Út Afrikába - 6. nap

2011. jan. 21.
6. nap


Reggeli után Zsolttal harmadszor is meglátogattuk a Rabat-i mauritán nagykövetséget. Kézhez vettük az útleveleket és útra keltünk Csaba és Bence után, akik a két nagyobb járművel egyből Casablancából indultak Agadirba. Az Audi maradt Casablancában.

Az út jó ideig Marrakech felé visz, majd Agadir irányába egy új fizetőkapun kell átmenni. A fő, hogy Agadir bejáratáig európait megszégyenítő autópálya van, mely átvág az Atlaszon, sivatagon, majd megérkezik az óceánhoz. A látvány elképesztő. Elindultunk, jó ideig minden zöld és burjánzó. A szárazföld belseje és a hegység mélyébe hatolva a növényzet gyér lesz, később teljesen nyoma vész. Mindenhol csak rozsda borította sziklarengeteg. Fantasztikusan mutatja magát az egykor kialakult rétegződés a hegyek falán, mintha nem is természetes képződmény volna. Ahogy jövünk ki a néhol havas tetejű hegyekből, úgy tér vissza a flóra, ismét persze csak fokozatosan.

Egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy erre mit keresnek emberek a semmi közepén. Bármerre járunk, lehet az hegy, sivatag, autópálya, mindig vannak emberek. Legalább időnként mini agyag-, sárváraik, településeik vannak városoktól messze, de sok esetben még ezektől is távol csak úgy megpillanthatunk 3 nőt egy szamaras kocsival vagy focizó fiúkat a sivatag szélén, esetleg fűszedő férfiakat az autópálya mentén. Mintha a népsűrűség feljavítása érdekében kitelepítették volna őket a legképtelenebb helyekre. Tisztára mint a csillagok háborújában, homokbuckák, -dűnék mögül a semmiből előtűnnek joda-ruhás emberkék...

Agadirban egy jó kis apartmanban szálltunk meg. Itt csatlakoztunk Judithoz – aki még Barcelonában hazaugrott, most pedig visszatért – és a Kádár házaspárhoz (Kádár-Sped), melyet Józsi és Katinka alkotnak. Tündéri emberek. Aranyosak, boldogok, szeretik egymást. Közösen kamionoznak óriási távokat, akár Afrikába, akár Ázsiába és összekötik a kellemest a hasznossal. Sosem marad el egy kis bevásárlás, jó helyi kaja magukhoz vétele, meg persze egy pár pohár hazai pálinka. Fertőtlenítettük is magunkat ezen a napon is. Nekem pláne szükségem volt rá, mert naplementekor harmadmagammal csobbantam egyet az óceánban. –ezt is ki kellett próbálni, ki tudja látok-e valaha újra óceánt! Mit ne mondjak, feledhetetlen. Rettentő hidegnek tűnt, eleinte csak képeket akartam készíteni, de ahogy zacsi magasságában csapkodtak a hullámok, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy bevessem magam. Kiszaladtam, letettem minden elektronikus kütyüt, póló le, zsebek kiürít és rohanás be. Hatalmas hullámok voltak. Ha az ember feldobta magát egy ilyen tetejére, vagy 20 métert utazhatott. Derékig érő víznél is vagy 3 méteres hullámok voltak, így csak arra kellett figyelni, ne csapjon az aljzatjoz.

Kijőve, pár perc elteltével szétfagytam, mert a nap eltűntével nem volt több 23 foknál. A látvány és az óceán robaja viszont újra lekötött egy kis időre. A kicsapó hullámoktól szinte köd vastagságú páraréteg zúdult a tájra. Érezhetően préselt. Úgy érzem ez ismét egy nagy dolog volt. Januárban óceánban pancsizni elképesztő szépségű naplementében... Hmmm. Csak jó lenne kedvesemmel megosztozni az élményben.