne is csinálni. Utána mázlival még ezzel kapcsolatos munkát is találhatunk bárhol a világon ahol vannak magyarok, de ha nem, ez mindenképp megéri, minimum az angol tökéletesítése végett.

Még egy infó. Hamarosan szociális segélyhez folyamodom egy magyar srác javaslatára. Plusz pár száz foncsi havonta a semmiért a számlámra utalva, mert a fizetésem nem ér el egy bizonyos szintet. Tehát teljesen jogos és megillet, csak eddig nem tudtam róla. Majdnem minden lengyel nyomatja, miért ne próbáljam ki én is. Egy kis extra nem árt a jobb megélhetésért. Bizony jól fog jönni, ha összejön.

Szülői látogatás

Szüleim kilátogattak február 25-28 között Londonba. Szerencsére két napot tudtam velük tölteni és megmutatni sok helyet, amit lehet, hogy kihagytak volna, pedig egyikük se először volt itt. Mászkálás, evészet, sok beszélgetés, főleg az én beszámolóim. Élveztem, hogy végre van kivel megosztani, hiszen akikkel itt vagyok, ismerjük egymás sztorijait, nagyon újat nem tudunk mondani egymásnak, csak a napi változásokat. A szüleimet viszont nem láttam 2009. július 1-je óta, mégha telefonon beszélünk is időnként. Fura, mintha el se telt volna ennyi idő.

A lényeg viszont, hogy a sok kellemes élmény mellett sajna volt pár olyan is, ami megerősítette bennem azt, hogy még egy ideig biztos maradok itt. Ez a mentalitás. E pár napra, mintha egy kis Magyarország vett volna körül. Kis keserűség, kaki mindenben. Most tűnt csak fel, hogy amióta eljöttem otthonról ezzel nem találkoztam. Vagy legalábbis nem ez vett körül, mint otthon általában. Pedig az én szüleim még nem is vészesek ilyen szempontból, de azért érezhető volt a jó kis magyar panaszkultúra ezerszirmú virágának burjánzása. Finom ez az étel, de… Jó az időjárás, de… Tetszik ez a hely, de… A szállással nincs semmi gond, csak…

És csak ekkor eszméltem rá, hogy én is ilyen vagyok. Igen, sajnos tudom, de talán mivel feltűnt, kezelhető. Azért vagyok ilyen, mert otthon ilyenek az emberek, megértettem pár dolgot. Pl. hogy ha más miatt nem is, talán azért még harcolok, hogy magamból is kiirtsam ezt, mert ilyen hozzáállással nem leszek boldog. Pedig sajna most itt sem jó a helyzet, de lesz ez még így se! Az utóbbi pár hétben tisztára olyan, mintha depressziós lennék. Van pár vidám napom, aztán pár amikor élni se akarok és próbálom megértetni magammal minek is vagyok itt. Szar a munka, kevés a pénz, Robival lakom egy kis szobában… Ez otthon is meglenne. Ilyenkor csak Szilvi tud lenyugtatni, és megerősíteni bennem, hogy itt a helyem. Legalábbis még egy ideig biztos.

The Caffé Nero Experience - The Beginning of a New Era (Egy új korszak kezdete)

Reggel 10 óra volt, Közép-Európa leggyorsabb kerű maestrója már 3 órája rendületlenül darálta a sort. Latte/cappucino, koffeines/mentes kávé, zsíros/félzsíros/szója tejjel, elvitelre/helyben fogyasztva, extra kakaóporral/vagy anélkül, teljesen mindegy volt. Egy rendelés sem tartott tovább 10-15mp-nél. A tegnapi feltöltés után igazán elemében volt, ruganyosnak érezte a testét, mintha nem is robot lett volna.

Szabó du. kettő körül érkezett, kicsit álmosan(legalábbis, Olgának mindig úgy tűnt, hogy épp elaludni készül...) és azzal a letörölhetetlen hülye vigyorral az arcán, amitől Olgának mindig majdnem kisültek a transzformátorai. Nem is akarta látni, ezért gyorsan elküldte, hogy takarítsa ki a vécéket és szedje le az asztalokat, valamint töltse fel a kihelyezett cukor és szalvétatartókat és ha ezzel is végzett, akkor söpröjön fel és töltse fel a hűtőt hideg üdítőkkel. Tudta, hogy Szabót ezzel kb. a nap hátralevő részére lekötötte, bár erre a gondolatra a vezetékei is felizzottak a dühtől, mert tudta, hogy ez neki kb. 10 perces feladat lenne.

Szabó már negyed órája sikálta az alsó vécét mire elég tisztának találta. Elégedett volt, sosem látta még ennyire tisztának. Már épp a következő feladatra ugrott volna, amikor szembetalálkozott Olgával. Titánium huzalozású fémkezeivel éppen meg akarta fojtani Szabót, amikor beindult a szubrutin, mely a korábbi programfrissítésnél fertőzte meg.

"Szabó menj mosogatni én majd megcsinálom a többit" - mondta. Mintha nagyon távolról, egy csövön keresztül hallotta volna magát. Nem értette, hogy mi történt, de így kellett cselekednie. Szabó kissé zavarodottan állt előtte, szemmel láthatóan ő sem teljesen értette a helyzetet.

Olga nem egészen 5 perc múlva ismét a bárban volt, leváltotta Szabót a mosogatónál és kiszolgálni küldte. Tudta, hogy így hosszú sor kialakulását kockáztatja, hiszen Szabó még csak trainee, de most ezzel sem törődött...

Estefelé a kávézó elcsendesedett, Olga is befejezte a mosogatást. Szabó segíteni próbált, megkérdezte mivel tud segíteni neki. Olga ismét meglepve hallotta saját magát amint azt mondta: "Semmit. Maradj csak a bárban, ha valaki jön akkor szolgáld ki, én addig megcsinálok mindent. Ma eleget dolgoztál, köszönöm." Főleg a mondat vége zavarta nagyon, de semmit nem tudott ellene tenni... Szabó teljesen meg volt hökkenve, azt gondolta, hogy ez csakis csapda lehet. Nem az volt.

Hála a viselkedésmodulba beépült új programnak (és a jövőben az életét feláldozni nem félő LEBASZ ügynöknek) Olga ettől kezdve kedves lett és segítőkész. Annyira megkedveltem, hogy őszintén sajnáltam, amikor múlthéten elhagyott minket. Manager lett a Nero lánc egy másik kávézójában. Remélem jól fogja érezni magát az új helyen és azért néha minket is meglátogat majd.

Valami fáj...

Ne higgyétek, hogy minden nap öngyilkos akarok lenni, csak mostanság nem a legjobb napokat élem. Nem jó, ha az embernek sok fölösleges ideje jut gondolkodni, főleg annak aki túl mélyen bele szeret menni metafizikai lényegükbe is... És én sajna az elmúlt napokban nem dolgozom eleget. Szóval van időm kattogni.

