Gondolatok Londonról

4 nap múlva elhagyom Londont és sosem gondoltam volna, de hiányozni fog. Részévé váltam, kezdtem beilleszkedni, megismerni. Mégis, valahogy sosem éreztem magam itt otthonosan. Nem tudtam elfogadni, mert aháborgott a lelkem és ez mindenre kihatott. Nem tudtam elfogadni, mert mindent folyton Budapesthez hasonlítottam, pedig a két város egyátalán nem összemérhető. Mindig azt kerestem benne, amit nem találhattam, ami pedig megvolt benne azt nem értékeltem. Nem éltem az általa adott lehetőségekkel, nem voltam hozzá elég érett, felnőtt. Fájó érzés erre ily későn rádöbbenni, pár nappal a távozásom előtt.

Szeretem Londont! Szeretem, mert bölcsebbé tett, mert ráébresztett olyan dolgokra, amikre magamtól nehezen jöttem volna rá. Olyan tapasztalatokkal, élményekkel lettem gazdagabb, melyeket később is hasznosíthatok majd. Megtanított az emberi kapcsolatok és a tisztesség értékelésére. Apró darabokra tört, majd új embert csinált belőlem, egy sokkal nyitottabbat, boldogabbat. Megtanított az engem körülvevő mindennapi apróságok élvezetére, az élet, a lét megbecsülésére. Átformálta a gondolkodásomat és az értékrendemet. Úgy érzem több és jobb vagyok, mint egy éve. Köszönöm London!

Nem volt könnyű ez az út, hisz tapasztalatokat szerezni sosem egyszerű. Sokszor és sokat szenvedtem itt, de mindig volt velem valaki aki átsegített a legnehezebb időszakokon. Bazsi, Robi, kollégákból lett jóbarátok, családtagok. Köszönöm Nektek!

Londonban élve, dolgozva önkéntelenül is leginkább a negatív dolgokra koncentáltam: a magánéleti problémáimra, a munkahelyi stresszre és minden egyébre ami nem volt, de jó lett volna. A szép dolgok felett sokszor elsiklottam, vagy a város iránt érzett utálat miatt dacból nem voltam hajlandó észrevenni. Igen, utáltam Londont, utáltam az itt élő embereket és utáltam a munkámat. Most már látom, hogy az egész az én hibám volt, utálatosnak láttam mindent, mert nem voltam hajlandó meglátni benne a szépet.

Június végén alig vártam a hazautazást, hogy végre lássam az én kis büdös-koszos, de annyira szeretett Budapestemet. Minden tetszett otthon, noha az emberek semmit nem változtak, a szovjet metró is a régi és a Nyugatinál a húgyszagú aluljáróban még mindig leszólítgatnak a fogatlan prostituáltak: "Helló! Szexet?" Azonban megtanultam értékelni otthon a szépet és a jót, az élet igazán fontos dolgait. A barátokkal töltött estéket, a jó beszélgetéseket, a család és a barátok szeretetét és bizalmát.

Londonba visszatérve teljes volt a zűrzavar, minél előbb el akartam hagyni ezt a helyet és hazautazni. Londont még jobban utáltam, mint addig, hiszen miért is volt nekem jó a 30fokos nyárból a 16fokos őszbe visszajönnöm? Nem értettem magam, minden napom merő szenvedés volt, hazavágytam. Néhány hét elteltével csillapodott ez az érzés, kezdtem beletörődni a sorsomba.

Szeptemberben nem bírtam tovább és pár nap szabadságot kivéve hazautaztam, feltöltődni. Ismét remekül, még az előző útnál is jobban éreztem magam. A fordulópont ekkor következett: "ráleltem" Laurára, akivel minden a feje tetejére állt, az életemet megnyomorító negatív jel is hatalmas pozitívvá változott. Az együtt töltött rövid idő alatt ismét megtanultam szeretni az életet és ezzel együtt az önbecsülésem is visszatért. Azóta újra észreveszem a szépet a mindennapokban, már nem utálom az embereket és Londonnal is kezdek megbarátkozni. Boldog vagyok, végre újra élek!

Rengeteg élményt, emléket szereztem Londonban tavaly Augusztus óta. Van ami szép és boldoggá tesz és van ami szomorú, fáj. Azt már tudom, hogy minderre szükségem volt, mert csak tanultam belőlük. Sajnálom, hogy itt kell hagynom Londont, de mennem kell, tovább most nem maradhatok, máshol, mással van a helyem. Talán visszatérek még ide, talán már sosem, de mindig barátsággal fogok tekinteni erre a hatalmas és néha komor képet öltő városra, melytől mégis oly sok mindent kaptam.