Már vagy 3-4 év is eltelt mikor utoljára láttam két kistesómat, Attilát és Miriamot. Anyukájuk Hadia, aki egykor Szudánból jött Magyarországra. Apukájuk az az ember, aki biológiailag számomra is, gyakorlatilag őket is magukra hagyta, ahogy annak idején engem is és azóta már valószínűleg másokat is.
A lényeg, hogy a gyerekek féltestvéreim és sokáig tartottuk a kapcsolatot, aztán valamiért ez megszakadt, senki nem erőltette, pedig annak idején olyanok voltak nekem ezek a kis pernahajderek, mintha az én gyerekeim lettek volna. Ez ekkora szünet elteltével sem volt másként. Éreztem, ahogy körbeölelnek szeretetükkel, egy-egy ölelésből alig akarnak elengedni és szédszednek, ha nem foglalkozom velük.
Mindketten kicsit - érthetően - sérültek lelkileg, sajnálom őket, tudom milyen. Egy ideig én is így nőttem fel, de nekem legalább lett igazi apám, aki a mai napig gondoskodó, odafigyelő és féltő.
Attila focizik és zongorázik. Első a mozgás miatt, második pedig véleménye szerint azért, mert a zongora minden zene és hangszer alapja. Tök ari! Miri pedig néptáncol. :) Kicsit tréfás lehet látni egy félvér kislányt ahogy csattanósan odacsapja tenyerét a csizmához, de biza ő tudja. A fontos, hogy okosak, szépek, aranyosak és van szabadidejükben is mit tenniük, ami fontos ennyi idősen, "ilyen" belső problémákkal.
Senkit ne tévesszen meg az a kép, melyen Miri úgy néz, mint Samara "A kör"-ben, én kértem tőle a grimaszt!
No comments:
Post a Comment