És egyre inkább félek a sehova se kötődéstől. Napról-napra kevésbé hiányzik az otthonom, mégis nagyon mennék néha haza. De ki tudja lenne-e értelme. Lassan azt is elfelejtem amit otthon csináltam, dolgoztam. Már ott se szerezhetnék normális munkát, de tény, hogy kénylemesebb lenne az életem. Itt viszont talán van jövő. Talán. Bár nem gyerekőrként és felszolgálóként. (Aki ismer, az tudja, hogy eléggé zavart otthon is, ha pár hónapig nem másztam felfelé a létrán, itt meg nem hogy stagnálok, de lópöcs vagyok lassan egy éve. Én meg azt hittem itt aztán megmutathatja az ember.) Csak azt érzem, hogy visszafelé haladok és lassan 30 évesen semmit nem raktam le az asztalra, de még a közelébe se kerültem.

Persze az ember ott szeret lenni, ahol jól érzi magát és ahol szeretik. Jó esetben mindkettő megadatik. De legalább egyik. Legalább egyik egy ideig. És egyik hozza a másikat. Vagy mégsem. Félek, hogy a számomra ezeket tartó a szálak inognak. Nem szívesen járnék úgy, mint Edinburgh-ban. De nem akarok feladni semmit, semmilyen téren. Valamiért itt vagyok és ez nem csak a munkára értendő. Hátha az életem alapozódik meg valamiben vagy valaki mellett. Na mindegy. Lehet, hogy nem kellene együtt használnom a heroint és kokaint - miközben a varangyos béka hátát nyalogatom és füvet szívok. :)

A lényeg, hogy még kapnak az angolok egy kis esélyt rám, aztán nyár táján max valami melegebb éghajlat következik, ha ugyanitt tartok. (Kivéve, ha valakinek szüksége lesz rám itt.) Ha már senki vagyok, legalább jó barna senki legyek és tengerpart mellett éljek. Legalább egy ideig. Amíg megszeretnek és jól érzem magam... Vagy nem.

Addig itt ez a jó öreg Bonanza szám, ami bárkit felvidít. Na jó nem, senkit, de legalább gyönyörű. Még mindig. Vagy nem?
http://www.youtube.com/watch?v=HRmhSZuHjYQ

A tömegközlekedés (és a Facebook kapcsolata) Londonban

Mint azt Bazsi már korábban említette, a tömegközlekedés elég kiszámíthatatlan tud lenni Londonban. Ezt legtöbbször a "signal failure"-ekre fogják, ami elvileg jelzőberendezés meghibásodást jelent, de gyakorlatilag bármit érthetnek alatta a terrorveszélytől az állomástűzön át a szerelvény alá szorult öngyilkos kiszabadításáig. A signal failure tehát mindennapos dolog, a 11 metró és 2 magasvasút vonalra naponta jut belőle legalább egy.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a folyamatos terrorveszély miatt egy elhagyott hátizsák miatt egész állomásokat zárnak le a bombaszakértők kiérkezéséig, és öngyilkosok is akadnak bőven, akik már egy kis Facebookos "bullying" (zaklatás, pl: "csúnya, kövér és X/O lábú vagy, ráadásul még a szád is büdös!") után is hajlandóak a metró alá vetni magukat. Az emberek ingerküszöbe itt annyira alacsony, hogy hetente 2-3 tini vet véget az életének hasonló okok miatt.

(Kis közbevetésként megjegyezném, hogy a Facebook nevű pestis egyébként egyre riasztóbb és káros hatással van a társadalomra. Egyes kutatók kimutatták, hogy a brit válások több, mint egyharmadáért felelős. A könnyű és felelőtlen üzenetváltás, a buja fényképek megosztása és a házastársak egymástól való elidegenedése a probléma gyökere.

Állítólag ugyancsak a közösségi oldal lesz okolható a 18-19 század iparosodott Angliájában elterjedtnek számító, de azóta eltűnőben lévő csontritkulásos és egyéb, a napfény hiányától (napi 12-14 óra munka a csak gyerekek által járható szénbányákban, már 6-8 éves kortól) kialakuló betegségek újra feltűnése miatt. A napfény hiánya súlyos betegségek kialakulásához vezethet, ami főleg a fejődésben lévő fiatalokat érinti. Ők pedig egyre több időt töltenek chateléssel a számítógépük előtt ülve.)

Szóval, tegnap a Central line-on utazva pont egy ilyen signal failure-be futottunk bele Liverpool Street és Bethnal Green állomások között. A szerelvény megállt az alagútban. Kb. 2 perc múlva tájékoztatott minket a vezető a helyzetről, hogy nem tudja mikor fogunk továbbhaladni. Innentől kezdve 15 percenként bejelentkezett, de a hatodik bejelentkezésnél már kezdtük kicsit unni, hogy nem tudni meddig leszünk még bent. Az sem volt túlságosan megnyugtató, amikor a vezető közölte velünk, hogy az egész metróvonal működését bizonytalan időre felfüggesztették. A legrosszabb az volt, hogy a legnagyobb csúcsban, 5 órakor szálltunk a metróra, amikor mindenki hazafelé tartott. Szerencsénkre az utolsó kocsiba szálltunk, ahol már nem volt őrülten tömött a vonat, de ülőhely már nem volt szabadon és még az ülések között is emberek álltak. (Aki járt már Londonban az tudja, hogy ez kb olyan, mint otthon a 3-as metró reggel fél 8-kor a Nyugatinál.) Egy idő után leültünk a földre, ami a többieknek is jó ötletnek tűnt, mert nem sokkal később követték a példánkat és a végén a metrókocsi kezdett egy zenei fesztivál helyszínéhez hasonlítani. Egy óra padlón ücsörgés után arról kezdtünk tanakodni, hogy vajon mi lenne az a legkellemetlenebb helyzet amiben most lehetnénk, ebben a belül 30 fokosra hevült, levegőtlen, párás és zsúfolt környezetben. Sok minden eszünkbe jutott az utazás előtt elfogyasztott 1-2 pint sör kínző utóhatásaitól a másnaposságon keresztül az állásinterjúra igyekvésig (itt még telefonálni sem lehet az alagútból, hogy "bocs de késni fogok pár órát", mert nincs térerő!), amikor a másik kocsiban felsírt egy kisgyerek... Szerencsére mi és az utastársak is jól bírtuk, így különösebb megrázkódtatás nélkül hagyhattuk el a szerelvényt 2 óra veszteglés után. A metró félig tudott csak beállni az állomásra, egyik kocsiról a másikra haladva tudtunk végre kiszabadulni. Hagytuk, hogy először az angolok szálljanak le, nem volt kedvünk tolakodni. Inkább élveztük végre a sok ülőhelyet és a teljesen üres szerelvényt, ami csak a miénk volt. Örömünk csak pár percig tarthatott, mert 4 metrórendőr járta végig a kocsikat, így kénytelenek voltunk leszállni. Kicsit furcsán néztek ránk, hogy ez a két idióta meg minek maradt bent amíg a többiek siettek, hogy végre kiszabaduljanak... A mozgólépcső tetejére érve rögtön két aggódó mentős ugrott ránk, hogy jól vagyunk-e, van-e szükségünk bármilyen ellátásra. (Csak utólag jutott eszembe, hogy esetleg kérhettem volna egy teljes vérképet, hamár úgyis ott voltak az orvosok, mert otthon elfelejtettem elhozni a leleteimet az SZTK-ból...) A közelben pár sápadt utast ápolgattak, de minket ennél keményebb fából faragtak, így is végig vihorásztuk a 2 órát. 7 óra 15 perckor az aluljáró kijáratánál egy kedves tube-dolgozó útbaigazított minket, mindenkinek elmagyarázva merre is találhatja a neki legmegfelelőbb busz megállóját. Egy 50-es éveiben járó, jólöltözött hölgy utas azonban elvesztette a cérnát és leköpte az emberünket, mire Bazsival ismét megállapítottuk, hogy ez itt tiszta Balkán! :)

