Út Afrikába - 10. nap

2011. jan. 25.
10. nap

Továbbra is Józsiéknál utazom. Szeljük az ellenőrző pontokat és adjuk az őröknek a „fish”-eket és az apró ajikat (pöti kadú), ami nélkül az áthaladás megnehezülhet. Egyre több az úton átvonuló teve- és szamárcsapat.. Erre főleg reggel kell vigyázni, mikor még nagy a köd. Hihetetlen látvány ahogy melegével a nap felhúzza a fátylat a sivatagi tájról.

Egyre inkább nomád élet felé hajlik itt minden. Az út szélén kunyhók, integető gyerekek. Mit ne mondjak, itt sincs jele az emlegetett terrorista veszélynek. Szánalmas mit hazudoznak erről a médiában, hogy az embereket távol tartsák e helyektől, melyben ekkora a szegénység és a nyomor. Mindenhol köszönés és mosolygás fogad, szinte könnyfakasztó.

Beértünk Naukchott-ba. Itt egy napra összefutottunk a rally-s bandával. Egy itteni viszonylatban bájos óceánparti kempingező helyen kellett megszállni az autóban. A part kellemes, hűvös vízzel, forró homokkal. A résztvevők nagy része igazi rongyrázó köcsög. Eszméletlenül el vannak szállva maguktól, néha olyan kocsival jönnek, melyért mások egy életen át dolgoznak. Semmilyen jótékonysági dologról nincs itt szó, minden ember csempész vagy hoz valamit eladásra. Szégyen, hogy amit mi a nyugati világban elhasználunk, itt még viszonylag jó pénzért hasznot is húzunk belőle. Még abból is nyúlnak itt egyesek, melyet a helyieknek hoztunk... Nem sokan vannak itt önzetlenül, mint például Kádárék, akik milliókat saját zsebből fizetnek ezért az egész útért.

A rally részeseiként vannak itt írek, angolok, ausztrálok, lengyelek, szlovákok, szlovének, ki tudja még kik.

A parton fekve szúrtam ki, hogy külön katonák mászkálnak épségünk őrzése céljából... Időnként közeledett egy lovas, aminek megörültem, mindig ki akartam próbálni milyen a tengerparti homokban vágtatni, de elkergették őket is. Hülyeség, kb csak a látszat kedvéért. Mit árthatna ő nekem?
Basszus, jól bekentem magam naptejjel többször is, de szerintem mégis leégtem kicsit... (Ezt biztos jó otthon a télben olvasni.) Az óceán hangján ámuldoztam vagy két órán át, néha kicsit elalélva. Persze megint egyedül.

Igazán érdemleges más nem történt. Talán az még fontos, hogy lepakoltunk a Kádár-kamionról egy adag adományt. Rakományuk hozzávetőlegesen negyedét hagyjuk itt. Szomorú látni, hogy valószínűleg ez mind helyi kiskirályok kezébe kerül, akik másnap ezt már pénzért árulják. Szinte lehetetlen megoldani, persze nyilván legjobb kivitelezés lenne, hogy random módon megállnánk egy faluban és kiosztanánk ruhát, játékokat, egyebeket. A gond az lenne, hogy ezzel verekedést, akár polgárháborút is kirobbanthatnánk...

Kis iszogatás, beszélgetés egy-két normális figurával. Miközben elmentem hosszabb vécézésemre, vittem Robi telóját zenét hallgatni. Akaratlanul is elkezdtem nézegetni az sms-eket. Az egyiken úgy felröhögtem, hogy szerintem azt hitték őrült vagyok, aki a szarást így élvezi... Szabival küldtük ezt még Robinak Londonban májusban: „Ha jössz akkor Bazsinak hozz légyszi egy szürke Bondot, nekem meg egy sajtos-tejfölös lángost Piros Arannyal! Hagytunk neked Túró Rudit. Köszi!”

Most 22.10 van, nagyjából mindenki behúzódott vackába aludni. Végre-valahára ennek köszönöhetően felszabadult az egyetlen közös zuhanyzó. Megint tisztának érzem magam és befeküdtem a teherautó platójára, ahová tegnap is. Most nehezebb lesz aludni, mert valaki épp Manu Chao-t bömböltet. Legalább szeretem...