Út Afrikába - 11. nap

2011. jan. 26.

11. nap

Kemény volt az éjszaka. Sokan zajongtak, ráadásul a mezőny 5-kor startolt, így 4-től már készülődés, motorberregtetés ment. Szakaszokban fél 8-ig aludtam, összesen úgy öt órát.

A mai napra Csaba mellé szegődtem. Ahogy haladunk délnek, egyre inkább érzem, hogy egy másik világba folyunk bele a civilizált világból. Már ha eddig még az volt. Az élet kevésbé fontos, főként az állatoké. Az út melletti tetemek már Marokkóban szemet szúrtak, de itt sűrűsödnek. Szamár, teve, marha, kecske. Ezeket vagy elütötték és ott maradtak, vagy elpusztultak és kihelyezték őket.

Ma egy benzinkút mellett úgy éreztem mintha a szívembe lőttek volna. Egy csacsi eszegetett papírt és műanyagot hiányzó jobb füllel, törött bal első lábbal és olyan hosszúra hagyott körmöletlen patákkal (video mellékelve), hogy életben maradása számomra csoda. Meg akartam közelíteni egy simításra, de rettegett. Alkalmasint ő is csak halálát árja. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy az élő állatok jó húsban vannak, mégha nem is bánnak szépen velük.

Az állatokat hagyni elrohadni egy ilyen világban viszont mégis a legnagyobb baromság. Hihetetlen, hogy a szociális és vallási konvenciók milyen keretek közé szorítják e buta embereket. Nem a legnagyobb hülyeség az – általában – elütött jószágot a sivatagnak ajándékozni azért, mert nem a muzulmán szokásoknak megfelelően lett levágva, miközben éhezik a társadalom? Nagyon fel kellene nyitni a szemeket. Miért nem hasonulnak egyesek a változó világhoz? Ki és miért engedi, akarja, hogy bármilyen alapelvre hivatkozva ők így éljenek? Egyszerűbb lenne ezen embereket kiirtani, mint engedni őket ilyen nyomorban és lelki szegénységben élni.

Szeljük a homokdűnéket. Esős évszak van, borult az idő. Zöld bokrok, füvek tarkítják az egyszer barnás, egyszer vöröses színű homokot. Apró települések, emberek nem szűnnek meg létezni e zord területen sem.

A frissen vásárolt baguette-ből készítettem szendvicset. Került bele kacsamájpástétom, majonézes torma, hosszú zöld erőspaprika. Azt hittem ez csak nekem ínycsiklandó, de tüstént Csabi is kért egyet. Nem gondoltam volna, hogy van valaki még a világon ilyen ízlésvilággal. Aztán a zöld kaliforniai paprikát már nem akarta kipróbálni ropival...

Szavannás jellegű területre értünk. Egyre forróbban perzsel a nap. Az imént megálltunk tankolni, a bőröm szinte sercegett. Gyerekek roantak meg minket egy pillanat alatt. Mindenki kér ajándékot. Nem szállnak le az emberről, mutogatnak órájára, napszemüvegére, bármire ami az övék lehet. Egyikőnktől kapott a legkiseb egy sapkát. Persze bunyó lett belőle, el is szedték tőle. Nem szabad semmit se adni.

Haladunk a szárazföld belseje felé. A rally-sok Szenegálba, Dakarba tartanak ma. Mi egyenesen Kiffába megyünk az adományok egy részét kipakolni. Onnan indulunk majd Maliba, először Diemába.

Szállásunk Kiffa városkában egy camping elnevezésű bungalósor-szerűség a dűnék közt egy oázis-féleségben. Van áram, légkondi (ja, mert este is vagy 30 fok van már) és ételt is kaptunk. Fincsi kusz-kusz volt marhából, jó zöldségesen, sok szafttal. Bepótoltam a lemaradást... Reggel 6-kor indulunk, így most 11 felé be is fejezem az irkálást.