A felszínen óriási káosz volt: dugó, tanácstalanul álldogáló tömeg, mindenhol villogó rendőr- és mentőautók. Innen már "csak" 10 perc volt, mire megtaláltuk Bazsi megállóját. Egy szürke Bond-dal később jött Bazsi busza ami jó volt egy Leyton közeli állomásig ahonnan egy átszállással otthon is lett volna. Mikor visszafelé indultam meglepve tapasztaltam, hogy a tömeg eltűnt és a metró bejáratok is tárva-nyitva állnak. Azóta sem tudom, hogy hová tűnhetett több ezer ember pár perc alatt...

A metróba érve megtudtam, hogy a Central line újra működik, nyugodtan felszállhatok rá. Rögtön hívtam Bazsit, ne üljön órákat a dugóban, újra jár a metrója. Köszönte szépen, és az első lehetőségnél vissza is szállt a metróra, velem egyetemben. Nos, ez egy olyan döntés volt, amitől a jövőben mindenkit óvnék. Ugyanis mindketten újabb tíz percet töltöttünk az alagútban. Én a következő megállónál leszálltam, mivel nem volt kedvem újabb 2 órát áldozni a londoni signal faliure-ökre. Liverpool streetnél leszállva (ahonnan korábban már többször tettünk többé-kevésbé sikeres kísérleteket Leytonba jutásra...), egy újabb hatalmas katyvasz közepén találtam magamat. Mivel Liverpool Street egy nagy vonatpályaudvar is egyben, hatalmas tömeg fogadott és egy kesze-kusza térkép, rajta kb. 30 környéki buszmegálló "pontos" helyével. Ezeket megtalálni általában annyi esélye van az embernek, mint a Szent Grálra rálelni a hátsókertünkben. Szerencsés voltam, röpke 10 perc alatt meglett a mindössze 100 méterre elhelyezett buszmegálló ahol 10 perc várakozás után kiderítettem, hogy van egy nekem megfelelőbb busz ami egészen Oxford Circusig bevisz, ahol átszállhatok a Bakerloo line-ra, ami ami remélhetőleg csont nélkül hazarepít Queen's Parkig. Újabb 10 perc keresgélés a másik buszmegálló után, ami jelen esetben nem volt egyszerű, mert a térképen nem jelölték a felszíni és a felszín alatti folyosókat amikkel különböző megállókhoz juthattam el. Tehát egy 2 dimenziósra tervezett térkép állt rendelkezésemre a 3 dimenziós térben való navigáláshoz. Ilyen feltételek mellett a 10 perces időmmel talán még a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerülhetnék. Miután 8 óra 15 perckor megtaláltam a megfelelő megállót már csak újabb 10 perc volt mire jött a buszom, amivel Off-Peak időszakban (csúcsidőn kívül) akár 50! perc alatt bent teremhetek a városban. Szerencsére a busz érintette a Trafalgar teret, ahonnan a Picaddilyre sétálva végre átszállhattam az én megbízható, drága Bakerloo line-omra és 20 perc múlva, kb 9 óra 20 körül már otthon is voltam. Huh!

Nekünk szerencsénk volt, mert valamennyire már tisztában vagyunk (hö-hö-hö!) az itteni közlekedéssel, de nem tudom, mit csinált volna a helyünkben egy angolul nem beszélő olasz túrista. Szerintem vagy taxiba ül, vagy meghal. Más lehetőség itt nincs.

Túlélési útmutató (Survival Guidance Notes) Londonhoz, az itteni tömegközlekedéshez és úgy általában az Élethez:

Ne fészbúkolj, mert az X/O lábad miatt vagy csak úgy zaklatni foknak és a metró előtt végzed! Továbbá ne zaklass senkit a lábaival és úgy általában sehogy mert bosszúból vagy elkeseredésből a metród elé veti magát te meg elkésel az állásinterjúról vagy csak simán bepisilsz. Ezenkívűl ne szállj vissza az egyszer már lerobbant metróvonalra, télen öltözz melegen, hogy túléld amíg megtalálod a buszmegállót és amíg jön a busz, valamint legyen nálad enni- és innivaló amit megehetsz ha éhes vagy ill. amiből borsos áron akár az utastársaknak is tudsz adni ha megéheznének. Végezetül, sose felejtsd el, hogy az élet harc. :)

Megfelelő számú érdeklődő esetén nagyvárosi túlélőtanfolyamot indítunk! Jelentkezni lehet: itt, vagy az ismert telefonszámokon.

?

Önző vagyok,
utáljatok.
Itt vagyok,
de nem is vagyok.

Sehol. És úgy egyáltalán.

Azért vannak a jó barátok...

Ezt a bejegyzést a barátok emlékére írom.

A kevés jelenlegire és a sok egykorira gondolva.

Több ismerőstől hallottam annak idején, miután elhúztak Magyarországról, hogy igen megcsappant a barátok száma. Úgy gondoltam ez velem soha nem eshet meg, hiszen rengeteg szoros barátságom köttetett az életem folyamán. És mégis, valahogy elfelejtik az embert. Az első hónapban még úgy gondolja a disszidáns, hogy csak egy kis időnek kell eltelnie. Ő hív ismerősöket, igyekszik ápolni a kapcsolatokat, mindenkinek ajánlgatja, hogy jöjjön látogatóba, biztosít helyet. Aztán kezd a töke is tele lenni, majd kurva szarul esik neki, hogy mindenki fosik rá. 4-5 hónap után, ha van akkora szerencséje, hogy olyan csapat veszi kint körül, mint engem, kicsit túlteszi magát az egészen, de azért mindig egy tüske marad a szívében.

Londonban együtt sírunk és nevetünk, Robi és Szabi is olyan, mintha tesóim lennének és tudjuk, hogy egymásra számíthatunk, Szilvire, illeve a legszűkebben vett családra. Kb. ennyi.

Amióta kijöttem az Egyesült Királyságba, szüleimen kívül három ember hívott fel Magyarországról: Szabi, Robi és Szilvi. Senki más 8 hónap alatt.

Amúgy az ő telefonjukat sem látom gyakran csörögni és szerintem őket is hanyagolják, pedig ők sem egyedül otthon ülő srácok voltak. Úgy vélem ezt a már lecsillapodott sértettséget az egész LEBASZ nevében írhatom, de ha majd a többiek ellenzik állításom és panaszkodnak, helyreigazítást teszek közzé. Mindenesetre már voltak sztorik, hogy milyen nagy barátságok futottak zátonyra és ha hazalátogat vagy visszatér a kivándorló sem erősítheti vissza ezeket. Szomorú.

