The Tower of London

Áááá, eszméletlen várakozás, készülődés, öröm a véremben. Amikor Robival múltkor felmentünk a Tower Bridge-re, csak azért hagytuk ki a várat, mert körbejártuk és óriási mérete miatt javasoltam, hogy ide majd úgy jöjjünk vissza, hogy bőven legyen időnk minden apró részletét átvizsgálni. Másrészt akkor gyönyörű napfény volt, jobb ötletnek tűnt kiélvezni. Nem mellékesen kiszúrtuk már akkor, hogy a belépő 17 font a Tower-be, így érdemes nem többszöri visszalátogatással feltérképezni.

Megérkeztünk a jegypénztárhoz szakadó esőben, hidegben és szélben fél 3 körül. Ideális időjárás egy kis kulturális kokain felszippantásához. A fiatal pénztáros hölgyet kérdeztük, jól tudom-e hogy 6-kor zár a hely, mire mondta, hogy aznap 5-kor. Kissé megijedtem, hogy nem lesz elég időnk, de – sajnálatomra és csodálkozásomra – megnyugtatott, hogy sok is lesz. Ez ijesztően hatott, mert úgy gondoltam, egy nap is kevés lehet egy ekkora monstrum bejárásához.

Szóval beléptünk a főkapun, nem sokkal később a várfalra jobbra fel lehetett menni lépcsőn, ami utána körbevezetett az egész vár szélén, időnként egy bástyával, toronnyal téve változatossá a folyamatos kőfalrendszert. Alig eszméltünk fel mire körbe is értünk szinte az egészen. Szomorúan konstatáltuk, hogy ennyi volt. Úgy mentem a tornyokon át, hogy idővel biztos lesz valami rettentő érdekes, valaminek történnie kell… de újra és újra semmi. Olyan volt számomra, mint a Stalker vagy az Élethalálharc című film. Vége lett anélkül, hogy történt volna bármi. Az egy-két illusztrációként szolgáló tárgy is borzasztóan gyér volt. Elején legalább még „egy torony per egy szemléltetés” arány megvolt. Néhol egy korhű ágy, pár fegyver, iratok, óriási kályha. Idővel (kb. tíz perc) viszont kétségbeesetten nem tudtak mit kezdeni a kihelyezendő anyagok hiányával, ehelyett frappáns megoldásokkal próbálták ezért kárpótolni a látogatót. Ennek köszönhetően láthattuk, hogy ebben az időben Észak-Angliában milyen kézzel faragott sakkbábut használtak. Mindez az egyik őrtoronyban kiállítva, mely a Temzét kellett, hogy őrizze… Nekem nem passzolt oda.

Az egyik toronyban már majdnem érdekes dolgok voltak. Büszkén kiírták, hogy ott a különböző királyok és királynék koronái láthatók. A gond az volt, hogy többségükből kivették mindig a drágaköveket a következő korona elkészítéséhez, ezért úgy néztek ki mintha egy hajléktalanok papírcsákói lennének krómfestékkel lefújva. Kopottak, csúnyák, ráadásul a végén derül ki, hogy van ami még ebből is csak másolat. Hasonló élményekkel gazdagított bennünket a belső udvaron található egyéb királyi ékszereket bemutató épület.

Még két esélyt adtunk, hogy ne írjuk le aznapi műveltség-kurzusunk választottját teljes mértékben. A központi épületen hatalmas építési hálón olvashattuk, hogy épp VIII. Henrikről van kiállítás. Na, csorgattuk a nyálunkat, felhágtunk egy lépcsőn, irány be. Az első perc lenyűgöző hatású volt. Óriási páncélzat, mely elvileg a „gyilkológép” királyé volt, illetve az ő lovának páncélzata, majd néhány fegyver, bemutatandó hogyan is harcoltak, illetve hogy csapták ki egymást a nyeregből a lovagi tornákon. Eztán ezek ismétlődtek darabokban, egészben, különböző anyagokból újra elkészítve, szobrokon, számítógépes illusztráción bemutatva stb. két szinten át. A nagy megdöbbenés hamar semmivé válik. Ennyire agyonrágni ilyen apró témát bizony csak unalmasan lehet, ez esetben mindent meg is tettek ennek érdekében. Normális esetben normális emberek erre a kis kompozícióra nem húzzák rá a „kiállítás” megnevezést, főleg nem azt sugallva a címmel, hogy az VIII. Henrik véreskezűségéről szól.

Utolsó lehetőség véleményünk megváltoztatására: Bloody Tower. Már általános óta kíváncsi voltam, miért is igazán ez a neve, mennyi kegyetlen dolog történt ott és ezt ma hogy jelenítik meg. Izgatottan beléptünk és megpillantottunk egy íróasztalt. Ejha, ez aztán a látvány! Kapkodtam a fejem minden irányba, mi lehet itt még rejtve vagy mit nem veszek észre. Aha, ott egy lépcső fel! Na most jön majd a lényeg! – gondoltam. Felértünk az utolsó fokokon, majd kiléptünk a toronyból a semmibe. Tehát ez is ennyi volt.

Ez volt az utolsó látnivaló, a legizgalmasabbat hagytuk utoljára. Másfél óra alatt megnéztünk mindent. Komoly idegesség lett rajtunk úrrá, melyet egy-egy cigivel fojtottunk valamelyest el. Úgy éreztem magam, mintha egyszerre mondták volna el annak idején, hogy nincs Télapó és Jézuska.

Javaslat: Ha Londonba jössz kedves olvasó, ne menj be! Drága és szar. Kívülről gyönyörű, érdemes fényképezni, de sajnos ennyi.