Út Afrikába - 9. nap

2011. jan. 24.
9. nap

Ahogy minden évben eddig Józsiék tették, 9-er már annál a hivatalnál várakoztunk, ahol a vámolást szokták intézni. Egy ember, két ember, három ember... Mindenkinek kézzel-lábbal magyarázás. Szokás szerint ők franciául, mi mindenhogy. Másfél óra alatt telefonos arab fordítást igénybe véve megtudtuk, hogy idén már nem itt kell ezt intézni... Majd meglátjuk. Jó lesz, ha a határnál kiderül, hogy mégis itt kellett volna. Így hát útra keltünk és nosza a sivatagba!

Ma Józsihoz és Katinkához ültem. Nagyon jó dolgom van. Az alsó ágyon félig, időnként teljesen fekve dumálunk, eszegetünk, fényképezünk. Most épp írok. Fekve és közben a tájat is látom. Tudom használni a laptopot, mert konnektorjuk is van. Király vagyok a sivatagban!

Kádárékat nézve és hallva meg ismét akaratlanul is mosoly és melegség tör rám. Annyira imádják egymást, hogy az leírhatatlan. Még vezetés közben is küldik egymásnak a puszikat, fogják egymás kezét. Egy lépést se tesznek egymás nélkül, ha ki kell szállni. Emellett persze néha szívják egymás vérét, de ezen is csak nevetni lehet. Pl Józsi imád úgy suhanni keresztül a sivatagon, hogy közben telefonál vagy sms-t ír és babrál is még valamit (pl GPS). Ennek persze Katinka nem örül. Vagy Katinka imádja sürgetni Józsit, aki pedig láthatóan maga sem rest. A lényeg, hogy így is mintapár már vagy 25 éve, irigylem őket.

Száguldunk Mauritánia felé. Eszméletlen mennyire megy ez a nem is fiatal MAN kamion. A képeken ezt láthatjátok piros-sárga-zöld színben pompázni. Szemetet itt nem szokás túlzottan gyűjteni .Ismertek, én nagyon zöld vagyok minden téren, de annyira itt nem zavar az eldobálás két okból sem. A sivatag mindent elnyel és elpusztít, mellesleg itt aztán nem zavar senkit, a látványt se rondítja annyira. Én persze továbbra is inkább gyűjtöm és ahol lehet kidobom, bár tudom, úgyis ide fogják kihozni.

Már túljöttünk a tegnapival együtt azon a pár száz km-es partszakaszon, ahol mindenfelé csak a rohadó halszag terjeng. Ez azért van, mert minden hűtős kamion és teherautó, mely halat szállít, az út mentén engedi le az olvadt levet, néha kisebb halakat is. Ez a sivatagnak ezen a részén konstans bűzt okoz, ahogy a melegben rohad.

Hűű, de jó, hogy egyből írhatom le az élményeket! Most szálltam vissza a kamionba, miután készítettünk képeket a Ráktérítő táblánál. Vicces, régi bamakósok tették ki, így magyarul is olvasható az angol mellett, melyet leírva még sosem láttam, így kicsit furcsállottam is: tropic of cancer. A homok- és kőrengeteg közepette egyszer csak ez is megvolt. Irány tovább délnek.

Forgalom szinte nem létezik. Órákat haladunk úgy, hogy nincs szembejövő autó. Ha valakit előzni kell, így végre okot ad egy kis kürtölésre, ami kamionnal nagy élvezet ám!  Én nem bírom megunni.

Bakker, már egy hónapja volt karácsony. Én meg ismét itt vagyok a nagy melegben... Látok a sivatag közepén ebben a pillanatban egy rögtönzött repteret, ami gyalult homokot takar. Egy ember ül a tövében és várja a kuncsaftot. Gondolom ezt bűnözőkön és gazdag turistákon kívül nem tudja más megfizetni.

A kőzet elképesztő. Ahol még a kő nem alakult homokká, ott átalakulóban van. A sziklákat eszi, szinte savazza szét a Szahara. A kövek belseje eltűnőben van, mintha magjuktól kifelé rothadnának. Mikor a szélük már hajszál vékonyságúra soványodott, elroppannak, és utolsó molekuláik is homokká bomlanak.

Elértünk a marokkói-mauritán határon. Irtózatos papírkavalkád mindkét oldalon, vagy 3 óra volt mindenen átjutni! Mindezek ellenére először tudtak mindkét oldalon angolul, kedvesek voltak és nem akartak lépten-nyomon átvágni. A két ország között van egy 2-3 km-es szakasz, mely a senki földje. Kibelezett kocsik és szemét övezi az egészet. Az út itt olyan, hogy rossz gumival biztos a defekt. Csak a szikák, kövek, ami a sivatagból kikopott a hosszú idő alatt.

Jöttünk még vagy két órát, több ellenőrző ponton át, mire egy normális benzinkútnál meg tudtunk állni, ahol meg is szálltunk. Azt hiszem nekem lett a legjobb helyem. Persze a többieknek eszükbe sem jutna, még a végén érintkeznek a helyi levegővel... Befoglaltam a kékponyvás teherautó platóját, ami előző nap meg lett pakolva szúnyoghálókkal, kényelmes alapot adva nekem ezzel az alvásra. Bedobáltam a cuccaimat, a hálózsákot, fogat mostam és már csak írom e pár sort az utókornak a sötétben. Kint 20 fok lehet, mely a ponyván belül végképp nem kevés, sőt itt még kifejezetten melegem is van.