Robi ezért lett Facebook- és chatfüggő, úgy gondolja, hogy a megmaradtakkal kell minden időt tölteni a világháló segítségével, de félő, hogy a virtuális világ hamarosan beszippantja. Szabi ettől nem tud továbblépni a kávécsapolástól, ami eléggé tiporja a kis lelkét, mert senkinek nem felel meg igazán. Én meg csak öngyilkos-depressziós hangulatba kerülök időnként a dologtól, ami lehet sejteni milyen végeredménnyel kecsegtet... De egy poztív hatása volt ennek is azon kívül, hogy mind melegek lettünk! :) Csak még nem fejtettem meg, hogy mi...

Ez a felindulás nem szól annak a kevés számú barátomnak akikkel legalább néha e-mail-ben kommunikálok, nagyon is jól esik, hogy ők időnként érdeklődnek. A fájdalom a további haverok morzsolódása miatt van, melyet sokan jósoltak, csak nekem hihetetlennek hangzott. Sebaj, ennek is el kellett jönnie, valaki így akarta. Aki megmarad, reméhetőleg soha nem lesz oly semleges, mint a most eltűnők.

És lesz hely újak kialakítására.
"Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship."

Bazsi - munkák

Úgy néz ki, minden rendben lesz átmenetileg.

A GBK-ben persze kapásból át akartak cseszni, mert miután megegyeztünk, hogy csak péntek-vasárnap dolgozom, a jövő heti beosztást a kezemhez véve pillantottam meg, hogy minden hétköznapra beírtak néhány órára. Fasza. Ismét átvágtak, ahogy Edinburgh-ban is. Mindig érj rá, de amúgy csak kevés órát tudsz dolgozni. Kicsit elszontyolodtam, de egy kis bátorítás és feltüzelés után másnap megmondtam a frankót, hiszen mit veszthetek, már két hónapot lehúztam munka nélkül. Vagy dolgozom, ahogy megbeszéltük, vagy abban az esetben hagyom ott a másik munkát (Lucas), ha minimum heti 45-50 órát adnak dolgozni - hogy a pénz ezzel ne csökkenjen, sőt. Reméltem, hogy nem utóbbi mellett törnek lándzsát és így is lett. Azt hittem elküldenek a francba, de ehelyett annyit mondtak, OK, tiszteltjük, hogy ezt így megmondtad. Sőt, még miattam bevezetik a 12-15 óráig tartó műszakot is, mely időszakot azokon a napokon is tudok csinálni, amikor gyerekre vigyázok.

Már lehúztam négy napot és egész jó, a skóciainál jobb. Van pár lengyel (de az hol nincs), két litván, két elefántcsont parti. Csak a manager angol! :) Mindenki rendes, gyors, vidám, heti pár napban nem lesz ezzel gond. Sőt, már szóba került, hogy hamarosan kell egy supervisor. Wow, álmaim netovábbja lenne...

Dőlni fog a lé! És nem is fogok belehalni a munkába, lesz idő utazni! Mi kell még? Ja persze, lakás. De legalább már esély van rá, hogy hamarosan lesz és mozdulunk innen, mert gyűlni fog a tőke!

Tényfeltáró riport

London, Temze déli oldala, rakpart, London Bridge-től keletre 200 méterre.
Időpont titkosított, nem kell hogy valaki visszanézze a környék kameráit, elég ha mi tudjuk mi is történt…

Szabival lementünk az épp nem áradó Temze partjára.
A csodaszép fényviszonyoknak köszönhetően a látványon kívül a milliónyi különböző korú és típusú törmelék szivattyúzta magára a figyelmünket. És persze egymásra. A szivattyú meg, na mindegy… :)

Régi téglák, cserepek, edények, üvegek, különböző eszközök. Árván kimeredő néhány beszakadt ősrégi horgony, hisz a 18. században ez végig kikötő volt. De fájt a hátam utána…

Amire viszont nem számítottunk: csontok. Rengeteg. Mint két igaz anatómiai szakember – akik csak pihenésképp foglalkoznak átmenetileg vendéglátással, s – kiknek élő barátja egy biofizikus Magyarországon, megállapítottuk, hogy ló-, kutya- és valószínűleg embermaradványokra leltünk. De hogy maradnak ezek itt a kövek közt, miközben naponta 5-6 méterrel lepi el ezt a területet a folyó? Mittudomén!!! És biza nem tegnapi darabokról van szó. Az egyik combcsonton el is vitáztunk, hogy Boleyn Anna vagy Véres Mária jegyeit hordozza magán inkább. A döntés bizalmas.

Egy apró csigolyacsontra lelve ránk mosolygott a szerencse, mi pedig egymásra. Igen! Végre bizonyítani tudjuk a híres Mihálffy-Vadnai irodalomtörténeti teóriát, miszerint Petőfi még időben disszidált Segesvárról Londonba – és maradványait nem Magyarországtól keletre kell keresni. Itt vette fel az otthon ritkán használt Vad Oszkár (Oscar Wilde) nevet, majd költői helyett inkább írói oldalát erősítette tovább és áttért az angol nyelvre, hogy még nehezebb legyen rátalálni a Habsburg-hű kémek számára. Innen már nyilvánvaló a folytatás… Íróként ebben a korban és kultúrában, valamint ezen helyszínen az alvilág „foglya” lett – mint legtöbben, kik művészi karriert futottak be ekkor. Idővel homoszexuális kapcsolatai, nemi betegségei és ópiumfüggősége valamint beteges féltékenységi rohamai illetve depressziója skizofréniával keverve a Temzébe ugrasztották a nemzet Sándorát. Fontos megemlíteni, hogy a depresszió a korai versekben is (pl. Családi kör) fellelhető apa-fiú konfliktus eredménye, mely igen hosszútávú frusztrációt okozott Petőfinek. Már bizonyítottan, hisz kezünkben a csont. A csigolyacsont, melyről látható első ránézésre, hogy sosem élt át bukfencet. Azt hiszem nem maradt kérdőjel.

Little Venice

Kedves Naplóm!

Február 10-én, csütörtökön Szabi, Robi és Bazsi kitalálta, hogy egy kisebb sétára indul London egy olyan részére, ahol azelőtt még nem járt. Rágódtak, melyik is lehetne ez a pont, hiszen e világváros északi, keleti, déli részét úgy-ahogy már átrágták. Mondjuk úgy, hogy immáron minimális helyismerettel bírnak – legalábbis Robi és Bazsi, mert ők utólag is emlékeznek csaknem mindenre.

Egy útikönyvet csapott fel Bazsi a reggeli órákban, mely gyalogtúrákat javasolt Londonban különböző időtartamban és távban. Ebből Robival leszűkítették a kört és Szabival tudatták az eredményt telefonon. Nem sokkal dél után össze is futott a LEBASZ.

