Ahogy indult

Bazsi szívbemarkoló kivándolrástörténete készetett arra, hogy billentyűzetet ragadva én is beszámoljak itteni tapasztalataimról.

Balatonon, Zamárdiban búcsúztam el családomtól augusztus 14-én. A kompon még egy utolsó pillantást vetettem a drága Balatonra, oly sok vidám élményem színhelyére. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy mire is készülök valójában. Kifejezetten rossz érzés volt elhagyni Magyarországot, már akkor olyan honvágyat éreztem amit azóta sem. A legnehezebb azonban a családtól és a barátoktól, Tőletek történő búcsúzás volt. Azóta is hiányoztok!

15-én éjjel érkeztünk meg sógorommal, valamint kicsi unokaöcsémmel és unokahúgommal Gerrards Cross-i otthonunkba. A falu Londontól vonattal 30 percre található, csendes kertvárosi jellegű, egy főutcával és egy vasútállomással. Eleinte a gyerekekre vigyáztam (november elejéig), értük mentem az iskolabuszhoz, edzésre vittem őket kocsival, főztem a családra, stb. Pár hónap után kezdtem magamat kicsit egyedülérezni, társaságra vágytam, mivel napközben általában egyedül voltam. Munkakeresésbe kezdtem én is, de hála a hosszas pöcsölésemnek pont lecsúsztam a faluban kínálkozó 2 (azaz, kettő db!!!) munkalehetőségről. Gondoltam, egye fene, akkor legalább érezzem jól magam, írány Skócia, irány Edinburgh Bazsiékhoz! Októberben oda is utaztam 5 napra, amiből két hét lett, mert egyszerűen megúnhatatlan vagyok! :) Fantasztikus kalandokat éltünk át, melyekben utoljára Pesten volt dolgunk. Első este a party előtti bemelegítő kocsmakör után nem is engedtek be a szórakozóhelyre ahová Bazsiék bementek. Viszont a kidobó 2 hét múlva is emlékezett rám, kettétigrisbukfenceztem a várost és másnap pontosan ugyanúgy éreztem magamat, mint 5 éve Geriéknél Szegeden. Röviden összefoglalva: Edinburgh kihozza az emberből az állatot.

G.C-ba visszatértem után folytattam a munkakeresést. Az e-mailes CV küldözgetéssel sajnos nem mentem sokra, valószínűleg előnyben részesítik a hazai munkavállalókat, ami egyébként teljesen érthető. November elején, kissé elkeseredve kavarodtam be a SOHO-ba (London bulinegyede ahol minden megtalálható a szexshopoktól és table dance bároktól kezdve az éttermeken és pubokon át a piroslámpás házakig és még azon is túl), és megpillantottam a Gay Hussart, London egyetlen és rendkívül híres magyar éttermét. Akik a 'Gay' szónak csak egyfajta jelentésért ismerik (homoszexuális), most némi lehetőségük nyílik angoltudásuk pellengérezésére, ugyanis a 'Gay' szó jelentése ez esetben: 'vidám.' Tehát a 'Vidám Huszár' nevű nagymúltú magyar étteremben sikerűlt elhezkednem 'kitchen assistant'-ként, ami magyarul mosogatót-konyhai kisegítőt takar. Mint kiderült, ehhez a pozícióhoz a diploma elengedhetetlen feltétel, már csak a hagyomány miatt is, mivel előttem pár évvel egy magyar jogász doktor, ő előtte pedig egy szintén magyar fogtechnikus mosogatott 2-3 évig. Mázli, hogy elvégeztem az egyetemet - mondtam magamban. A köztársasági ösztöndíj, tanulmányi verseny 1-3 helyezés nem volt feltétel, bár símán behazudtam volna.

A Huszárban nagyon kedves emberekkel kerültem össze. Az étterem 1953 óta működik, a munkáspárt prominens személyeinek gyakori találkozóhelye. Toni Blair törzshelye, és Gordon Brown miniszterelnök is megfordult már nálunk. A lengyel manager köztiszteletnek örvend a törzsvendégek körében, szerintem őrült. Kutyának hívja magát, mert besegít a pincéreknek ahelyett, hogy az irodájában ülne - amihez rossznyelvek szerint rohadtul lusta - és néha hangosan ugat a konyhában. A személyzet eléggé nemzetközi, főleg a harmadik világ és kelet-közép európa képviselteti magát. Pincéreink: 1 ecuadori (35éve az étteremben) , 2 indiai (25-10 éve), 1 magyar pincérlány (3,5éve), 1 magyar managerhelyettes lány (11éve). A konyhai személyzetet indiaiak, egy portugál főszakács és magyar kisegítők alkotják. Mindenki kedves, jófej, egy rossz szavam nem lehet rájuk. A munka heti 5 nap, napi 10 óra, 2 db 5 órás műszakban 10-15 és 18-23 óráig. A meló kemény, az első 4-5 napom durva hátfájással indult, de utána megszoktam és már nem fáj. A napi 10 óra gumikesztyűtől viszont durván ekcémás lett a kezem, baromira kiszáradt, viszket és piros pöttyös, de ez nem az igazi :))) A munkát jobban nem részletezem, bár lenne mit...

3 hét után egy ismerős segítségével sikerült találnom egy kávézós munkát, a Café Nero nevű kávézóláncban fogok dolgozni. Hétfőn kezdek, majd beszámolok. Kicsit kevesebb pénzzel, de több szabadidővel jár. Ez azért fontos, mert szeretnék valami fotós-filmes munkát és/vagy tanfolyamot/vagy sulit találni, erre viszont a mosogatás mellett esélyem sem volt. Talán tudjátok, hogy ez az ami érdekel. Múlt héten volt is egy paparazzi munkám, egy hírügynökségnek csináltam pár próbafelvételt (hogy lássák hogyan dolgozom) a BBC Radio 1 előtt. Érdekes volt belekóstolni ebbe a világba, olyan embereket fotózni, akikért mások a fél karukat odaadnák. Lencsevégre kaptam az egész Sugababes együttest, meg még pár brit sztárt, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák, viszont a többi fotós nagyon izgalomba jött tőlük és feltűnően nagy mercikkel érkeztek, úgyhogy én is csináltam róluk pár képet. Majd teszek fel képeket is, de még nem tudom hogy kell (ROBI SEGÍTS!)

No, itt tartok most. Frissítek, ha új fejlemény lesz, remélhetőleg nemsokára. Most viszont aludni térek, mert holnap már mosatlan hegyek fognak várni mire beérek.