Út Afrikába - 13. nap

2011. jan. 28.

13. nap

Fura volt az alvás. A plató már nem olyan kényelmes, mint első napokban. Pam este több dologra felhívta a figyelmünket. Krokodilok csak távolabb vannak, de egy valahol a környéken is, a táborból szökött meg, mikor kicsi volt... A skorpióktól ne féljünk, csak nappal jelentenek veszélyforrást. Kígyók vannak a kert végében, de nem mernek beljebb jönni, a kacsák távol tartják őket. Ez amúgy komoly, mindenre támadnak emberen kívül, ami mozog, velünk aranyosak. Mégse ez tartott leginkább ébren gondolataim burjánzásán kívül, hanem a szúnyogok. Itt valahogy erősebbet, csípősebbet marnak. És ki tudja mit kapsz el, állítólag minden tizedik maláriát hordoz, bár csak kis mennyiségben, így több ilyen szúnyog csípésére van szükségünk a fertőzés elkapásához. Itt a malária egyébként olyan gyakoriságú mint a nátha otthon, van rá 3 szem gyógyszer ami egy nap alatt kitisztítja az embert. Csak figyelni kell a tünetekre (sárgás a bőr és a szem fehérje, láz), különben gyorsan elvihet. Szerencse, hogy épp szúnyoghálós csomagokon aludtam, felinstalláltam egyet reggel 4 körül a platón és próbáltam tovább aludni. Jó volt, hogy valakinek eszébe jutottam otthon ezen az éjszakán is és ezt tudtomra is adta.

Éles kontraszt következik, vigyázat! Ezt is tudnotok kell, Afrikával jár.

6 tájban a hasamban gyarapodó görcsök száma rákényszerített a vécé meglátogatására. Úgy látszik a tegnapi kaja morcos volt. Húú! Aki ismer, az tudja, hogy idehen helyen szoktak problémáim lenni, főként idegenek közt. Az elmúlt két hétben sikerült ezt-azt leküzdenem, de itt aztán szenvedtem. Le is írom részletesen, hogy átérezhető legyen. A tábor hátuljánál kis luk, egyetlen oldalról gyékénnyel elválasztva a többiektől. Mögöttem kecske mekeg, mindenki hangját hallom, szemben velem pedig kezdődik a szavanna két méterre méretes gyíkokkal, kígyókkal. A magas fűben folyamatosan mozog, csörög „a láthatatlan”, nehéz arra koncentrálni amire kell, dehát csikar az közben... A legyek meg jönnek könyörtelenül és szállnak az emberre, mikor pár perce még a végterméket dézsmálták. Nem csak a tiédet! J

Utána jól eső mosdás, majd reggeli. Józsiék előpakoltak egy lakomához valót. Kolbász, szalonna, zöldségek. Sosem értem honnan tudnak ilyenekkel előrukkolni ennyi idő elteltével. Minimum 2 hete nem láttunk ehhez hasonlókat, a helyiek tán soha. Persze most a „hit” sem számít, bárki megkóstolja a disznótermékeket. Tele a gyomor. 40 fokban ennyire zsírosat enni reggelire enyhe émelygést váltott ki belőlem, de legalább tuti nem leszek újra éhes egyhamar.

Kipakoltuk a kamion nagyját és a Merci teherautót teljesen. Mindenki nyugodt és szívesen hagyja a helyszínen az adományokat, mert Pam személye biztosítás arra, hogy jó kezekbe jutnak. Amúgy az érdeklődőknek említem, hogy szállásért, ételért lehet jönni hozzá (Village Venture) önkéntesnek, tündéri nőszemély, fanatikus a gyerekekkel kapcsolatban.

Délben útnak indultunk Bamakoba. 2 órával később az én kérésemre meg kellett állnia az egész konvojnak. Nem volt mit tenni, mert a fosás nagy úr. Fél órát addig is tartogattam, de olyan görcseim voltak, hogy már félig ájultan, de kezemet ökölbe szorítva semmi másra nem tudtam figyelni. CB-n jelentettem a helyzetet. Kirohantam a bokros szavannába és a kellemes 50 fokban könnyítettem helyzetemen. A tudat, hogy mindenki rám várt, illetve hogy itt bárhol feltűnhet egy ember, azért nem engedtek ellazulni igazán, se zenét, se olvasni valót nem vethettem be. Biztos, ami biztos, gyógyszert is elkezdtem szedni, mert egyrészt haladnunk kell, másrészt ilyen szemforgató, -felakasztó élményből nem kérek.

100 km-re vagyunk Bamakotól, hihetetlen, egész megszoktam, hogy állandóan utazunk. Természetesen azért nagyon megmutatnám ezt szüleimnek és még egy valakinek, akik mind nagyon hiányoznak...

Este a többiek szállóba mentek, én pedig apámnál elfoglaltam a szállásomat. Szerencse, hogy igényeim az utóbbi két évben eltűntek, azelőtt más volt a helyzet. Teljesen jó, külön szobám és fürdőszobám van. Kétszintes épületben földszintes a lakás. Bútorok nincsenek, de nem is szükséges, Londonban se vittük túlzásba. Szúnyog annyi van, hogy a szobában külön „hálókunyhót” kaptam. Ez olyan mint egy sátor a külső ponyva nélkül. Sűrűn szőtt háló, mely távol tartja a hemzsegő rajokat. Egy-két csótány néha van, de ide ők sem tudnak behatolni. Kint a patkányok nyugodtan mászkálnak, ezért ajtót nem érdemes nyitva hagyni. Az ablakok állandóan sötétítve és nincs is bennük üveg.

Kb egy hónapot adok magamnak, hogy meglássam, van-e értelme maradni. Látnom kell mi is van itt, miben tudok többet tenni, mint bárhol máshol. Meglátjuk, legfeljebb egy kalandos kiruccanás lesz az egész.