Kiindulópont: Warwick Avenue. Hangulatos kis terület apró kikötőcskével London nyugati felén. (Bár Little Venice e régió beceneve, egyáltalán nincs velencei érzés, inkább talán amszterdami vagy koppenhágai.) Egy csatorna érkezik ide, melynek partja mentén felsétáltak a fiatalok egészen Camden Town-ig, a város északi oldalára, a csatorna másik végéhez. A sétányt szinte végig hajók övezték, melynek egy része lakóhajó – ahogy ezt Szabitól megtudták a többiek. Látták is később, hogy bizony többnek füstöl a kéménye és van mozgás odabenn. Picit érthetetlen, hogy lehetnek különböző pálmák és olyan növénykülönlegességek a víz mentén, melyek nem felelnek meg ezen éghajlatnak, de bizony voltak. Biztos külön klímája van ennek a területnek, ahogy nálunk a jó öreg Tihanynak… Mindenesetre tény, hogy az egész mediterrán hangulattal bír, lehet, hogy ezt a flóra (és fauna) is ekképp véli.

A gyalogtúra alatt láttak a srácok a két parton több millió fontot érő palotákat, szembe jövő kishajót (ami épphogy elfért széltében a vízen), furcsa embereket (bár ez itt megszokott számukra) és átszelték a londoni állatkertet is. Utóbbiból nem sokat észleltek, hiszen az „álló folyam” csupán kettészeli a mesterségesen életben tartott állatok birodalmát, de azt is kb. 5 méteres szinttel lentebb, plusz a szélein kerítéssel. Így a partról nem sok látszott belőle. Azért néhány madár, sakál, ilyesmi megvolt nekik… Jó magyarhoz híven megvitatták hogyan is lehetne – pénzspórolás végett – beszökni a víz felől: vagy a fent ívelő hídra kell felkapaszkodni (mely összeköti a víz két oldalán található részeket) vagy a kerítéseken szükséges átmászni. Természetesen gyerekjátéknak állapítva meg a dolgot, idő híján áttették eme küldetést a következő alkalomra és haladtak tovább.

Elhagyva az életet biztosító hákettőót, attól keleti irányba, a Regent’s Park északi részében egy kilátóhoz caplattak ezután, ahol elkészítették a legújabb igazi „trade mark” LEBASZ-képeket. Végül, de nem utolsó sorban sokadszor is Camden Lock-nál kötöttek ki, ahol mindhárman együtt még sosem voltak. Egy jót kajáltak, vegyesen thai, indiai és kínai kaját tömve a fejükbe. Mikor végeztek, s annyira tele voltak, hogy csak na (persze ez Szabira nem vonatkozik, mert nála ilyen nem létezik), még ténferegtek erre-arra a piacon, majd újfent szétváltak és mindenki ment a maga útjára.

Tube

Itt volt Dani, megjött Szabi Ritája, elkezdtem kicsit dolgozgatni. Ezeken kívül nagyon nem történik semmi, de gondoltam ilyenkor is illendő írni valamit a blogunkra, ha már annyi kedves olvasó megszokta e folyamatot… Ha jól sejtem, biztos elvárássá alakult, hogy hetente legyen néhány bejegyzésünk. Találtam tehát egy rettentő érdekes általános témát, mely Londonban kimaradhatatlan a hétköznapokból.

Jó kis londoni metró, TUBE. Óriási kiterjedt hálózat, szinte mindent elér, amit szeretnénk. Keresztbe-kasul szelik egymást horizontálisan és vertikálisan is a vágányok. Többé-kevésbé bárhol bármelyik vonalra átszállhatunk. Persze ha mindig mindegyik működne, mivel főként hétvégenként, de néha csak úgy, lezárnak egyes szakaszokat vagy egész vonalakat felújítás vagy egyéb elérendő cél érdekében. Miután számoltunk néhány tényezővel , mely Budapest után furán hathat, következzen hát pár tanács annak, aki – az Oyster kártya jó és rossz tulajdonságait immáron magáévá téve – metróra száll Londonban.

1. A metróban és vonzáskörzetében (mozgólépcsők, aluljárók, be- és kiengedő kapuk…) többnyire annyian vannak, hogy mindenki tapos és lök mindenkit. Az itt teljesen általánosnak számít, ha egy ember hátrafelé vagy oldalra néz és közben teljes erőből belemegy a szembe jövőbe. Olyat is láttam, hogy két babakocsit izomból egymásba csattintottak, majd mosolyogva ment tovább az egyik anyuka, a másiknak fel se tűnt. Szóval a lényeg, hogy egy óriási karámban érezhetjük magunkat, ahol egy műanyag kártyával a zsebében az egértől az elefántig mindenki jogot kap a csörtetésre. Nagyobb ütközés esetén jó esetben hallunk egy hátravetett „Sorry”-t, de azzal már az is el van intézve, ha valakit épp a metró alá löktünk be…

2. Fontos szabály: Ha babakocsis anyukát, fáradt idős embert látsz, nehogy segíts, ne add át a helyed, sőt lökd fel, de minimum taszíts rajta egy nagyot, a lépcsőn fölfelé préseld a falhoz vagy rúgd ki a lábát!

3. Néhány megálló esetén az okos angolok kitalálták, hogy minek a peront egyenesre kialakítani, hiszen a következő megállóhoz majd úgyis kanyarodni kell. Kezdjük tehát a kanyar kialakítását a megállónál! Ez azt eredményezte, hogy a hosszú szerelvény a vezető számára beláthatatlan a kanyar miatt, így több hangosbeszélős segéd irányítja a ki- és beszállást, majd intenek legelőre, ha minden készen áll. E kanyarnak köszönhető az Európában is sok helyen látható, hallható „Mind the gap” felirat is. Soha nem ismertem eredetét, de most megvan! Hiszen a kanyarulat miatt a vagonok közepénél – mely bizony nem képes a peron kialakításához idomulni – olyan 40-50 cm-es hézag tátong. Legjobb példa erre a Central line ( piros) Bank nevű állomása. Öreg néniknek vagy babakocsisoknak izgalmas kihívás. Íme a bizonyíték...



4. A várva várt szerelvényünk, ha beérkezik a megállóba, ne is törődjünk azzal, hogy pár ezren azt el is szeretnék hagyni, nyomuljunk egyből fel, mint a birkák. Ha a hangosbemondóból halljuk a jól megszokott javaslatot, hogy előbb hagyjuk leszállni a fent tartózkodókat, bambán még erősebben tolakodjunk (fel)!

5. Ha felszállunk egy vagonba, véletlenül se menjünk az ajtótól beljebb, mert ott sok a hely, az ajtóban viszont mindenki préselődhet! "Please use all available space" szöveg hallatán vegyük elő az újságot és olvassunk, ha tudunk. Persze egy-két lökés szükséges lesz hozzá.

6. A metró mérete - leszámítva két vonal szerelvényeitől - elképesztően kicsi, így csúcsidőben (vagyis szinte mindig) szűkös. A legnagyobb kellemetlenséget az adja, hogy a vagonok csak középen oly magasak, hogy akár még én is elférek állva. A két szélén viszont, ha lábon kell tartania magát az embernek, ne adj' Isten 15-20 percen keresztül, eszméletlen pózokat és görcsöket érhetünk el. Nekem nagyjából a vállamig ér az ajtó tájékán a magasság, tehát begörnyedek, fejemet lehajtom, néha kicsit a térdemet is berogyasztom... Komfi, ahogy a nagy angol mondja! :) Ja, végül is, csak pár millióan utaznak naponta, minek a hely!


