Út Afrikába - 12. nap

2011. jan. 27.

12. nap

Sötétben, hatkor már autóban ültünk Csabival a Merci teherautóban. Pár perccel később a benzinkúton 10 perces kitérőnk alatt sem a fény hiánya, sem a korai óra nem tántorította el a gyerekeket a kéregetéstől. 2 évestől 80 évesig ha bárki lát itt fehér embert, integet. Ha lassítunk vagy megállunk, máris a szájukat mutogatják, meg egyéb ajándékok után kuncsorognak. Kicsit gusztustalan, hogy ennyire ez a természetes már Marokkótól, de erre aztán pláne. Úgy gondolják, hogy ha csak csöndben közeledbe állnak, ki is érdemelték, sőt, létjogosultságuk van arra, hogy valamit kapjanak. El lettek kényeztetve...

Kb 150 km-t tettünk meg szörnyű úton vagy 6 óra alatt. Kő, homok, beton, egyveleg, el se képzelitek itt miből hiszik, hogy utat lehet építeni. Annyi lyuk és „szakadék” úton ritkán látható, mint itt, pedig a mindenhol semmit tevő, üldögélő népségnek lenne ideje betömködni azokat. Csabi legalább néha poénra vette és krosszoztunk gyorsan és durván a 19 éves Mercivel. Az meg még viccesebb, hogy itt néhol 1-2 km-enként akadunk ellenőrző pontokba osobábbnál ostobább katonákkal, mintha egy ekkora távon elveszhetnénk a sivatagban vagy kirabolhatnánk egy útszéli tevét.

Olyan hőség van, hogy reggel 7 óta csak lehúzott ablakkal haladunk. Kezdem érteni a helyiek viseletének legfontosabb elemét, a kizárólag szemet nem fedő fejkendőt. Feketés-vöröses a taknyom, a szemem napszemüvegben is néha csíp, a testemen és ruháimon félóránként egy lesöpörhető réteg gyűlik össze. A toll is néha akad a papíron. Viszket a szakállam, amit megfogadtam, hogy Bamako előtt nem távolítok el.

Csabitól megtudtam egy eddig titkolt dolgot. Van egy 5 és fél éves kislánya. Tök jó, nem is gondoltam volna. Volt feleségétől született, akivel már rég nem él együtt... Biztos jó apa, még ha nem is ismerem annyira, ugyanolyan lökött néha, mint én. Az ilyen kijön a gyerekekkel.

Átjöttünk Maliba. A határon volt papírmunka, de mivel csak a mi 5 autónk állt ott meg éppen (akár szerintem egész nap), vízummal együtt egy óra alatt meglettünk. Semmi nem változott. A táj, az emberek ugyanazok. Árnyékban most 35 fokot mérünk 16.30-kor. A jobb kezem, ami gyakran kint hever az ablakban második napja, egész lebarnult, a szőr kezd szőkülni.

Elkapkodtam ama kijelentésemet, mely szerint gyorsan ment minden. A határtól pár km-re kellett vámolni. Ez itt azt jelenti, hogy külön-külön magát magas pozíciójúnak tekintő ember kijön és végignézi újra és újra az 5 autót. Mindenki mér mindenből, az se zavarja lelkiismeretüket, hogy tulajdonképpen gyerekektől lopnak. Két óra szarozás elteltével mehettünk tovább.

Diemában Pam táborában szálltunk meg. Ő egy angol, 50 körüli nő, aki mindenét feláldozva már 6-7 éve segít gyerekeket. Hozzá vittünk rengeteg adományt, nagyon hálás volt érte. Este kaptunk vacsit, ami főtt bab volt fűszeresen, sült banán és kis csirkehús. Iszogattunk picit, jöttek dobosok és táncoslányok kis előadásra, majd húztunk aludni, holnap hosszú nap lesz.

Ja, azt elfelejtettem lejegyezni, hogy e városkába elénk jött apám. Mármint a vérszerinti, aki Bamako mellett él, ismét egy új nővel. Továbbra is olyan mint egy barát. Nem hiszem, hogy ez bárhogy változhatna, már rég el van cseszve. Szokás szerint azt se tudta mikor találkoztunk utóljára... Azt látva, hogy ő milyen jól elvan itt, miközben gyerekei apa nélkül nőnek fel, elkeserít, bár erre számítottam.