---------------------------------------------------

A metróban hallható "bemondások" elemzése:

This train is now ready to depart
Keep clear of the doors
Mind the closing doors
Vagy egy-egy mondat vagy ez mind elhangzik indulás előtt. Szerencsénk van, minden működik, a vonat ment, megy, menni fog!

Closings / minor delays on … lines
Ez jó esetben csak átszálláskor, várakzáskor hallható és nem a mi utunkat érinti, csupán tájékoztatás a városi helyzetről...

We’ve been regulated due to engineering works / by a red signal
We’ll be on the move shortly / in a couple of minutes
Na itt már néha lehet aggódni, de legalább a vezetők jófejek és ha áll is a metró a sötét alagútban, pár percenként infót kapunk a fejleményekről és nagyon sajnálják a történteket.

This train will not be stopping at the next station
Na ez nagy szopi. Főleg, ha te pont ott akartál leszállni vagy átszállni. Túlnyomó részt már az ezt megelőző megállóban felhívják rá a figyelmet, tessék fülelni!

No smoking anywhere on the underground
Please have your tickets ready
Ticket hall / platform level
Ezt a több állomásnál is használatos liftekben hallhatjuk, aggodalomra semmi ok.

All change please
This train terminates here
Kőbánya-Kispest végállomás!Kérjük kedves utasainkat, hogy szíveskedjenek elhagyni a vonatot és erre figyelmeztessék utastársaikat is! (Ezt asszem sosem fogom elfelejteni.) Szóval a vonal végére értünk, mely ha szerencsések vagyunk, akaratunknak megfelelően történt, ha nem, elaludtunk vagy ilyesmi és indulhatunk visszafelé.

Van még egy elég hosszú szöveg, melynek bázisa az, hogy a megállót nem készítették elegendően hosszúra. Ezért kérik az utasokat, hogy az utolsó néhány ajtótól - melyek nem fognak kinyílni - fáradjanak előrébb ha le akarnak szállni.
..................................................................................

E bemutató remélem átfogó képet adott arról, hogy bár a londoni közlekedés jól szervezett és gigantikus, van pár olyan alapvető problémája, amit itt meg se értenének, ha magyarázná az ember. Olyan ez, mint a csapon a hideg és a meleg víz. A 21. században is inkább szétégetik, majd lefagyasztják a kezüket, minthogy átvennék a mindenhol használatos, "bonyolult összekeverős" technikát.

Az Alma - ahogy még sosem láttad...

Állásinterjún jártam a londoni Apple-nél. Bolti eladói pozícióba kerestek embereket az új Covent Garden-i boltjukba. Az alábbiakban olvashatjátok rövid élménybeszámolómat:

Volt egy rövid bemutatkozás -név, ki mit csinál, honnan jött, miért pont az Apple és egy érdekes dolog önmagunkról. Én voltam az egyetlen külföldi, de szerintem jól ment, igyekeztem választékosan fogalmazni és összefüggően beszélni, úgy éreztem sikerült is. Ezután a 3 eléggé agymosott Apple-ös pár szóban (1óra) bemutatták a céget, előadást tartottak a fantasztikus cégről és a cég filozófiájáról, jött a szokásos rizsa, hogy mitől jobbak a többi cégnél, stb... Nekem kicsit izzadtságszagú volt, de látszott, hogy ők komolyan gondolták ("Amióta az Apple-nél dolgozom, minden nap mosollyal az arcomon megyek haza, még a rácaim is kisimultak"-mondta a női HR-es). Megtudtam, hogy csak exkluzív helyeken nyitnak boltokat és pl. a párizsi Luvre-ben is van egy Apple Store, aminek a nyitásakor többezren álltak sorba... beteg emberek! Továbbá, hogy csak a legjobb minőségű anyagokat használják a boltok építésekor, ezért pl. saját márványbányájuk van dél-Olaszországban, hogy a márványpadló a világ összes Apple store-jában ugyanolyan legyen.

Az egész előadásnak olyan hangulata volt, ahogyan egy 30-as évekbeli nemzeti szocialista gyűlést elképzelek, lelkesítő beszédekkel, előttünk álló célok kitűzésével, a hallgatóság bevonásával és egy bizonyos felsőbbrendűség kinyilatkoztatásával. (Már csak a nem Mac felhasználók teljes megsemmisítése hiányzott.) Szóval ez is csak egy buzi nagyvállalat és ugyanilyen szónoklatokat már a Borsodinál is hallottam, de már akkor is csak röhögtem az egészen, meg azokon akik ezt elhiszik. Azt hiszem nem passzolok az ilyen közegbe, mert ez a fajta baromság csak az Anyutól örökölt cinizmusomat hozza elő belőlem, nem pedig a közösséghez tartozás érzését. Szóval már ennél a pontnál egy kicsit kívülállónak éreztem magam, de azért sajnálom, hogy nem lóghattam legalább egy kicsit ennek a bornyúnak a csecsein is. No, mindegy!

Az előadásból megtudtam, hogy az Apple-nél dolgozni megtiszteltetést jelent és tulajdonképpen egy életérzésről van szó (ez eddig olyan, mint a Sex, Drugs and Rock & Roll csak szex nélkül). A dolgozók többsége állítólag olyan elkötelezettséggel viseltet a munkája és a cég iránt, hogy nem sajnálnak a saját szabadidejük rovására ingyen, a munkakezdésük előtt 1-2 órával bemenni dolgozni, a vevők kiszolgálása kedvéért lemondani az ebédszünetről (hülyék ezek???!!!) és mindezek után tovább bentmaradni a boltban, továbbra is ingyen. Itt kezdett egy kicsit Hit Gyülekezete-Szcientológus Egyház fordulatot venni a dolog és nekem főleg az ebédidőről való lemondás nem tetszett. :-) Gondolom ennyi kín és állatság elviseléséért rendesen megfizetik az embert, de az sem lepne meg, ha ingyen kellene dolgozni a megtiszteltetésért. Ezek az angolok lennének olyan hülyék... Továbbá megtudtam, hogy a legkülönfélébb háttérrel rendelkező munkatársaik vannak, akik hacsak részmunkaidőben is, de dolgozni AKARNAK az Apple-nek, pl: grafikusok, filmesek, operatőrök, fotósok, stb... ja és persze szigorúan bolti eladóként!(???) Ekkor már a szőr állt a hátamon (vajon az ilyeneket mesterségesen, ingyen ekit, heroint és speedet osztogatva tartják egész nap eufórikus állapotban munka közben, vagy csak egyszerűen megfosztják őket a személyiségüktől és attól válnak idiótákká?), de gondoltam, megvárom amíg a pénzre térnek. Na, eddig már nem jutottam el. :-D Szerencsére előre megmondták, hogy senki ne keseredjen el, ha elsőre nem sikerül bekerülni a "nagy Apple családba" (majd beszartam, hogy visszatartsam a röhögést), mert van olyan remek kollégájuk akit csak az 5-7-dik próbálkozása után vettek fel. "Lehet, hogy korábban éppen rossz napja volt, vagy csak az idő és a hely nem volt megfelelő a számára" - szóval még belekevertek egy kis vallásos előre elrendeltséget, meg néhány próbatételt, amin azonban vasakarattal és a szellem kellő edzettségével túl lehet jutni és a halandó végül elérheti az általa elérhető legmagasabb szintet: az Apple bolti eladóét. Egy komolyabb keresztény itt a kalapját véve felállt volna és otthagyja őket, én azoban hajlandó lettem volna megalkudni, a kellő áron pesze.

A fentiekben említett tapasztalásaim alapján a kalandvágytól vezérelve úgy döntöttem, hogy tovább ostromlom majd az Apple-t a jelentkezéseimmel és a végén az egészből írok egy bestsellert mondjuk az "Egy féreg jelenti az Almából" címmel. Lehet, hogy le kell, hogy mondjak majd pár ebédszünetről. Az is lehet, hogy megfosztanak a személyiségemtől és egy kelet szibériai összeszerelő üzem gyári munkásaként végzem, de akkor is megpróbálom! Aztán meg bekopogtatok az Íbéemhez, hátha lesz egy zsíros állásuk a számomra. Vagy megalapítom a Lopótök Co-t és ráállunk a méregdrága dizájner mp3-lejátszókra és fehér laptopokra. Meg fejlesztünk olyan szoftvert ami semmilyen más hardveren nem fut majd, csak Lopótökön!

Ezeket a terveket azonban még homály fedi... Előbb még alá kell merülnöm a poklok poklába. Viszlát!

Bazsi - munka!!!

:)
Inkább szégyenletesnek tartom, mint örömnek, de legalább végre van valami.
Talán újra idővel pluszba tornázhatom a negatívba szaladt bankszámlámat.

Jó néhány sikertelen interjú és próbanap után megint az Edinburgh-ban meggyűlölt GBK adott lehetőséget dolgozni. Szerdán (február 3.), a névnapomon megelégelve, hogy immáron két hónapja nincs munkám, a netes megoldás után újfent a "mezei", kopogtatós módszer útjára léptem. Jelentkeztem eladónak, bárosnak, pultosnak, konyhai kisegítőnek, takarítónak... és mivel ebben már "nagy" tapasztalatom van, vagy 5 GBK-be is bfutottam. Hiába, de szerencsére az utolsónál egy kedves lengyel csaj volt a manager, aki említette, hogy egy éttermet biztos tud, ahová szerinte kell ember. Fel is hívta, el is mentem még aznap este. Pénteken interjú, szombaton próbanap és csaj annyit mondtak, hogy hétfőn mehetek be aláírni a szerződést.

A főnökkel szerencsére sikerült megegyeznem, hogy csak part-time-ban leszek, így hétfőtől csütörtökig tudok Lucas-szal lenni, péntektől vasárnapig pedig düböröghet a hamburgerek fellegvára! Két hely részmunkaidőben, még idő is marad, és nem is lesz olyan rossz a pénz. Akár valami harmadik is belefér. Persze nem adom fel, továbbra is jelentkezem a 25-40.000 fontos éves fizetést kínáló hirdetésekre, egyszer össze kell hogy jöjjön, nem GBK-munkásnak jöttem, mégha étterem-manager lennék se elégítene ki...

De legalább van munka és lesz pénz!

A cigány Londonban

Ide kedves Czigány Dani régi haverunk írását várjuk egy ideje, ki egy hosszú hétvégét töltött nálunk egy hete. Sok élménnyel gazdagodott, de azt beszéltük, hogy ezt majd ő lejegyzi... Várjuk!

Cambridge

Szilvivel egy ideje tervezgettük, hogy átugrunk Cambridge-be, az annak idején Oxfordból elüldözöttek által alapított egyetemi városba. Végre összejött ezen a hétvégén. Bármilyen fura, nekem szabit sem kellett kérni, Szilvinek vasárnap általában szabadnapja van, így január 24-én, 11.10-kor már rap-pelhettük, hogy „ülünk a vonaton”, miközben csorgott ki vagonunk King’s Cross állomásról. Csupán egy óra út és a kis ékszerdobozkába érünk, furcsa is volt, hogy ilyen rövid távra 20 font a jegy (per fő, per út), de egyszer megéri.

Az állomástól 15 perc séta alatt beérhetünk a belvárosba, de biciklit is bérelhetünk. Apropó az egész városnak Amszterdam hangulata van – nem kizárólag miattam. Biciklik ezrei díszítik az utcákat. Kis piactér kézműves csecsebecsékkel, zöldséggel, gyümölccsel, zenei bakelitekkel… A gasztronóm kínálatból egyéni lehetőséget választottunk: strucckolbászos szendvicset temérdek hagymával és mustárral, melyet a tér közepén csócsáltunk el. Isteni volt, bár megvitattuk, hogy nincs kifejezetten „más”, különleges íze az óriás madárnak, hiába a sokakat vonzó marketingfogás. Valami még kellett, így betértünk egy tündéri, nagyon idős épületben található teázóba. Angolosan elkortyolgattunk egy kancsónyi teát tejjel és megosztottunk egy gyümölcskenyérkét (scone) vajjal. Nyami-nyami, de jó volt már megint…

A városképhez tartozik néhány öreg, egyedi épület, folyó, bárok, de 95%-ban a kollégiumok 700-800 éves épületein hivatott itt sóhajtozni a hozzánk hasonló turista. Megfogható a levegőben a kultúra. Az utcán járkáló diák kedves, gyönyörűen beszél és tisztelettudó. A Sainsbury’s-hez kért útbaigazításunk után egészen elaléltunk a szavak kiejtésétől. Ugyanakkor láthatóan megvan a fiatalok egy részében a „hát igen, én itt tanulok” virtus is. Persze gondolom nekem is adna egy kis plusz tartást, ha évente rengeteg pénzért a világ (egyik) legjobb egyetemén tanulnék. Nagyon el lennék szállva, szinte biztos. Ha mást nem, a kapcsolatok miatt szerencsések. Talán az itt végzett ifjúnak majd nem kell azon gondolkozni, hogy kitchen porter vagy takarító legyen pár év múlva. Talán… Egyébiránt meglepő London után, hogy az emberek több mint 99%-a fehér és valószínűsítem, hogy brit.

Este találkoztunk Szilvi régi ismerősével, Tofival. Eredetileg Norbi, aranyos, jófej srác, az egyetemi városban él jó ideje, dolgozik kertészként és mindenesként, meg ki tudja még miként. Elvitt minket egy kocsmába, melyet az a mítosz leng be, hogy a II. világháború alatt a Cambridge-ben állomásozó amcsi katonák törzshelye volt. Öngyújtóikkal készített plafonirományaik állítólag eredetiek. Itt lecsúszott 3 üveg bor, majd kacifántos útvonalakon indultunk Tofi lakásához. Vezetőnk a koleszok udvarain keresztül vezetett bennünket, néha azt se tudva ő hol van, de viccesen minden őrnek, gondnoknak bőszen intett, biccentett, mint öreg diák, aztán haladtunk tovább. Szilvivel egymást támogatva, röhögve követtük. Kíváncsi lennék, ez máskor is így történik-e és tényleg annyit látták már Norbit, hogy azt hiszik róla diák, vagy csak véletlenül ment minden ilyen simán… Tofi otthona igazi melegséget árasztó családi fészek érzetet kelt. Itt várt minket egy hatalmas fazék zöldségleves, melyet természetesen házigazdánk főzött, aki nagy konyhamester. Háromig borozgattunk, cidereztünk, dumáltunk, zenét hallgattunk, majd mentünk alukálni, hosszú, fárasztó nap volt ez mindenki számára.

Hétfőn túlontúl izgatottan keltem, szinte biztos voltam benne, hogy hívnak munka ügyben. Most aztán már tuti. Sajnos hiába. Ez picit rányomta bélyegét az egész napra, kezdek megint a nagy pozitivizmusomból bezuhanni. Ha nem lenne Szilvi és Szabiék, nem is tudom, hogy tartanám magam, ha egyáltalán még itt lennék. Kezd elfogyni minden tartalék és ha továbbra sem lesz állás, csak kölcsönből éldegélnék Londonban, aminek nincs sok értelme. Szóval izgi, lehet, hogy a következő két hét bármit hozhat. Ezek a gondolatok zúzták agyon a mai napot és néha a kedvemet, még napközben Cambridge-ben is, ahol újfent kicsit mászkáltunk, majd fél 3 körül szálltunk vonatra, mert Szilvinek sajna 4-től dolgoznia kellett.

Cambridge kipipálva.

Street music - London

Londonban bármerre jár az ember, bizony összefut számos utcai zenésszel. Metróban, utcán, buszon, aluljárókban... És legtöbb esetben igen nívós is a tudásuk, előadásuk. Mivel szomorúan szoktam látni, milyen tehetségek kallódnak, legalább gondoltam készítek egy olyan bejegyzést, ahová rendszeresen töltöm majd fel a legújabb felfedezettjeimet, legalább így híressé téve őket.

"Almost" terror attack

2009. január 23. 16 óra 20 perc.
Épp elindulok Hajnitól egy emlékezetes Cikó-kutyasétáltatás után a Tufnell Park megállóhoz. Ahogy a metróállomást közelítem, látom, hogy az egész körbe van kordonszalagozva már a felszínen, néháy rendőr állja körül, szóval bazz (mondom magamban) már megint nem lesz egyszerű. Mint írtam korábban, gyakran áll le egy-egy metróvonal, de akkor a város egy része meghal. Most tanúja voltam minden percnek. Tényleg így van. Én meg majdnem vele haltam... idegileg.

"Napok óta számítunk terrordámadásra, bárhol, bármelyik pillanatban megtörténhet London közigazgatási határain belül" - futott át az agyamon a hír, bár nem tudtam, hogy jól emlékeztem-e vagy csupán a túl sok alvás következtében képzelgek - már megint. Két szaltóval oda is teleportáltam magam a közelben lévő 134-es buszhoz, melyről láttam, hogy ugyanúgy Camden Town-hoz megy, nekem fasza az is, csak pár megálló és talizom Szilvivel. Na persze... Felszállt utánam még néhány ember, ajtók csukódnak, busz indul, majd satufék! Rendőrök lepik el az utcákat tizesével. A kereszteződésben, ahol az autókat nem engedték áthaladni, szempillantás alatt egy hexaédert képeztek, persze ismét szalagot alkalmazva, testtel hülyén nézett volna ki. A sofőr szólt "This bus terminates here... for a while..." tehát mindenki leszállt. Fentről iszonyű dörgést hallottam, majd mint egy amerikai akciófilmben, előttem pár méterre leszállt egy helikopter a kereszteződés közepébe. Egy jelzőlámpa kicsit megsérült, dehát ennyi belefér. Mentőhelikopter volt, vártam, hogy kiugranak belőle és rohannak le a metróba valakikhez akik felrobbantak, beestek a szerelvény alá, de semmi. Se véres húscafat, se hullák, se radioaktivitás. Nyugodtan letették a gépet és vártak. Gondoltam bejelentést kaptak készülődő valamiről (támadás, bombariadó), de nem derült ki mi az. Lehet, hogy legközelebb nem petárdázom a metróalagutakban, a South Park-ból úgyis jobb ötletet kaptam: Red Rocket! (Akinek kell, az érti.)

Ettől kezdve se gyalogos, se autós-motoros-biciklis forgalom nem volt, a környező üzleteket bezáratták és mindenkinek ott kellett maradnia, ahol volt. Idővel elindulhattam a belváros irányába gyalog. Kellemes. Olyan, mintha elsétálhatnál a Nagyvárad tértől a Deák térig... Az útba eső metróállomások zár alatt voltak szintén. Ma leltem rá mi történt, sajna nem túl vidám. Ha valakit érdekel, bővebben:

http://www.camdennewjournal.com/news/2010/jan/woman-hit-train-dies-despite-dramatic-rescue-bid-tufnell-park

The Caffé Nero Experience - The Memories of a Forgotten Child (Egy elfeledett gyermek emlékei)

2010, London

A T1000-es a töltőállomáson aludt. A tarkóján csatlakoztatott kábelen éppen szoftverfrissítést hajtottak rajta végre, a múltkori átmeneti lefagyás miatt. A közelben álló mérnökök még mindig azon tanakodtak, hogy mi lehetett az, ami a robotot emberi érzelmek imitálására késztette. Olgával eközben valami egészen furcsa dolog történt: a gyártósorról való lekerülése óta először álmodott.

Kislányként rohangált egy aranyló búzamezőn. Karjait szélesre tárva gyengéden simította végig az érett kalászokat. Kicsivel odébb meglátott egy lepkét, odaugrott, hogy elkapja. A törékeny jószág könnyeden lebbent tova a langyos nyári szellőben az esetlen gyermeki mozdulatok elöl. Olga ekkor vékony, gyermeki hangon felnevetett: „Hihihihihi!”

A telepek töltése és a szoftverfrissítés éppen befejeződött, amikor a T1000-esből artikulálatlan és hátborzongató hangok törtek fel: „Muhahahaha!” A tudósok összenéztek, valaki felvetette a teljes merevlemez-formattálás ötletét, de ezt elvetették mert már közel járt a műszakkezdés ideje. „-Kiküldjük a terepre és a Központnak egyelőre nem szólunk. Az operátorok tartsák szemmel, szükséghelyzetben azonnal leállítjuk! Előtte azonban… Hova a csudába tűnt? Az előbb még itt volt!”

Olga ekkor már távol járt. Kalapját a szemébe húzva, a kenőzsírt fagyasztó hideggel dacolva haladt a cél felé. Nem érdekelték a bőrmenti receptorait érő hőmérsékleti ingerek. Csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a lehető legtöbb vendég lehetséges leggyorsabb kiszolgálása Szabó megfingatása közben. Zsebébe dugott keze ökölbeszorult, már nem járt messze a kávézótól…